III
Máskor talán áldozóteremnek használták, de a követség fogadására ezt a szobát jelölték ki. Középen egy kegyetlen formáktól terhes szikla hevert és sugár irányban üres vájatok vezettek tövéből, amik ügyesen tűntek el a falakban. A követség tagjai közül ugyan csak Isidor volt képes érezni az oltárkőből áradó energiákat, de láthatóan társait sem hagyta hidegen a jelenléte és látványa sem. Hogy leülhessenek díszes székeket hordtak be az amundok jó előre, valószínűleg a zsákmányukból.
A négy amund a kő mögött foglalt helyet, velük szemben. Néhány szívdobbanásig senki sem szólt, csak a távolból beszűrődő énekhang foszlányai jutottak el hozzájuk is. Majd valaki vagy valami helyére igazította mögöttük a sziklaajtót és teljes csend lett. Ez időt adott nekik arra is, hogy felismerjék, látnak a világítótest nélküli szobában. A kövek illesztékei közé elhelyezett fémlapok hordták el az erődváros ilyen zugába is a nap gyengített fényét, mintha alkonyat volna.
Isidornak volt alkalma megszemlélni a magát Muad Mundának nevező alakot és a három kísérőjét is. A korábban Ra’Ashenak nevezett magas amund elhelyezkedéséből és engedelmességéből kiindulva valami testőrféle lehetett. A másik kettő sem nélkülözte a díszes, színesfém öltözetet, azonban mégis jócskán eltértek egymástól. Az egyikük viselete egyértelműen papra vallott, főpapi láncpalástjának még neve is volt fajtársai között Isidor kutatásai alapján: sadabah.
A másiknak nem, az viszont mellvért gyanánt viselt a testén súlyos aranylemezeket, melyek két egymást keresztező kopesht mintáztak. Az amundok nehézgyalogságánál a háború második felében gyakran látott sarlószerű zúzófegyver kellemetlen emlékeket ébresztett Isidorban. Egy alkalommal személyesen vezetett rohamot egy templomszentély ellenében, amelynek a mélyén rejtőző kajmán fejű Amhe-démon ilyen fegyverrel ejtett rajta súlyos sebet vértezete ellenére is.
– Sokáig követtem a hadjáratod menetét, Sedierta tábornok – törte még végül a csendet Nu’Golie – a Harel Kasszánon túlról érkezett idegen Kalandozókkal még alkalmam is volt eszmét cserélni, akik aztán a te légiód zászlaja alatt törtek be Azec Sistrába és pusztítottak el odabent minden élőt és … mást.
– Felderítőim gyakran hoztak jelentést egy idegenről és társairól, kik a sivatagban járva figyelik csapatmozgásainkat. S valóban, többükről bebizonyosodott, hogy evilági szerencsevadászok voltak. Segítségük nélkül talán …
– Szükségtelen arra gondolni, hogy mi lett volna ha egy ilyen történelemformáló pillanatban. Ti valamiért eljöttetek hozzánk és én már alig várom, hogy kiderüljön mindenki számára, hogy mi is az valójában. – az amund hatalmasság szemében különös fény ragyogott, amit Isidor félve azonosított csak az emberi gúnyossággal. Fajtájabelinél még nem látott ilyet.
– A háború holtpontra jutott, mindannyian sok mindent vesztettünk el és arattunk győzelmeket is – zárta le az eddigi események felsorolását röviden – azonban mi nem akarunk halált, nem akarjuk, hogy egyik vagy másik faj pusztulásával érjen véget ez a háború.
– Hidza’Lej! – horkant fel a Zöld Hadúr balján gubbasztó vértes amund. Nu’Golie nem fordult felé, úgy közvetítette mondandóját a követségnek.
– Mulattatja, hogy háborúnak nevezed ami történt mosolyodott el az amund.
– Tessék? – értetlenkedett Isidor de Sedierta – Akkor mégis minek nevezzem ami eddig történt?
– Valóban … a mi nyelvünkön másként fest … úgy fordíthatnám közös nyelvre, hogy szertartásos tánc.
– Ez felháborító! – pattant fel a helyéről a shadoni lovag – Garmacor gyilkosai merik becsmérelni azt a háborút, ami már eddig is ekkora károkat okozott Ynev minden szabad népének? Miféle békére is számítsunk olyanoktól, akik még saját felelősségüket sem fognák fel ebben a konfliktusban?
– Felelősség … – ízlelte a szavakat Nu’Golie – … ha már a felelősségnél tartunk kíváncsian várom, hogy eláruljátok miért támadtátok meg a népemet.
– Hogyan? – hüledezett a shadoni, de Isidor szigorú pillantására a helyére ült vissza.
– Amhe-Ramun megszegte az Ősi Egyezményt, követségeivel fenyegette meg a szabad népeket, megtámadta a dzsadok államait, rabságba kényszerítette őket és akit nem, azt legyilkolta vagy ilyen oltárokon áldozta fel, hogy isteni hatalmát növelje. Nagyon messze járhattál népedtől, hogyha mindezt nem tudod …
– Az utóbbiban igazságod van, Isidor de Sedierta – hagyta jóvá egy bólintással a Muad Munda – ahogy ti mondanátok, bölcsőmet nem a sivatagi szelek ringatták. A többi dolog azonban – felállt székéből és ezzel jócskán az oltárkő és a követség fölé magasodott – hazugság és túlzás. Amhe-Ramun sohasem szegte meg az Ősi Egyezményt, illetve nem jobban, mint a ti pyarroni Kegyeltjeitek, akiknek teste is parazita isteneik akarata szerint torzul el. Az amund követségek, indultak el ugyan bármely céllal, sok helyen megtámadták, leölték és kifosztották. Az ebből fakadó káoszért nem tehetőek felelőssé, az amundok nehezen halnak meg, lehet túl makacsok vagyunk hozzá. Az pedig, hogy a dzsad pondrók ellenében vonultunk volna egyszerű tévedés: a dzsennek rejtőző nemzetségei ellen vonultak föl elsősorban, a szín emberi lakosú városokat elkerülték, bár ilyenből valóban nem volt sok. A meghódított területen pedig megkezdték a lakosság „megtisztítását” a dzsenn ármánytól. Vérontás nélkül pedig soha semmi sem változtatható meg igazán.
– Megtisztítás? – hüledezett a Lator – megnyúzott és megcsonkított holtak, egyesekből néped még lakmározott is a nyomokból ítélve. Tönkretett családok és árvák serege aszott a napon!
– Isidor figyelj oda békekövetséged tagjaira – ismét különös fény a halántékig metszett szemekben – még a végén kibukkan belőlük, hogy miért is jöttetek valójában.
– Mitől kellett megtisztítani az embereket a sivatagban? – kérdezte Isidor, akinek fagyos pillantására a Lator is visszaült a helyére.
– A dzsennek átkától természetesen … azt hiszem, hogy ti úgy nevezitek, hogy pénz. Átszőtte az életüket, a mindennapjaikat, a gondolataikat, az álmaikat és vágyaikat … még imáikba is beleszőtték azt hiszem. Fel sem fogták, hogy milyen károkat okoz nekik. De ez mindig is így volt, a jannathik nem csupán hamis istenmásolataikat hagyták örökül, de a rabláncot sem engedték el sohasem, csupán a szemeket cserélték ki puhább fémre.
– Bolond beszéd ez! A világon mindenütt használnak pénzt, olyan helyeken is, ahol még csak nem is hallottak sohasem a dzsennek népéről.
– Valóban, Isidor lovag? Az amundok olyan régóta élnek a sivatagban, hogy a fajtád csak Ősi Népként hivatkozik rájuk és a legősibb meséitekből is mi nézünk vissza rátok. Úgy gondolod, hogy ahová a nálunknál fiatalabb emberek eljutottak nem jártak a jannathik? Pedig úgy hittem, hogy te és rended sokra tartjátok a tudást.
– Isidor csendben maradt, ujjait összefonva pihentetve maga előtt gondolkodott. Egy másik énje, talán a háború előtti, vagy még régebbről egy ilyen sértésre felugrott volna és kettéhasítja bárki legyen is aki szólt. Erőt merített az oldalán ülő kráni szabadosnő hűvösségéből és állta a még mindig fölé tornyosuló amund pillantását, bár néha nem tudta, hogy hová is nézzen. Azt tette amire tanították, a hallottakat elraktározta későbbi gondolkodásra és elemzésre, a jelenre koncentrált és a feladatra.
– Az utolsó ütközetben és az azelőttiben elhullott amundok fegyverzetének egy részét, papjainak jelképeit és értékeit hoztuk el aranyban és ezüstben. Békénk jeleként jöttem, sereg nélkül. Azt akarom, hogy szüntessetek be minden háborús cselekedetet a dszad államok és Ynev más népei ellenében, adjátok fel területeiket és vonuljatok ki. Cserébe lovagi szavamat adom, hogy nem lesz megtorló hadjárat mélysivatagi városaitok és a népetek ellenében.
Csönd volt a válasz, csak a láncpalást csördült meg ahogy az amund felé fordult a Muad Munda oldalán. Mélyen a szemébe nézett és Isidor érezte, hogy lebomlott tudati gátjaiig nyomul akaratával. Habozik, majd mint lerontott vár pástján csap át hűsítő áradatként, de nem ellenségesen. Képeket, érzéseket, emlékeket osztott meg vele. Nyersen osztotta meg az információt, nem úgy, ahogyan egy tapasztalt pszi alkalmazó tanulta, ahogy tenné, inkább mint egy fiatal és kezdő mentálvarázsló.
A sivatagot látta, messze a Shibarán túl. Idegen magaslatokat és mélységeket, homokból kiemelkedő erdővárosokat, amiknek így még a nevét is tudta. Mérföldkövekként jelezték az utat halott anyagukkal egyre messzebbre, míg tudatába egy hatalmas talapülés képe villant be: Sonion. Sohasem látta, de a nevét ismerte az amundok Első Titkos Városának. Elrendezése mintha csak a napkorongot mintázná, sugarai helyén tekervényes úthálózat és a végükön hatalmas építmények, melyek szinte maguk is városok.
Rabszolgák ezrei, kik emberöltők óta rabságban születtek és haltak meg, felettük amundok korbáccsal állnak nevetve, mögöttük templompiramisok magasodnak, de még azok felett is egy központi épület árnyéka őrködik. A monolitszerű építmény oldalát ezer és ezer faragás díszíti, az amund hősök és isteneik képmásai, pókhálóként fonja be és köti össze őket a hatalomtól duzzadó írásjelek sora. Lépcsőzetesen tör az égbe, de formája emlékeztet egy gúlára messziről. Közelről kevésbé.
Mintha csak egy teraszáról nézne le, egzotikus növények ágyasai mellől. Látja a várost, hallja a hívek és a rabszolgák kórusát ilyen magasból is. Visszafordul rabszolganői és szeretője felé, áldozatra készül, hogy elhessegesse tudatából a közelgő szertartás aggodalmait, a szertartásét, amelyben népe legjava a kiválasztottak és az önkéntesek nagy része el fog pusztulni. Tudja, hogy a mélyben már elkezdődött a kathék átalakítása, hogy befogadhassák Amhe-Ramun egy részét, hogyha eljön az idő.
Mielőtt végleg ráhangolódik a szent hangokra és lelkét átadja az isteni akaratnak, teste forró táncban egyesül az ágyában rá váró neferrel. Nyögéseik egyformán összekeverednek, mint nedveik, a rabszolganők rezzenéstelen arccal állnak, csak érzékeiket adják át neki amikor úgy kívánja. Az aktusnak még nincsen vége, amikor az egyik őr elméjéből aggodalmat érez ki és a közeledő vihar jeleit. A szenvedés és halál résznek el kell maradnia ezúttal, hogy a termeket átadhassák a kegyetlen El Dzsiahnak, a mágikus viharnak, amely majd hamarosan győzelembe és halálba vezeti majd őt és népét. A kettő között vajmi kevés különbség van csupán.
Isidor kiszakította elméjét az amund pap szorításából, de az már visszahúzódott, másképpen talán módja sem lett volna rá. Társai, hogyha észre is vették kilengését, nem mernek szólni. Újra ott találja magát a Muad Mundával szemben. Többet érez mint tud, de legalább ismeri a vele szembe ülőket is már. Nu’Golie, a Muad Munda a háború végén érkezett a sivatagba … Kránból. Ő lett a Ciklus Őre, akinek feladat, hogy népét átvezesse az átmeneti időszakon amely Amhe-Ramun hatalmának kiteltétől, a következő amund isten felemelkedéséig tart. Helytartója és kormányzója a szokatlan és ritka békeidőszaknak … amit ők csak úgy neveznek, hogy hirokin.
A pap sem pap többé, azonban minden más szakrális hatalmasság fölött áll: namtahe-namtah, a nemes kasztúak legmagasabb rangja és Nu’Golie tanácsadója. A másik pedig … kam-matah, az Első Szolga … a háború legmagasabb rangú harcosa. Érezte, hogy ezekkel a címekkel együtt jár más is, mint a kitüntetés, egyfajta vállalás, áldozat, aminek során elsorvadnak, elvesznek és végül már nem lesznek többé önmaguk. Nem lesz jövőjük többé, de éppen ezért fogják a Muad Mundát a legjobb tudásuk szerint szolgálni … ameddig tudják.
– Hogyha békéért jöttetek az ki fog derülni – válaszolt végül Nu’Golie és visszaült a székbe – ehhez azonban egy próbatételre van szükség. A kék skorpió mérge feltárja a lélek valódi vágyát.
Intésére az oltárkőből kiemelkedett négy tojás alakú aranykupa különböző helyeket a szabálytalan faragványok között. A követség tagjai elég közel ültek hozzá, hogy jól lássák azt a sűrű sötét anyagot, ami a mélyén csillogott. Bizonytalanul a kezükbe vették Isidor de Sedierta után és az amund újabb kézjelére. A lovag farkasszemet nézett a kráni amunddal, majd egy hajtásra kiitta a kupát. Visszatette és felemelkedett, ezzel jelezve, hogy részéről a próbatételnek és a vitának vége. Az amund elértette gesztusát. A sziklaajtó recsegve nyílt ki és egy készséges szolga lépett be rajta, hogy kikísérje őket.
***
– Ti már éreztek valami furcsát? – kérdezte a Lator, miután magukra maradtak a részükre kialakított lakosztályban, láthatóan zsákmányolt bútorokkal és berendezéssel.
– Ha nem figyeltek volna végig én legszívesebben kiköptem volna amint kiérünk az ajtón – nyújtotta ki a nyelvét a shadoni.
– Ha legközelebb beszélünk velük és ti ilyen beszólásokat engedtek meg magatoknak magam szúrlak szíven – jegyezte meg a kráni nő, miközben kevés használati tárgyát rendezte ki csomagjából az ágynak való kerevetre – a tábornok helyében én már most is azt tettem volna.
– Az a bugris is vakkantott valamit, igaz, korábban nem jutottunk el az amundokkal odáig, hogy megszólaljanak ha élni akartunk – szúrta vissza a shadoni.
– Az a kam-matah volt – fordult meg az erkélyről Isidor elgondolkodva – és nem befolyásolta a megbeszélést, hogy közbeszóltatok e vagy sem.
– Éreztem, hogy közben a pap csinált valamit magával, uram – fordult felé a kráni – befelé feltűnt, hogy az elménről lefoszlik minden védelem. Még nem volt módom pótolni ezt, ha megengedi akkor meditálnék és újra felvértezném magamat. Mezítelennek érzem magam nélküle.
– Tedd amit jónak látsz – hagyta rá a lovag és nem tette szóvá érzéseit arról, hogy egy kráni aggódik érte. A többieket fürkészte, de csak az amund szavain járt az esze és azon, hogy mi lehet a célja mindezzel.
– Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én keresnék egy helyet, ahol könnyíthetek magamon – szólalt meg végre a Lator mielőtt a társaság újra a csöndbe burkolózik – két nap azért … sok … főleg a tábori koszt után.
– Nem tartom jó ötletnek, hogy különváljunk – pendítette meg a lovag, de Isidor felkapta a fejét a hangjából áradó hamis meggyőződésre – veled tartok, nekem is biztos megjön a kedvem.
Magukra maradtak a lakosztályban a padlón térdelő nővel, aki egyre mélyebbre merült saját elméjében. Percekig állhattak így, mikor a bejáratot eltakaró függöny megrezdült, de nem a társai, hanem Ra’Ashe jelent meg rajta megszokott vértezetében. Isidor már megszólalt volna, de nem volt szüksége rá. Az amund behatolt elméjébe és felelevenítette ahogyan Nu’Golie kifejezte akaratát, hogy kísérje hozzá a lovagot … hasonló módon. Isidor csak bólintott és ahogy volt, fegyvertelenül, de vértben követte az amundot. Úgy vetett egy utolsó pillantást a szobában meditáló lányra, mintha csak utoljára tenné. Krad a Tudás … talán csak ő tudja.
***
A terem, amibe Bar Angala erődvárosának tekervényes folyosói vezették inkább volt szoba. A bejárat előtt Ra’Ashe megállt és utat engedett neki. A falak csupasznak tűntek, mint maga a padló, de érezte, hogy valamilyen sziklánál simább felületen áll. A Muad Munda lehunyt szemekkel ült vele szemben a térdein, ilyen formán még emberinek is lehetett nevezni. A sötét anyagból készült ajtó bezárult és magukra maradtak az amunddal a sötétben. Isidor megkockáztatott egy imádságot istenéhez, aminek nyomán szent feny gyulladt ki a mellvértjébe olvasztott szent szimbóluma előtt.
A szobát betöltötte a kék ragyogás, de az amund vonásai nem változtak meg. Helyette megsokszorozódtak, ahogy a lovagé is. A falak tükörként verték vissza képmásukat és ahogy fent és ahogy lent, úgy az örökifjú Isidor arcvonásai néztek vele szemben és az előtte térdelő alaké. Régen volt alkalma szembenézni magával és ez egy kissé meglepte: árnyékok gyűltek a szemei alá, simára borotvált arca helyett a tábori élet nyomaiként serkenő borosta nézett vissza és a rendezett frizurája, ami máskor katonásnak volt nevezhető, valójában elvadult és lenőtt az utóbbi időben.
Sóhajára kinyílt az amund szeme és viszonozta a fellobbant szent fény kékjét, kísérteties ragyogása a vallási áhitatban lévő ellenségre emlékeztette éjközép utáni harcokban. Összenéztek és Nu’Golie elmosolyodott, hellyel kínálta a csupasz padlón, a lovag pedig csikorgó vértszelvényekkel ugyan, de elfogadta. Vártak a szent fény lassan parázsló fényében, Isidor arra gondolt, hogy a másik azt fürkészi vajon már hatott e a kék skorpió mérge. Végül a kék fény kihunyt, s csak emléke töltötte be a teret.
– Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a vége – hallotta az amund dünnyögését a sötétből – tudod, hazámban én is lovagnak számítottam.
– Ahogy a hadtörténeti könyvekben megvan írva, a háború iskolaformája: lovagok és fejvadászok a sivatagban … a tökéletes háború.
– Minden bizonnyal másfajta papiruszokat forgattunk erről a kérdésől, de a lényegen ez sem változtat. Kivételes öröm, hogy olyasvalakit küldtek, akivel van esély tárgyalásra.
– Az igazság az, hogy nem küldtek … és nemigazán tudom, hogy miféle tárgyalás az ilyen. Saját akaratomból érkeztem a sivatagba egy olyan céllal, ami nem független a háborútól, de csak a szomorú állapotok sarkalltak arra, hogy beleavatkozzam.
– Még jobb! Saját érdemeid avatnak azzá, aki szabadítója lehet az elnyomottaknak. – kacagás.
– Akkor elismered, hogy volt kit felszabadítani és volt elnyomás is.
– Ezt a háborút nem én kezdtem és elmondhatom, hogy akkor még csak a népem sem voltak. Az események avattak azzá, aki vagyok. Éppen úgy, mint téged. Nem hagyhattam figyelmen kívül a szenvedőket és a véreim kérését.
– Akkor valóban lovag lehetsz, a lovagi élet velejárója a szolgálat és törődés másokkal.
– És a lemondás, Isidor de Sedierta. Azt se felejtsd el … még akkor sem, hogyha nincs miről lemondani … mert még nem találtuk meg.
– Talán másra vágytál, minthogy fajtád vezetője legyél, a leghatalmasabb közöttük az istenek után, mi többezer évenként csak egyszer választatik?
– Talán … talán egyszer láttam egy vitorlás hajót a kikötőből elindulni és sóvárogtam azért, hogy rajta legyek.
– Úgy tudom, hogy a néped elég rosszul viseli a vizet … és nagyon rossz úszók.
– Persze, egy kulacs víztől elolvadunk … bolond beszéd … de tény, hogy a legrosszabb úszók.
Nevettek, maguk sem tudták talán miért. Talán, mert a sötétben nem két idegen faj tagjai voltak jelen. A terem falának tetején vékony fénysugár jelent meg és mint víz folyt le a padlóig, képeket és színeket csempészve a szobába. A sivatag délutáni képmása volt, ami eltöltötte a látómezőt, mintha csak valahol Bar Angala felett lebegtek volna egy láthatatlan teraszon. Alattuk és felettük felhők úsztak el, a sivatag képmása egészen a Shibaráig mutatta a tájat. Isidor lélegzete elakadt.
– Ügyes trükk nemde? – kérdezte a vele szemben ülő amund mosolyogva – A népem nemcsak csapdákat tud készíteni tudásával. Ezt úgy hívják, hogy Ahmrit-terem, elmélyedésre és gondolkodásra használják, idebent kiszakadhatnak az Egységből, hogyha úgy akarják és rendezhetik elméjüket. Én azonban más hasznos tulajdonságát is szívesen felhasználom.
Nu’Golie az egyik fal felé tartotta a kezét és mögötte fogaskerekek csikordultak meg, rejtett lencsék rendeződtek át a magasban és hatására a falrész képe megváltozott, közeledett a Shibarához, mérföldeket tette meg pillanatok alatt, hogy már kivehető volt a túlparton elterülő többszázezres egyesült sereg. Isidor elégedetten állapította meg, hogy a közelről elcsigázott, szedett-vedett bagázs, milyen impozáns és fenyegető látványt nyújt ilyen távolságból szétszóródva a folyóparton.
– Figyeltem jöttötök és vártam érkezéseteket. Ezen keresztül azt is láthattam, hogy milyen arcot vágtok a mozgó erődváros láttán. Bar Angala az első, amelyet képesek voltunk új tudásunk rendszerezése révén mozgásra bírni. Nem volt könnyű, nem tűnt mindig lehetségesnek és megvolt az ára, de sikerült. Az ábrázatotok pedig minden fáradalmunkat megérte.
– Impozáns belépő volt, nem tagadom. Ilyen szerkezetekről hallottam északon, Kahreban. De látni sohasem láttam, utazni rajtuk pedig még kevésbé tettem. De szerintem nem azért hívtál ide, hogy elmond, amit eddig is tudhattam. Megvan hozzá az erőtök és okotok, hogy folytassátok a háborút … vagy táncot, hívd ahogy akarod. Én azonban békét ajánlok a gyűlölet helyett.
– MAGAM VAGYOK A GYŰLÖLET! – szorult össze Nu’Golie kitartott ökle és a Shibara vonalát mutató faltükör berepedt – Az egész népem gyűlölete vagyok, ami bármikor hazug világodra zúdulhat, hogy elsodorja azt a mocskot, amit a korok hordaléka rajta hagyott! Minden fajtársam vágyát és akaratát érzem, minden pillanatban, s csak az ép elmém szab gátat neki, hogy egybekovácsolt akaratként rabigába hajtsa népedet és oltárkövön áldozzon fel a fajtáddal együtt ha kell!
– Sokat gondolkoztam azon, amit mondtál korábban – őrizte meg nyugalmát Isidor, bár látta, hogyan veszti el önuralmát az amund és jelennek meg izzadtságcseppek a homlokán – hogy a világunk érdemtelen, mert a dzsennek … a pénz mélyen megfertőzte. Mire gondoltál?
– Hogy mire gondoltam? – rendezte arcvonásait ismét emberibbé az amund – Volt alkalmam látni, hogy mivé lett az emberek világa az eltelt ciklusokban. Imádjátok a pénzt, még istent is választottatok neki. Asszonyaitok nem belső értékeitek, eredményeitek alapján választanak párt, hanem javakat és járandóságokat mérlegelve. Sőt, láttam, ahogyan pusztán PÉNZÉRT kínálják fel ölüket. Miféle fajjá korcsosultak majd így el, hogyha nem az arra érdemesek, hanem a gazdagabbak szaporodnak tovább? Az érdeketek, hogy az amundok leigázzanak!
– Tehát pusztán jóságból pusztítanátok el a világot, amit építettünk? – hajtotta le fejét Isidor – Azt hiszem már értem, hogyan működik a kék skorpió mérge és milyen hatással van rám, Nu’Golie. Ne téveszd össze a dzsenneket … vagy jannathikat az emberekkel. Lehet, hogy örökségünk részben tőlük származik, de a mi felelősségünk, hogy hogyan sáfárkodunk a kapott tálentumokkal. Azt mondod, mint megérettünk az amund igára, de a világunkat a tudás istene irányítja és fejlődünk … talán csak éppen másképpen, mint ti.
– Tudom, milyen egy garas nélkül tengődni a ti vidékeiteken … Az én hazámban is előfordul néha éhínség; de az amundjaink csak akkor éheznek, ha semmilyen élelem sincs. Azonban a ti civilizált országaitokban láttam már embereket éhen halni, miközben mások szinte betegre zabálták magukat. Úgy ám! Láttam, ahogy holtan esnek össze az utcán, az élelemmel telitömött boltok falánál támaszkodva. Valóban azt hiszed, hogy a parazita isteneitek gyülekezetében lehet utolsó szó a tudásé a vagyon ellenében? Hallottam miként szerepelt a lázadó külső tartományok elleni Dúlásban.
– Most már bizonyos, hogy egészen más könyveket forgathattunk korábban – bólintott Isidor – de hiszek abban, amit mondok: a világot a szeretet és béka teremtette, bármilyen messzire is vetődik az emberiség a helyes ösvénytől, végül megtalálja a sajátját. Én itt és most békét akarok a népeddel … nem beszélek minden fajtársam nevében, de erre vágyom, minden igazságod ellenére, még akkor is, hogyha részben egyet értek veled.
– Isidor de Sedierta – az amund nyelt egyet miközben alakjuk magasan a sivatag felett tűnt lebegni – én, Nu’Golie, a Sakál, a Muad Munda, a Zöld Hadúr … békeajánlatodat elfogadom.
– Átmentem a próbádon, lovag?
– Te igen – bólintott az amund és kezével legyintve új képeket bűvölt a falakra – az övék kevésbé.
Az egyik falon a Lator tűnt fel, amint arannyal teli csarnokban válogat a kincsek között két kézzel, miközben mögötte feltűnnek az amund őrök. A másikon a lakosztályuk volt látható, ahol a kráni nő egészen gyalázatos módon közösült három szobortestű amund katonával … míg az utolsón a shadoni lovag tűnt fel, amint hátát falnak vetve nézett farkasszemet fogazott pengéjű kardokkal. Isidor elhűlten nézte az elé táruló látványt, az amund pedig elértette némaságát.
– A kék skorpió ritka és értékes állat, mérge pedig valódi csoda. A társaid viszont csak emberek, törékeny és gyönge emberek … hamarosan pedig kiderül milyen nagyon … törékenyek.
***
A kék skorpió mérge igen jó anyagnak tűnik 😉