Keikaku

A sötétség lassan ereszkedett le Iemitsu városára és vele az amatu palotájára. Így a lassan formálódó árnyak között még kevésbé lehetett megpillantani a palota falain lapuló shenarokat, akik vérükkel esküdtek fel az amatu védelmére és az új Enoszukéra. A palota fényei is kialudtak egymás után, csak az őrbódékban égtek a tüzek, és a nagyúr fogadótermében.

Shigeki amatu Shin Obeihano-t fogadta ilyen későn, aki az utóbbi időkben a nagyúr egyik legközelebbi tanácsnokává nőtte ki magát, és rengeteget tett azért, hogy a Tópalota eseményei is mind az amatu ügyét erősítsék. Ő maga ugyan nem volt jelen az eseményeknél, ám ahhoz eleget tudott, hogy az esetleges kétkedő nemesekben felébressze a gyanút, hogy az ott történtekről kizárólag a külhoniak és mérgező tudományuk tehet. Könnyedén csűrte-csavarta a szavakat, kevesen érhettek a nyomába a retorika művészetének terén, elvégre gyermekként rengeteg időt töltött a legfinomabb gésák társaságában, amely tényt legféltettebb titkaként őrzött és gondoskodott arról, hogy mindazok, akik valamit tudtak előéletéről, találkozzanak őseikkel. Azonban most a nagyurat igyekezett ékes beszédével immáron két és fél órája megnyugtatni, akiről köztudott volt, hogy vasakaratú és nehezen befolyásolható, érvek tucatjai hangzottak el de a beszélgetés úgy folyt ahogy Obeihano eltervezte.

–        Sosem hallottak a becsületről ezek a kutyák, söpredék, akik a népemen élősködnek, és te azt mondod, hogy ezek a segítségünkre lehetnek a harcunkban. – kelt ki magából dühösen a nagyúr miközben a szétszakadt Enoszukét ábrázoló terepasztala szélét szorítva egyre fehérebbek lettek az ujjai.

 –        Igen Shigeki nagyúr a jövevények tűzfegyverei rendkívül hatékonyak, és ha elegendő mesterembert és nyersanyagot állítanánk, az ügy szolgálatába minden bizonnyal jóval meggyorsíthatnánk győzelmünket a betolakodók felett. – válaszolta nyugodtan Shin, aki pár nappal ezen találkozás előtt meglátogatta az Enoszuke partjainál kialakult Hajóvárost és elégedetten figyelte a bemutatót, amelyet egy Sinemosi kereskedő tartott neki a tűzfegyverek hatékonyságáról.

 –        Értem, amit mondasz barátom, de azok a fegyverek becstelenek, a puszta említésük is felforralja a vérem, a gondolat, hogy muszatasik ilyen ördögi tákolmányok tűzével szennyezzék a kezüket aggasztó, hiszen egész életünket a kardunk és szellemünk tökéletesítésével töltjük. Nem tűrhetem, hogy a muszatasijaim becsületüket vesztve harcoljanak és hulljanak a csatatéren, akkor inkább a megérdemelt dicsőséges halál karddal a kézben, becsülettel és tisztasággal a szívben.

 –        Nagyuram, erre is van megoldás, Kazukabe uratlan szamurájainak vezetője Eizoku már kérte, hogy engedjük nekik, hogy így szolgálják az országot, hiszen a becsületük már odaveszett, cserébe csak annyit kérnek, hogy add nemesi szavadat, hogy a csatában haltakat becsülettel eltemetteted és hogy azok, akik a háborút túlélik, palotád kertjében végezhetik be életüket. – Obeihano látta, hogy ezzel gondolkodóba ejtette Shigekit, akinek a tekintete az egyetlen nyitott ajtón keresztül a messzeségbe révedt, ahol egykoron a Tópalota állt.

 –        Legyen hát, ha így akarják szolgálni Enoszukét tegyék, vidd nekik üzenetemet, és vedd fel a kapcsolatot a külhoniakkal is. Azonban Kazukabe életben maradt muszatasijainak száma alig teszi ki a kétszázat, bizonnyal többre lenne szükséged a tervedhez. – mondta Shigeki és közben kutatóan tekintett Obeihano-ra, tudva, hogy van még valami, amit a tanácsadó nem mondott el.

 –        Nos igen, ott van még a yakuza, nekik sosem volt becsületük…