A Csillagfürkész Doran egyik legmagasabbra törő tornya volt. Nap közben itt folytak a kutatások és előadások a világmindenség mibenlétéről. Socratis magiszter lakosztálya nem volt ugyan a torony legtetején, de igen előkelő helyet foglalt el a masszív márványépület törzséből elágazó épületrendszerben. Ez hivatott kifejezni az ő rangját is a toronybeliek és a doraniak felé úgy általában.
Mennyezet helyett kristályüveg plafon ásított az égre, amely a szoba lakójának akarata szerint sötétedett és vált áttetszővé, aszerint, hogy milyen fényviszonyokra volt szükség a tevékenységéhez. Most a legvilágosabb módon, üvegszerűen fedte le a termet, de az éjszakában pislákoló csillagok fényében úgy tetszett semmi sem választja el a magisztert az Arowin-hegyet körbejáró veszedelmes szelektől.
Ez persze csak a látszat volt, a girbe-gurba toronyrendszerben olyannak tűnhetett Socratis lakosztálya ezen az éjszakán mint egy magányos mécses egy fa ágai közé rejtve. A magiszter a szoba közepén helyezkedett el egy általa felrajzolt pentagramma formában és vele szemben a keleti rítusoknak megfelelően a csupasz élőfém kard pihent az egyszerű állványzatán. Előbb szabad szemmel akarta megvizsgálni ezt a műalkotásnak is beillő fegyvert.
Bizonytalan árnyékformák suhantak végig a pengén, mintha csak a tekintetére reagálnának. Itt mintha kirajzolni igyekeznének írásjeleket, máshol éppen úgy tűnt takargatni akarnak valamit a különös foltok a magiszter elől. De meglehet mindez csupán a szoba gyertyáinak fénye okozta csalóka játék volt. A magiszter harmadik szemét nyitotta háta a fegyverre, ami odaát vért izzadó fáklyaként lobogott az épület mágikus védművei között.
A fáklya lángnyelvei különösebb ráhatás nélkül formáltak meg pillanatokat és arcokat a kard elmúlt történelméből. Rengeteg életet és halált látott míg messze partoktól a közeli hegyekig jutott. A magiszter azonban nem csupán historikus érdeklődés végett vállalkozott erre a feladatra. Tudatát megnyitotta, de most nem a kard, hanem környezete, az Arowin-hegy mélyén szunnyadó manafókusz irányába és testét átáramoltatva az energiákat intézett mentális rohamot a kard tudata felé.
Hömpölygő tengerárként rohant neki az emberi elméhez hasonló védelem felé, amely mögött már tudta, egy szinte állati érzelmekkel rendelkező lélektorzó lüktetett. Komoly védelemre számított egy ilyen öreg lénytől, de biztosra vette, hogy ezen a helyen nincsen kétség a sikere felől. Socratis tudata tengerár formájában közeledett a kard elméje fel, amely magányos sziklaként ágaskodott ki a vízből.
Már-már fölé magasodott, hogy dagályként árassza el, kebelezze be ezt a hozzá képest apró lényt, amikor a sziklára hirtelen egy fényes páncélzatú alak ereszkedett fél lábbal és élettelen tekintettel meredt a közelgő veszedelemre. Érzelem nélkül emelte slan-kardhoz hasonlatos pengéjét védekezésre, hogy aztán váratlanul hangosan kiáltva elugorjon a szikláról és szétvágja a víztömeget.
Socratis sikoltott a valóságban, ahogy a tudata, mint a hömpölygő víztömeg kettévált a harcos támadásától. A slan kultúrában a legjobb védekezés … a támadás, ezt elfelejtette és most megfizet ezért. A tengerár leapadtával egyre jobban látszott már a szikla terebélyessége és szélesedése, majd feltűntek rajta a pavilonok, templomok, fák, ösvények, kőkertek és tövében a falu is, Socratis tudata pedig megsemmisülten csobogott alá a hegy oldalában sebes patakként. A folyó bölcsessége az övé lett. A távolban lélekgong hangja kélt a hajnallal.
Davalon, a Dwyll-Únió fővárosa, az égszínkék szemű dwoonok hazája és utam vége. Sebesen szedtem a lépcsőfokokat, már régen nem számoltam őket, onnantól, hogy az utolsó toprongyos késelő a nyakamba szakadt egy Ranil-szentély homályából. A főtemplom külső lépcsőjén rohantam, korlát nélkül egyik oldalon a baljósan lüktető épület fala, másikon a rettenetes mélység és a lassan éledő város harcias zaja.
Bármit is tesznek már, nem lesznek közelebb a megoldáshoz, mint most én. A Kilencujjú és az emberei halottak a torony tövében. Az embervadászok úgyszintén odalent várják értetlen szemekkel, hogy a városőrök rájuk találjanak. Már csak én maradtam ebből a kárhozatos morális játékból és a Pók odafent.
Éreztem, hogy nem megy el, éreztem, hogy gőgösebb annál, hogy küldetését bevégezve a megrontott lángok közé vesse magát és hazánkba, Toronba érkezzen zsákmányával. Engem akart, a dicsőséget akarta és hitt benne, hogy meg is szerezheti. Nos hát, tapogattam végig a kabátujjamban hordott meglepetéseket, ehhez még nekem is lesz néhány keresetlen szavam…
Valóban ott volt, a lépcső tetejéről induló gyilokjáró közepén járt már, félúton a hihetetlenül forrón lobogó három ember magas lángoszloptól. Úgy tett, mintha éppen futás közben értem volna és színpadiasan felém fordult, nyájas mosollyal tárta szét karjait és jelezte, hogy ennyi előnyt még nekem is ad. Legutóbb adtam neki okot, hogy elbízza magát. Ilyen okos fiú vagyok.
Valaha úgy tanultam, hogy semmi sem hatásosabb a megfelelő pillanatban eleresztett slan-csillagoknál. Ezért hát magam is széttártam a karomat, hogy közben a felkarokra szerelt pengevetők mechanikája halálos erővel repíthesse ki a slan-csillagokat a kabátom anyagán keresztül. Szerettem ezt a kabátot. A Pók arcán egy pillanatra döbbenet futott végig és ösztönösen ellépett az első élezett korong elől, majd kitartotta lagossát, hogy védje a másikat.
Egy elhajított slan-csillag annak rendje és módja szerint lepattant volna róla és ennyi. Azonban a mechanika hozzáadott lendületével a pengén felszánkázva roncsolta végig a védetlen ujjakat a keresztvér nélküli kardon és mélyen beleszántott a Pók karjába, hogy csak a vállcsont állította meg. Tiszteltem a Pókot érte, hogy nem sikoltott, csúnya sebnek látszott.
Az alkarom felől hidegséget éreztem, hogy a két pugoss a jól megszokott helyére, a tenyerembe siklik és kipörgetve őket szúrásra rohamra indultam lobogó, szakadt bőrkabátomban. Nekem elfogytak a trükkjeim, de a Póknak még nem. Kövek repedései közül árnyékcsíkok emelkedtek fel és végtagjaim felé kapdostak, próbáltam nem tudomást venni róluk, de érzékeim ösztönösen feléjük kaptak. Nehéz megszabadulni a régi szokásoktól, főleg ha az élet az.
Lelassultam, a lendületem megtört és a Pók nemhiába volt kétkezes, másik oldalára helyezkedve három gyors vágással fegyverezett le és szúrt lábon, hogy az árnyékkígyók a nyakamig érhessenek. A hamis fájdalom legyűrésére koncentráltam, mikor bűzös képét az arcomba nyomta a lagoss pengéje mellett.
– Mik az utolsó szavaid az otthoniaknak, Caleb?
– Mindenkit ölelek – lerázva a kígyók jelenlétét tudatomról előrelendültem két kezemet ölelésre indítva a Pók felé, aki ösztönösen hátrahőkölt és dühödten előreszúrt.