A tavaszi táborban lemesélt Nova: De hová tűnt Walpurgis? című kalandja során felhangzó alkotás megadta az Eriontól Hajnalrévig tartó hajóút atmoszféráját. Az előadás különösen hangulatos volt és az asztal körül ülve, késő estébe hajolva iszogatva egy szűk ablak tövében hallgatva Kacattól igazán felejthetetlen volt. Most a szerző által felhatalmazva adjuk közre ezt az ynevi alkotást, melyet egy elárvult fiatal hajóskapitány írt az Erioni Haditengerészetnél szolgált édesapja emlékére.
***
Egykor feketén göndörödő haja már fehér,
egykor biztos kezét már rázza a remegés,
hajdan csábos mosolya már foghíjas,
hajdan erős karja izma már nem dagad,
szakálla hosszú, bőre ráncos,
de még mindig markolja a kormánylapátot.
Sokat gyötört testén meglátszik az idő,
fél lába hiányzik, már csak bicegve jő,
arcán, s testén sebhelyek, vágások nyomai,
rég volt tengeri csaták halovány emlékei.
Ruhája szakadt, kardja rozsdás,
fekete kalapja is megfakult már,
de ő csak markolja a kormánylapátot,
s szeme a végtelenbe tekint – mit lát ott,
nem tudja azt senki, de lát valamit,
s arra vezeti fáradt embereit.
A tenger hullámzik, s vadul zúg,
a hajó recseg-ropog, hangja iszonyú,
ám mégis halad a cél felé,
eltéríthetetlenül tart a vég felé,
s az öreg kapitány csak markolja a kormánylapátot,
szeme a végtelennek tetsző tengert kémleli, s kormányoz.
Recsegve-ropogva szeli a vén hajó a vizet,
fakult, szakadt vitorlái befogják a szelet,
ám a vad tengeri szél hoz sötét fellegeket,
látja az öreg kapitány, hogy vihar közeleg,
de ő csak nézi a tengert, s kormányoz,
markolja tovább a kormánylapátot.
A vihar tombol, zúg, zajong, visít,
s hajó reccsen, majd összeroppanik,
messze fújja a szél a vízbe esett matrózok kiáltásait.
Léc törik, kötél szakad, halálsikoly hallatszik,
csak az öreg kapitány áll nyugodtan a kormánylapátnál,
mit utolsó erejével is markol, s látja már
a végzetet, de csak vigyorog rajta, mert
ez volt az, mit tervezett.
Kapitánynak hajójával veszni a legszebb halál,
az öreg kapitány is erre vágyik évek óta már.
Őrült kacajjal, zavaros tekintettel, együtt tombol a viharral,
hajójával hullámsírba süllyed, nem éri már meg a hajnalt.
Reggel csendes a tenger, nyoma sincs a viharnak,
a vízen az öreg hajónak csak darabjai maradtak.
A kapitány célhoz ért, a tenger lett a sírja,
s néha, viharos éjjeleken, ezen a helyen,
hol nyugszik ő hajójával szépen, csendesen,
hallatszik még őrült, eszelős kacaja.
lejegyeztetett a P. sz. 3710. Kyel Első (Szándék) Havának 21. napján