A hazai fantasy könyvkiadók között valódi üstökösként tört fel a Fumax kiadó az utóbbi években. Alig telhet el úgy egy-egy negyedév, hogy valamilyen új sorozatukkal, új kiadványukkal ezt az alapvetően népszerűnek vélt stílust gyarapítsák magyar nyelven a polcainkon. Ez volt a dícséret része a dolognak.
Hozzá kell tenni, hogy (szerencsére) nem csak a súlyos, mély tartalmú művekkel (Tövisek … trilógia) bombázzák a pénztárcánk erre fordítható egyre apadó részét, hanem jó érzékkel könnyítik egy-egy könyvvel a lelkünkre nehezedő súlyt is (Riyria Krónikák), amelyet a könyvesboltok megfelelő szegletére tekintve okoznak a közelharci fegyvernek is beillő többszázoldalas jobb-rosszabb eposzok.
Ennek megfelelően olykor becsúszik egy-egy sekélyebb mű is, ami nem feltétlenül rossz … talán csak az olvasottságunk és az igényeink miatt tűnhet könnyednek annak dacára, hogy a szövege átkozottul komolyan veszi magát az első borongós bekezdéstől az utolsó vérkomoly filozofálásig. Jelenlegi kritikánk tárgya is egy ilyen alkotás.
Komolyan érdekel, hogy az itt is megjelenő toposz mikor vált megkerülhetetlen részévé a fantasy irodalomnak úgy, ahogyan a „törpök ősi birodalmának visszaszerzése” vagy az „ármánykodás a trónért” motívum is évről-évre és könyvről-könyvre visszaköszön. Magam részéről az „árnyékokat mágikusan befolyásoló orgyilkos” képével viszonylag fiatalon, a hazai M* égisza alatt találkoztam először.
Ugyanakkor (szinte) biztos vagyok benne, hogy ez nem lehetett az első megjelenése, még akkor sem, hogyha Salvatore túlértékelt drow karakteréig nem vezetem vissza nyugodt szívvel. Mindegy, mára már kikristályosodott, hogy ilyenünk is van és ha már van, akkor nyakra-főre találkozhatunk vele szinte már minden univerzumban (legutóbb éppen az Elfeledett Birodalmak szántak rá egy egész sorozatot Erevis Cale főszereplésével).
Itt azért rögtön meg is bolondítják az alapot azzal, hogy hősünk még egy szellemlányt is ismer/irányít/használ küldetései teljesítséhez, ami legalább annyira jó ötlet, mint amennyire nem foglalkozik vele érdemben a könyv, hogy ez mit is jelenthet a főszereplő jellemére nézve (vagy csak nekem piszkos annyira a fantáziám, hogy a tizenéves kor változásaiban komoly befolyása kellett volna legyen).
Szóval Othir megfelelően sötét üzelmekkel terhes városában ez az árnyék-zsonglőr/halott lánnyal suttogó vérprofi fejvadász éldegél és (persze) az utolsó munkáját fogadja el szívességből, ahol aztán minden balul sül el és végül egy nemkívánt hölgytárssal kell menekülnie mindenki elől, beleértve lelkes és tehetséges pályatársait. Ki hitte volna …
De úgy tűnik a könyv, az írója és a főszereplő nem, mert mindent úgy tálal, mintha ezt először olvashatnánk nyomtatásban. Pedig a foghegyről odavetett akciófilmes beszólások sem teszik hihetővé és emészthetőbbé azt a kalamajkát, amiben egy fele ennyire profi sem gyalogolt volna bele, mint főhősünk (de elvégre ő az, aki megideologizálja, hogy miért támogatja a városi ellenállást a munkájáért kapott pénzből …).
Persze idővel arra is fény derül, hogy hősünk miért bír ilyen képességekkel, hogy mi áll az egész hacacáré hátterében és úgy általában mindenkinek leesik a tantusz … de akkor sem érezzük úgy a fináléban, hogy a főhős valódi veszélyben lenne, ellenségei valamiért a mindent ütő adunak gondolják végig, hogy egy tőrrel majd úgyis leszúrják, miután a kardos-pajzsos ellenségek addig nem.
Negatívnak tűnhet az írás és nyalván az is, mert eredetileg a Trónbitorlókkal terveztem összehasonlítani egy ismertetőben, mert az első félszáz oldal kísértetiesen hasonló módon alakul. De ameddig az a régi, jól bevált elemeket képes úgy tálalni, hogy jó érzéssel tegyük le a könyvet a végén, addig az Árny fia túl komolyan veszi magát minden pillanatban és ettől lesz kicsit erőltetett és tényleg nehezen komolyan vehető.
De nem baj, mert lesz folytatása, ameddig ez nem volt biztos, addig nem is akartam nehezíteni a hazai életét ennek a könyvnek/sorozatnak. Ha nem lesz jobb dolgom, adok majd egy második esélyt a folytatásnak, hátha időközben ért egy kicsit az írója. Mert az ilyen könyvek legjobb tulajdonsága az én számomra az, hogy eszembe jut megírni egy-egy novellámat, mert ennél biztosan tudok jobbat …
… ha belegondolok ez is egy elég komoly pozitívum lehet egy könyvnél … elvileg egyre kevesebb dolog veszi rá manapság az embert, hogy valamit alkosson … ugyebár. 😉