Mass Effect: Paragon Lost – elveszett remények

Úgy tűnhet kéjes élvezettel adok hangot időről időre ellenérzésemnek az ME sorozattal szemben és talán egyrészt így is van. Csalódottságom azonban a Bioware(?) munkásságában sokkal inkább datálható a Dragon Age óta. Azonban, hogyha számomra ismerős terepre tévednek ezek a címek akkor úgy érzem tehetem.

Pedig a Mass Effect farvízén érkező anime attrakció fele olyan rossz sincsen mint az a maszlagos hülyeség, amit a DA után adtak ki és küldtek a halálba. Az ugyanis olyan rossz volt, hogy ahogy tapasztalhattátok írni sem tartottam érdemesnek róla … pedig fantasy, meg videojáték, meg szerepjáték, meg anime(?) … szóval gondolhatjátok.

A Paragon Lost korántsem indult nálam jól az előzmények után. Egy alkalommal egy egész délután szakadtunk ismerősömmel (ő igazi ME fan), hogy TÉNYLEG James Vega hátterét tartották érdemesnek arra, hogy egész estés attrakcióban feldolgozzák az EGÉSZ Mass Effect univerzumból … mert hogy ez önmagában is egy vicc.

Előzetesen azzal hergeltek minket, hogy itt bizony a Ghost in the Shell és a Halo: Legends egyik alkotójának lesz ez a rendezése. Brr, aki egyáltalán ilyen mondatot el tudott képzelni annak külön bugyor rotyog a marketingeseknek szánt pokolban. Azért miheztartás végett szögezzük le, hogy ezen kívül egy Tenchy Muyo! és egy Star Wars: Klónok háborúja epizódot jegyez rendezőként az úriember … ami azért máshogy hangzik ugyebár.

Ami a legfontosabb pedig, hogy még szerintem sem volt jó ötlet az ME univerzumnak távolkeleti adaptációt készíteni. Nem tudják ugyanis megfelelően kezelni a nyugati franchise címek világát, idegen nekik, nem akarják, nem kell és ez látszik majdnem minden ilyen próbálkozásukból (Halo: Legends, ugyanilyen). De mivel a Mass Effect úgyis döglött morálisan, lényegében mindegy volt neki.

A történet kezdetben elég zavarosan indul atekintetben, hogy mikor is kíván csatlakozni a trilógia eseményeihez. Kinézetre James Vega fiatal kadétéveit éli az első rész előtt, egy ideig lebeg a levegőben, hogy ez bizony a trilógia után játszódik, majd végül kikristályosodik, hogy az első és második rész közötti időszakot dolgozza fel.

Sokat elmond az első háromnegyed óra mélységeiről, hogy EZ volt a legnagyobb misztikum és izgalom a számomra. Pedig egy elviekben izgalmas csatával indít egy kolónia védelmére küldött katonai egységgel és krogan meg vorcha erők közötti tűzharcokkal kényeztet, majd el is lő minden puskaport azzal, hogy bemutatja sorban a „kasztok” képességeit. Pszionikustól a mesterlövészen át a technikusig van itt minden … kész enumiráció.

Hamar lelövik az izgalmakat azzal, hogy hőseinket a kolónia védelmére rendelik és az izgalom fenntartása végett azonnal két évet ugrunk az eseményekben, mikor már mindenki lepacsizott a helybéliekkel. Hamarosan azonban egy közeli romnál feltűnik egy titokzatos ereklye, ami zavarja a rádiójeleket és a csapat kimegy megvizsgálni.

Ez volt az a pont, ahol már majdnem reménykedtem, hogy a film merész lesz, elszakad kicsit az unalmas baromságoktól és mutat valami újat a Mass Effect univerzumból … de sajnos nem. Hamarosan mindenre rávetül (szó szerint) a Collector hajó árnyéka és az események fájóan ismerős fordulatot vesznek, amit a második rész játékosainak nem is kell ecsetelnem.

A lassan fogyatkozó csapat (mert ezt ugye már a harmadik részben tudhattuk meg magától Vegától) a kolónia lakóinak megmentésére indul, de hamarosan barátból ellenség és ellenségből barát válik … szóval blablabla … Film+ premier hangulatba ringat a következő fél óra, mégha a játékokból ismert elemek megjelenése üdvös is lehetne. Bár gondolom ez volt a cél … csak én elégedetlenkedem itt.

Ami viszont nagyon döbbenetes volt, az a film vége. Jó értelemben. Az elejétől kezdve szajkózott döntések fontossága itt egy húsbavágó kérdéssé kontretizálódik és a sorozat márkajegyévé avanzsált választás-fétis is tiszteletét teszi. Én őszintén és elégedetten hümmögtem a záró képsorok alatt, hogy milyen éretten fogták meg ezt a kérdést a készítők.

A nagy döntés ugyanis az, hogy azt választja e inkább az ember, azt az egy személyt aki közel áll hozzá vagy azt a rengeteg ismerőst és szomszédot, munkatársat akik egyébként a mindennapokban körülveszik. Érdekes morális kérdés és engem megfogott ezzel a végén a film, sőt, a trilógia minden döntésénél fontosabb éreztem ezt itt, amit nem is én hozhattam meg (fuck that interaktivitás).

Más kérdés, hogy először azt hittem mind a két választás következményeit megmutatják (amiért sokan a játékot mundjuk többször is végigjátszották, ráadásul más nemmel … atyaég), mert igazándiból nem változtatott volna szerintem a harmadik részben megismert Vega jellemén … de kitartottak egy mellett, ami kanonikus és ez azért valahol tiszteletreméltó.

Úgy gondolom, hogy mindezekért a film azoknak is fog tudni kellemes meglepetéseket okozni akik nem ismerik vagy szeretik a sorozatot, a rajongók pedig már szerintem látták, de ha nem, akkor a következő tartalmas és mindent megváltoztató (itt most gonosz kacajt kellene hallatnom, de nem) DLC megjelenéséig ajánlom a figyelmükbe nekik is. A Kincses bolygóból vett kedvenc idézetemmel búcsúznék mára olvasóimtól: „Vannak még apró csodák …”