Hangulatkeltő novella – A tűzvész árnyékában

Süvítő szél szuszakolta magát keresztül a szoroson, miközben ezt kihasználva egy szkúner manőverezett a szigetcsoport zátonyokkal csipkézett vizén. Nem túlságosan messze, egy kisebb hajó követte. A szkúner vitorlája élénken integetett neki a délutáni napfényben, hogy véletlenül se téveszthesse szem elől.

Egyszemélyes legénysége a fiatal Kova volt. Nevét különleges érdeklődése utána kapta, mivel már egészen gyermekkorától vonzódott olyan különféle anyagokhoz, melyekkel tüzet lehet csiholni. Később ez az érdeklődés a szakterületévé vált, és mára jó néhány olyan technikát is ismert melyek eredményét látván pár tűzvarázsló is elszégyellné magát. Mindazonáltal Kova nem efféle babérokra áhítozott, az ő szakmája ennél szerényebb volt, és az esetek nagy részében a diszkréción alapult. Jelenleg R’don kikötője felé közeledett, mely a Sinemos-tengeren fekvő Driai-szigetcsoport legnagyobb forgalmát bonyolította. Az előtte haladó 12. számú szállítóhajó, információi szerint alapvető élelmiszereket fuvarozott a központba a környező kisebb szigetekről.

Kova terve az volt, hogy a kis vitorlását egy elhagyatott partszakaszon kiköti, majd pedig elmegy a kikötőbe. Ott közelebbről szemmel tudja tartani a kirakodást, és ez a legegyszerűbb módja annak is, hogy megtudja, melyik raktárba szállítják az árut. Alkonyatkor találkozik pár még mindig megbízható barátjával, és míg a társai az éj leple alatt vitorlásába menekítik a rakomány egy részét ő egy rendkívül primitív – lámpaolajt locsolós – módszert alkalmazva belobbantja az élelmiszer raktárakat. Arra mindenképp ügyelni akartak, hogy az akció ne követeljen ártatlan áldozatokat. Céljuk inkább volt szabotázs, és tüntetés a fennálló rend ellen, semmint pusztítás. Az élelmiszerraktárak megsemmisítése megfelelő módszer lehet a jelenleg belterjes gazdasági rendszer megrendítéséhez. További tervei szerint miután a kikötőt is maga mögött hagyja, még van egy találkozója éjközépkor a város szélén. Azt nem tudta kivel, és mivégre találkozik pontosan, de azt igen, hogy kapni fog valamit, ami létfontosságú a Partizánok, és az egész szigetbirodalom jövőjét illetően.

Közben megérkezett a tökéletes kikötőhelyre. Nem volt túl messzire a várostól, de a zátonyok és sziklák jótékonyan elrejtették a kíváncsiskodó szemek elől. Még suhanckorában fedezte fel ezt a sziklába vájt apró öblöt, mely épp csak képes volt elrejteni egy kisebb hajót. Ez a rejtekhely egyszer kétszer kihúzta már a bajból, így most is bizalommal közeledett.

Kova igyekezett úgy kikötni, hogy másnap hajnalban minél kevésbé kelljen majd manőverezni. Ezen kívül számított a dagály jótékony segítségére is a sziget elhagyásának procedúráját illetően. Nem akart éjszaka távozni, mert úgy gondolta, hogy ha valaki mégis észrevenné, egy éjjel tovasikló apró vitorlás sokkal gyanúsabb jelenség, mint ha nappal egyszerűen a szélbe kapaszkodva kihajózik a szorosból. Nem mellesleg a driaiak mostani gondolkodásmódjáról amit hallott, úgy gondolta nem tartanák logikusnak, hogy reggelig itt maradjon, így reggelre valószínűleg már nem is fognak kutatni utána. Legnagyobb problémájuk egyébiránt úgy is a tűz eloltása, és a kár felmérése lesz, és valószínűleg egyébként is a városban megbújó Partizánra fognak gyanakodni. Így tehát – számtalan buktatója ellenére – életképesnek ítélte a tervet, és a bevetés előtti jóleső izgalommal kötötte ki a hajóját.

Az égen sirályok rikácsolása repesztette szét a pusztulás utáni nehéz csendet. Magas, szikár nő volt, fekete haja szigorú kontyba csavarva pihent tarkóján. Szépen ívelt, vékony szemöldöke alatt meleg, örökké éber fekete szemek vizslatták a környezetet, míg vékony ajkai csak ritkán húzódtak mosolyra. Tiszteletet parancsoló és komoly arcán egyedül pisze orra és magas homloka utalt valamiféle kedves nyíltságra.

A reggeli sós pára harmatcseppei elkeveredtek az éjszakai tűzoltás eredményeképpen kialakuló pocsolyákban. Inawar de Daround úrnő szomorú tekintettel nézett szét a leégett kikötő elszenesedett gerendái között. A raktárépületek még füstöltek, a felszálló pernye nehézzé tette a belélegzett levegőt. Inawar nem értette miért kellett idáig jutni. Lányának ostobasága és vaksága őszinte döbbenetet okozott számára. Hogy-hogy nem érti meg e társadalom tökéletességének nagyszerűségét? Végigsétált a leégett épületek között, fekete szoknyája peremén nem látszódott meg a korom.

Kova lélekszakadva rohant a sziget sűrű, fekete erdejében. Háta mögött hallotta a kutyák vérszomjas csaholását. Erre nem számított. Az éjközépi találkozója után mikor megpróbált visszatérni a hajójához, a város már olyan volt a tűztől mint egy feldúlt hangyaboly. Őrökkel volt tele minden, és a város köré is kiküldtek néhány katonát harci kutyákkal. Mindenkit elkaptak aki csak egy hajszálnyit is gyanús volt. A kutyák hamar megérezték, hogy van valaki a közelben, a milícia tagjai pedig elégedetten engedték szabadjára őket, bízva kutyáik képességeiben. Így tehát Kova rohant. Felbukott egy kőben, az esés csillapítása végett maga elég tartotta tenyerét, mely felsebződött az apró gallyaktól. Igyekezett felállni és továbbfutni. Ebben a pillanatban az egyik kutya utolérte, és utána vetette magát. Ledöntötte, és a lábába harapott, hogy gazdáihoz hurcolhassa zsákmányát. Kova előhúzta tőrét és a kutya oldalába mélyesztette. Az állat automatikusan utána kapott, a férfi viszont kihasználva a pillanatnyi időt, a kutya nyakába mártotta a tőrét, majd felállt, és tovább vonszolta magát. Halántéka lüktetett, alig látott, csak arra az egy reménysugárra koncentrált, hogy elérjen legalább a tengerig. Ott aztán vízbe ugorhat, és elveszítik a szagot a kutyák. Tüdejébe ezer tőr szúródott, vakon bukdácsolt előre a fák között. Évezredeknek tűnő percek múltán, végre elérte a partot, és tekintet nélkül mindenre félig eszméletlenül, a vízbe vetette magát. A tenger hűsítő öleléséből azonban már nem tudott szabadulni.

Zeyll az ágy szélén ülve énekelt, és reménykedett, hogy az, akit annyira szeret, magához tér még egyszer. Haja arcába omlott, szemei csillogtak az el nem sírt bánattól. Miután kihúzták az ájult férfit a vízből, nem mozdult mellőle. Sokan örültek, hogy az akciót végül is sikeresen végrehajtotta, és nyilván fontos lehetett az a kis palack is, melyet az övéről csatoltak le. Zeyll énekelt. A többiek bíztatónak tartották azt is, hogy egyáltalán túlélte, de őt viszont ebben a pillanatban csak az érdekelte, hogy magához tér-e még. Egy hete. Egy hete annak, ahogy megtalálták. Közben a jobb lábán lévő csúnya harapás elfertőződött, így le kellett vágni. De mindez nem számított. Zeyll egy régi népi balladát énekelt. Ezt énekelte neki aznap reggel, indulásnál is, és ő megígérte, hogy visszatér hozzá.