Nehéz dolgok kerülnek elő a sötétből. Ez a 2010-es ujjgyakorlat akkori kedves témáimat összegzi magában. Sajnos a második része, ami a klasszikus Passió eseményeit dolgozza fel vagy nem készült el vagy nem találtam meg. Összevisszasága részben ennek, részben annak a korszaknak volt köszönhető. Akkoriban még egy hasonló stílusú Sherlock-alternatívát jegyeztem még emlékeim szerint. Jó szórakozást a szertelen sorokhoz.
***
„Ó, Herceg. Ha elképzeljük a legtávolabbi horizontot nem az égen kutatunk egy pontot. Befelé fordulva keressük a választ a kérdésre, amit minden emberi generáció feltesz magának és válasz helyett csak az önvizsgálat fontosságát örökíti tovább utódainak. Ilyen volt mikor a nagy vízen túlra merészkedve fedeztünk fel más népeket vagy miután rájöttünk, hogy gömbölyű, pár évszázadra rá el is hagytuk a Föld síkját.”
Az űrállomás méltóságteljesen forgott, hűen tervezőinek klasszikus filmekhez való rajongásához. Fehér védő burkain ugyan elszürkült sáv volt egy-egy javítás vagy kisebb üstökösök nyoma, de a közeledő hajó panoráma ablakából így is fenséges látványt nyújtott.
Az ablaknál álló nő mereven maga elé nézett az egyre nagyobbodó technikai csodára, de szeme sarkából nem merte elengedni a Föld látványát sem. Ajkába harapott mikor felismerte az emberiség bölcsőjének körvonalait a könyvekben ábrázolthoz képest tótágast állva a tengerek és óceánok ölelésében. Maga is megszédült egy pillanatra.
A küldetésére gondolt, ami fontosabb volt mint az emberiség minden korábbi feladata. Azokra gondolt, akik most a helyében lehetnének és hogy ő számtalan, sokszor váratlan vizsgán bizonyított. Olyan vizsgákon, ahol mások elbuktak. Megérintette az országának felvarróját a ruháján, de ez a rítus, ami a Földön mindig bizalommal töltötte el, idefent üres gesztusként tetszett az ablak tükörmásán.
Kezét az üvegnek támasztotta és figyelte a lassan kapcsolódó pályára érő űrállomást. Az Ikarusz több nemzet erőpróbájának eredménye volt, végül mégis csak két ország asztronautája hajthatta végre a feladatot. Azt, amit a Földön végrehajtani túl veszélyesnek ítéltek. Az emberiség legnagyobb hitbeli próbájának küszöbén állt és a nő büszkén tekintett az előtte álló kihívásra, mert érdemes lett rá.
A zsilip szisszenésére rezzent fel és elkapta tekintetét a végtelen látványáról, hogy az átjáróban feltűnő vörös overállas alakra nézzen. Örökkévalóságnak tűnt míg a másik kiegyenesedett előtte, óriásnak tetszett a néger nővel szemben. A maszk belsején feltűnő szikár férfiarc barátságtalanul, zordan vizsgálta a nő minden rezdülését. Orrlyukai kitágultak a látványtól és a nő szeme is elkerekedett. Erre egyikük sem számított.
A Földön egy érzéssel késve vették észre, hogy valami nem a terv szerint halad. Előbb a vörös színű telefon csöngött és a másik oldalról erősen tört közös nyelven, de érthető éllel tudakolták, hogy mi folyik odafent. Ekkor már a bázis műszerei is riadót visítottak. Elnyomták a telefonból áradó fenyegetőzést is.
Döbbent arccal meredtek a hő kamerák által közvetített képre, ahol a két vörösben irizáló emberi alak összefolyt és szétvált ritmikusan. A kezelő férfi kopaszodó fején egy kövér verejtékcsík fakadt, de nem tudta levenni tekintetét a látványról. A jelenet egyszerre volt groteszk és kacagtató.
A fenyegetőzés a telefonban vádaskodássá fokozódott és hamarosan elhallgatott. A kijelzőkön sárga pöttyök jelezték, hogy a világ másik feléről rakéták indultak el a bázis felé. Kiáltások harsantak a kezelőben, vonalak égtek, aminek végén elfordultak azok a kulcsok, aminek sohasem lett volna szabad. Csak a kezelő nem volt képes levenni a tekintetét a pár szellemképéről, csak akkor szólalt meg, amikor azok elindultak a folyosókon és az állomás középső kamrájába értek és buzgó tevékenységbe kezdtek. Zöld pontok jelölték azt, hogy a két ország egymásra is rakétákat lőtt ki és az egymásra kilőtt rakétákra is, meg azokra amik az állomás felé tartottak. Azonban soha nem értek célba.
A nő a csillagokat nézte és mikor a férfi fölé lebegett elmosolyodott, körülöttük a kamra színei bíborban izzottak, ahogyan a kísérletre tervezett gépek új szekvenciákra hangolódtak. Összeölelkeztek újra és a nő tudta, hogy a kívánsága ezúttal teljesül, a világ első időgépe valóra fogja váltani a lehetetlent és ők és a Földön mindenki abba a pár, örökkön ismétlődő pillanatba lesznek kényszerítve ameddig a világ a világ és ők egymásra találnak újra, újra és újra. A csillagok távolában megjelentek a lobogó rakéták, egyiken túlzott halálfej. Egymás szemébe néztek amikor a bíbor izzás kihunyt és a felvillanó fényben a világ kifordult önmagából. Előbb az állomáson, majd a köztes térben lebegő rakétákon végül a Földön is mindent egyszerre ragyogott be a fény. Senki sem számított a világ végére és senki sem így.
*
– Meg kell ölnöd a Názáretit! – zengte a tiszteletreméltó rabbi a súlyos szavakat, melyeket elnyelt a templom számtalan sötét zuga – Meg kell ölnöd, mielőtt a katonák rátehetnék a kezüket és tárgyalásra vinnék az ügyét! Ez a nép érdeke és akarata, ez a mi akaratunk!
A hallgatag óriás nem szólt most sem, olajos testének hegein fáklyák árnyékos fénye táncolt. Tekintetét végighordozta a díszes burnuszban előtte álló szakállas férfiakon és megállapodott az asztalra tett ezüstökkel teli erszényen. Felemelkedett a kényelmetlen római székből és felmarkolta a pénzt. A papok szenvtelen arccal, szemrebbenés nélkül nézték ahogy öles léptekkel kisétál a templomból.
Az utcára érve szétnézett, mielőtt ruhája rejtekére helyezte volna az erszényt. Hosszú fekete haja oroszlánsörényként mozdult együtt fejével. Ragadozókra jellemző, hogy szemükkel együtt forgatják a fejüket, hogy mindig szemben legyen az ellenségükkel vagy prédájukkal. Ruganyos léptekkel indult meg a kihalt földúton, a körülötte ásító vályogházakból alvók neszezése hallatszott és volt ahonnan rejteken lapuló visszatartott lélegzete érzett.
A fogadóba érve az asztalához ment, szokás szerint nem hagyták másnak, hogy elbitorolja azt. Mégis, amikor leült, szinte a semmiből dőlt asztalára egy zilált üstökű fiatal férfi, de ő mégsem penderítette el onnan. A férfi felnézett, zavaros tekintetével az óriásét kereste a csorba bögre pereme felett, majd elmosolyodott ahogyan a mellény alól kidudorodó erszényt észrevette.
– Hát mégis rábeszéltek a hamis világ papjai? Micsoda fizetség ez egy isten fiának véréért. Azt hinné az ember legalább egy sereg szűzlányt biztosítanának az embernek odaát. – kedélyesen hátba veregette a férfit és másik kezével magának is italt kért az arra járó lánytól – De tudom, Conan, hogy te nem sokra mész tapasztalatlan fruskákkal, de sehol sem találnánk elegendő bővérű asszonyt a te éhséged csillapítására. Ne nézz így rám, a múltkori kuplerájban is csak besegítettem inkább, hogy a ház hölgyét szórakoztattam míg te mint valami sivatagi róka vetetted magad a tyúkólba. Fene a gusztusodat.
A Conannak nevezett férfi kupája hangosan koppan az asztal durva fáján nem tetszését tudatva a szájaló ficsúrral.
– Tudod, hogy nekem más kell tőlük, más élvezetet hajszolok mikor az ölelésben keresem tenmagamat. De ez sem mindig volt így, olyan világról álmodom éjjelente ahol istenként tisztelnek és rajonganak. Ahol nincsen szükségem az örökségem fitogtatására ahhoz, hogy megszerezzem ami jár, ami jogosan engem illet – mélyen az italát kihozó lány szemébe és dekoltázsába meredt – a világ egy kulturált vágóhíd.
Conan felemelkedett az asztaltól és a kijárat felé indult, a férfi táncra hasonlító lépésekkel követte és még úgy is sikerült lépést tartani vele, hogy egy csókot lopott a meglepett lánytól az ajtónál.
*
– Hiba volt megbíznunk a barbárt! Ha Pilátus rájön…
– Eggyel több ok, hogy sohase jöjjön rá. Eleget kockáztattunk már és lásd, másnapra királyként fogadták Jeruzsálem falai alatt és pálmalevelekkel fedték az utat amin járt.
– De mégis, egy karthagói zsoldos arculcsapás a római rezsim szemében.
– Ostoba, a zsoldos annyira kárthágói mint te vagy én. Számtalan nép harcosaiból összeverődött csürhe volt az, amit saját uraik sem tudtak megfékezni attól, hogy felprédálják Szalambó palotáját.
– Én ezt nem egészen így hallottam.
– Nem számít, a barbár megkapta a pénzét és teljesíti a rá kirótt feladatot. Isteni küldetésben jár, efelől nem lehet kétségünk.
– Mégis mi lesz, hogyha ránk mutat majd a halott kéz? Hogyha a rettegett Conan sem bír el a Megváltóval?
– Eretnek fattyú, hitetlen farizeus. Ne merd így hívni azt a lázítót az Isten házában.
– Bocsáss meg mester.
– Úgysem számít, hogy sikerrel jár e a barbár. Farkast leltem a Názáreti juh nyájában.
– Nem tudlak követni.
– Egy tanítványa vár a kapuknál és hajlandó lesz eladni mesterét, kevesebbért is talán mint amit annak a zsoldosnak fizettünk.
– Lehetséges ez?
– Hamarosan kiderül és ha valóban így lesz akkor nem lesz szükségünk az ostoba barbárra.
– Mit tudunk egyáltalán a Fiúról? Azt mondják hatalmas és erős, azt is mondják, hogy félelmetes ereje van. Olyan varázsigéket tudhat amiket még én sem. Nem lesz vele könnyű dolgunk.
*
A barbár horkantására elhallgatott és ő is az előttük elterülő kertet kezdte figyelni. A dombról jól látszottak a tűz körül fekvő alakok, ahogyan békésen alusznak, még az őrt is elnyomta a buzgóság és az erjedt almabor illata, ami ködként ülte meg a Gecsemáné kertjét. Egy fehér lepelt viselő férfi a többiektől külön, egy kőfal tövében térdepelt, kezével támaszkodva a csupasz földön. Conan intett és mindketten abba az irányba kezdtek el lopakodni.
Méterekre jártak a halovány tekintetű férfitól és Conan idegesen figyelt minden apró jelre. Volt már dolga hírhedt mágusokkal, szemfényvesztőkkel és pontosan tudta, hogy a látszat a legnagyobb fegyverük az ilyen népeknek. Irtózott az aljas trükköktől, melyek eddig már sokszor jelentették hajszálhíján kalandjainak végét. Önkéntelenül felmordult erre a gondolatra és a Názáreti felkapta a fejét.
Conan ugrott, egyetlen szökelléssel szelte át a közöttük lévő távolságot. Tűzben kormozott pengéjét magasan a feje felett kitartva célzott a hosszú hajú férfi nyakára. Torkából vadállati üvöltés szakadt fel, ami elnyomta a mögötte felemelkedő társa gúnyos nevetését is. Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott a prédával. Ismerte és szerette ezt a pillanatot. Ez az igazságé volt, amikor minden bűnös reszket, minden démon megmutatkozik valódi alakjában.
De a Názáreti tekintete nem tükrözött félelmet, sem haragot. Földöntúli nyugodtság lakozott a szemekben és mikor az arcon egy őszinte mosoly ragyogott fel, Conan szíve megdobbant egyet és az ugrás íve megtört, a törékeny alak előtt robbant a kőbe és vert fel éles szilánkokat a kardja. Elengedte a markolatot és a fehér lepel fölé magasodott sötét valójában. A kert fái között feltámadó szél hollószárnyakká változtatták kibomló haját. Mint amikor a Föld sír fel a legmélyebb kutakban visszhangozva vagy a hegyek magosában sikolt fel sas madár szólt Conan:
– Jézus.
„Ó Herceg, tudnod kell, hogy atyád a legkülönfélébb embereket ismerte meg útjain. Vérüket ontotta vagy oldalukon harcolt, ezt a kettőt sokszor nem sok minden különböztette meg egymástól. Mégis, hitt abban, hogy a férfi a tekintetében hordozza a lelkét és abból azonnal tudhatja, hogy ellenség vagy barát az aki kardja útjába került. A balgák tükörnek hiszik azt ami valóban a lélek. Tudni kell olvasni a szemekben, ez a nyitja asszonyok és barátok megtartásának is.”
2010.