Ritka az amikor az ember félelmeire rácáfol valami úgy, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeit. Manapság a reklámok és előzetesek világában élve hajlamosak vagyunk TÖBBET gondolni valamiről, amire aztán pénzt és időt áldozva csalatkozunk. Meglehet ez nem is az adott termék hibája, ahogyan azt igen hamar és hevesen tudtunkra is adja a világ, hogyha véleményt formálunk aztán, hanem a mi készülékünkben kellene keresni az elöregedett alkatrészeket. Az új Deus Ex regény azonban nem ilyen.
Az ilyen művek emlékeztetnek minket arra, hogy NEM, nem bennünk van a hiba és teljes joggal remélhetnénk többet-jobbat az energiáinkért, hogy nem kell tátott szájjal és kikapcsolt aggyal lenyelni mindent, amit elénk tesznek manapság sem. Milyen ironikus, hogy pont egy cyberpunk alkotás (nem termék) az, ami ilyen gondolatokat ébreszthet bennünk. Ez egy igen érzékeny műfaj és ennek megfelelően kevés klasszikusa akad, ami viszont van, az örökre szól. Hogy ez a regény is közéjük fog tartozni e, azt nem tisztem (nem tudom) megítélni.
Az viszont, hogy az alapanyagául szolgáló játék már beírta a nevét a nagykönyvbe így vagy úgy biztos. Ezért is különösen hálátlan dolog és nehéz is egy ilyen örökség irodalmi vetületét mind írónak, mind pedig kiadónak és mindazoknak, akik azután következnek. Ez egyébként minden videojátékkal kapcsolatos kiadványra áll, szerencsénkre a Fumax kiadó jól kamatoztatta tapasztalatát ebben a műfajban ezidáig, amire az Ikarosz-hatás az ékes bizonyíték.
Ugyanis nem egy egyszerű játékregénnyel van dolgunk, egy irodalmi igényességgel megfogalmazott végigjátszással, de még csak nem is egy folytatással, ami feltételezné és igényelné egy komplex játék ismeretét (ideértve az alternatív befejezéseket és eseményeket is), hanem egy, a Deus Ex univerzumában játszódó teljes értékű, önálló, cyberpunk regénnyel. Apróság, hogy lényegében felfogható előzménynek, bár története kerek egész és a játék ismerői, rajongói is felfedeznek benne majd ismerős elemeket, DE ez sem befolyásolja a mű élvezetét.
Összehasonlításképpen olyan, mintha Shakespeare írt volna egy drámát a Star Wars univerzumban. Persze, remek a háttérvilága és örömmel fedezünk fel ismerős elemeket, DE a cselekmény és a hangulat összetéveszthetetlenül egy saját lábán megálló műé. A hasonlat persze sarkos, mert James Swallow talán messze nem egy Shakespeare és a Deus Ex komplexitása és kidolgozottsága sem vetekedhet a Csillagok Háborújával, de talán sikerült érzékeltetnem, hogy mivel állunk szembe.
Ahogy az is, hogy igyekszem kerülni a spoilereket. Tény, hogy a regény nagyon tetszett és szeretnék kedvet csinálni hozzá mindazoknak, akik magukénak érezték a Deus Ex világát és azoknak is, akik „csak” egy jó cyberpunk regényt olvasnának már szívesen. Magam részéről nagyon el voltam telve a William Gibson-t idéző cselekménnyel, a Snowcrash magasságába mutató konspirációkkal és a Ghost in the Shell elvontabb pillanatait idéző szociológiai fejtegetésekkel (amit már a cím boncolgatásával ellőnék egyeseknek, szóval tényleg nehéz nem beszélnem róla).
Az elmúlt években nem olvastam ilyen jó cyberpunkot, mint az Ikarosz-hatás. Talán majd most, a nagy dömping (Shadowrun Returns, Cyberpunk 2077, K. Dick regények) majd kiugraszt újabb nyulakat is a bokorból, de én melegen ajánlom, hogy ezzel a könyvvel felvértezve várja majd a modern idők rohamát. Mert érdemes, érdemes beszélni róla és hatására újra végigjátszani a Deus Ex-et, esetleg a korábbi részeket, aztán újra elolvasni. Ez pedig szerintem egy nagyon jó könyv ismérve.