„- Boldog ember – bólintott Cloud és a dohány parazsának maradékát a földön taposta szét és szedelődzködni kezdett – veszélyes egy ilyen embert életben és rácsok között tartani. Vagy ő maga tör ki vagy olyasvalaki fülébe jut sorsa, akinek elég fontos, hogy megpróbálja kiszabadítani. Akár egykori Kalandozótársak is…”
/részlet/
Axel Ragaen visszatért! Az Ayalával a bálban eseményeit folytató történet igyekszik szokatlan stílusával lezárni a P.sz. 3715-ös esztendő eseményeit. Titokzatos küldetésre kérik fel, veszedelmes társak kísérik útján és elképzelhetetlen kihívások várják. Az öregedő gladiátornak minden erejére, ravaszságára és túlélő ösztönére szüksége lesz, hogyha ezt a végső nekirugaszkodást vállalja a szabadságáért. Nemkívánatos szeretők, hű barátok és ősi titkok várják. Fegyvertelenül pedig csak keserűségét, emlékeit és gyűlöletét tudja szembe fordítani a megpróbáltatásokkal.
*****
*****
I.
Az Igazság Foka zátonyok Mer Daray tengerén. Kyel nevében az egész kontinens legrettegettebb börtöne. Másik nevén: a Hullámsír. Madártávlatból látszik csak igazán kiterjedése, ami választ ad valószerűtlen történetére is. Falai nincsenek, tornyok is csak elvétve. A hullámtörők által ölelt területen úgy látszik a tengernek egy sebe tátong szárazon. Egy mély lyuk a vízben. Alig egy-két torony áll ki a sziklák fűrészfogas sorából, azok is csak azért, hogy a távolban örökkön őrjáratozó két flottával tartsák a kapcsolatot fényjelekkel.
Vagy éppen, hogy fogadják az egyetlen kurta, s még így is a víz kénye kedve szerint kígyózó mólóra érkező újabb rabokat. Fehér hab csap fel a tornyok és a zátonyok tövében, a tenger szüntelen visszaperelné a jussát … de a Hullámsír évezredek óta állja a természet próbáját. Hajó csak fél évente közelítheti meg a partjait szigorú szövetségi és vallási törvény szerint. Szökni lehetetlen, példa sem volt rá soha. Emberöltőnként csak egy-egy rabot visznek ki a partra Kyel, az Igazság kétarcú istene rendelése szerint … és pár éve már ez is megtörtént.
A távoli flotta fényjelei után egy magányos bárka közelíti meg a bizonytalan mólót, de kikötni csak akkor merészel, amikor a tornyok is választ adnak neki. Színei Erigow és Haonwell zászlaját jelzik, s az kettős aranykört, amely a szolgálatot teljesítő pap számára jelzik a hajó eredetét. Mire a kikötés megtörténik, már egy kisebb fogadóbizottság áll a móló tövében. Két mogorva strázsa, övükben örökkön éles hosszúkard, testükön láncing, melybe savval marták bele Kyel jelét, s orcájukon hasonló hólyagtetoválás. Fanatikusok, akik a halálnál nehezebb szolgálattal tisztelik az égi atyát.
Viharkabátjukat és felhajtott gallérjukat szél cibálja, de ők, akárcsak a zátonytornyok, rezzenéstelenül állnak és a matrózok minden mozdulatát feszülten figyelik. Négy katona lép a mólóra, közöttük egy leláncolt, vékonyra fogyott csapzott alakkal. Minden katonánál egy-egy lánc, ami a fogoly nyakára erősített pánthoz vezet. Mint az állatot kísérik a zord őrökhöz és bízzák gondjaikra. Minden papír rendben, szövetségi pecséttel ellátva.
A láncok és a fogoly gazdát cserél, de nem indulnak el, ameddig a karcsú bárka ki nem fut. Előírás. Távoli emlék a fehér vitorla mikor megfeszülnek a vasszemek és a három alak a tornyok védelmén belülre indul, s a tenger sebe feltárja titkait. Eléjük szignumos köpenyt viselő élettel teli alak penderül, tekintete, mintha a felettük köröző sirályok falánkságát tükrözné. Oldalán csendesen jelenik meg a porszürke és sómarta köpenyt viselő seszín hajú Kyel pap.
– Marco, az Acélvihar … köszöntelek a Hullámsírban – kezdi a vidám alak, korántsem tettetett érzelmekkel – már nagyon régóta vártam rád … veled … úgy hiszem teljesebb lesz a gyűjteményem veled. Kövess hát új otthonodba.
Mint aki szívesen látott vendéget invitál int felé és fordul, de nem a fogoly lép először, hanem szótlan strázsái, s ő a lánc végén feszülve követi őket. A pap némán zárja a sort, tekintetével fürkészőn vizslatja új bárányát a különös nyájnak. Göcsörtös falépcsőkön ereszkednek alá, s előttük feltárul mindaz, amit ez a különös tájék a szemnek nyújthat. Hatalmas fa- és fémszerkezet határolja a vízszint alatt a teret a tengertől, s ki először látja, könnyen beleszédül.
– A dezertált 99-es század utolsó élő tagja és bajtársai gyilkosa … Marco … aki csak akkor képes meghalni, hogyha ő akarja. Mikor a jelentést olvastam alig hittem a szememnek … s mégis – nyájas mosollyal fordul ismét foglya felé a lépcsőfordulóban – vannak még csodák. Bárcsak volna mód és idő, hogy elmond, miként akadtál a zsandárok horgára. De nincs …
Az alak hangtalanul követi őreit, s azok szívtelenül rángatják egyre mélyebbre és mélyebbre. Több szintnyit ereszkednek, mire egy csapóajtó szerű vízszintes kapun belépnek a Hullámsír építményének belsejébe. A szív azonnal nosztalgiával gondol a kinti sirályrikoltásra a belső csendben. Sem egy nyögés, sem egy nesz. Csak a léptek monoton, tompa koppanása hallatszik, s a a hátul haladó Kyel pap szuszogó lélegzete, ahogy becsukja maguk mögött a fekvő ajtót.
– Biztos gondolkodsz, hogy mi ez a hely … mások megkérdik – szólal meg elgondolkodva a foglár, de nem zavartatja magát a hallgatással – egykoron a dicső kyr faj hódító hajóinak egyik volt ez a hely, melyet a vad nyugati óceán átszelésére építettek, s hogy mindörökkön kiállja a tengerek próbáját. Minden más hajó annak rendje és módja szerint kikötött annak idején a Riegoy-öbölben, s mint ahogy tudod, leigázták a barbár Crantát, hogy felépítsék észak kultúráját, ahogyan annak ma ismerjük. De ez a hajó … ez elszakadt a többitől és északabbra sodródott.
Tekervényes folyosók és lépcsők következnek, rengeteg oldalsó helység félhomályos alakja. Mintha nagyobb tárgyak lennének bennük állva vagy fekve, féloldalasan a falnak támasztva … koporsók talán. Sehol egy őr, sehol egy rácsos ajtó. A fogoly idegesen tekint körbe, érkezése óta első ízben kíváncsiságtól hajtva. Érdeklődését elérti a foglár és betudja csodálkozásnak, melyet már jobban ismert más raboktól a rövid idő alatt, mikor megérkeznek.
– Ez a hely évezredek óta szolgálja az Igazság istenét létével, mióta a kyrektől kedvező áron megvásárolta a pyarroni egyház. Északon nincsen még egy ilyen hely, páratlan a maga módján. Hamarosan te is megértheted, hogy miért van ez így. Nem is hétköznapi csirkefogóknak tartjuk fent … de nem ám. Csak a legkegyetlenebb és legártatlanabb lelkek örökké tartó siralomháza ez a hely … azoké, akiket a világ feledni próbált, s cserébe megadjuk nekik azt amire földi életük hátralevő részében a legjobban vágynak … a feledést.
Megállnak egy nyitott terem előtt, ami semmivel sem különb a többinél. Három hatalmas szarkofág fekszik benne, ősibbek talán a falaknál is, amik a hideg északi tengert tartják távol. Kettőben mezítlen alakok homályos formája lebeg smaragdszínű ragyogásban, mintha lüktetne. Szíjak és láncok, csövek vezetnek testükbe, melyek lassan öregszenek a mágikus tartályokban. Hajuk szabadon vonaglik a sűrű folyadékban, szemük lehunyva, testüket, mintha örök láz kínozná.
– Egykoron ezek a fekhelyek az óceánon átkelő kyrek álmának nyugalmát vigyázták, hogy frissen és készen szálljanak partra az előttük álló hosszú invázióra. Hősök fekhelyei … s most – szeretettel simít végig az egyik zöld kristályfedélen a foglárok – latrok álmának őrzői. S egyiket most, tisztelettel, elfoglalhatod – ünnepélyesen pördül meg az új rab felé – Készítsétek elő a nyughelyét!
A két őr elmozdul a rab mellől, akik fürkészve pillant a másik két rab kicsiny cellájára. Érzelmek nem olvashatók le arcáról. Vonásai sem rezdülnek s ez egyre inkább idegesíti a foglárt. Hát ki ez, hogy nem rettenti a kegyes végtelen álom ígérete? Miféle szörnyeteget küldtek hozzá, hogy majd önnön rémálmai megtörjék a lelkét? Szótlanul pillant Kyel papjára, de az csak kérdőn vonja meg a vállát. egykedvű garabonciás, nem látja át a pillanat nagyszerűségét és súlyát. Rá hárul a feladat, hogy hangulatba hozza új vendégüket a beilleszkedéshez.
– Hát nem érted miféle sors és jövendő áll előtted Marco, az Acélvihar? Testedet elevenen emészti fel az idő, elfelednek és húsodat lehántja rólad a kérlelhetetlen valóság! Ez az utolsó pillanat, hogy eleven emberekkel állsz szembe, mielőtt saját magaddal leszel összezárva Kyel ítélete előtt. Szólj, halljam mi az utolsó szavad, hogy bejegyezzem kódexembe híresen éles elméd utolsó lobbanását!
– Azt hiszem, hogy köszönettel tartozom neked – kezdi rekedten a fogoly, de a foglár csak azért hőköl meg, mert az ajkak nem mozdulnak a szavaknak megfelelően – hiszen két kardot és egy buzogányt is hoztál nekem, hogy munkámat elvégezhessem. Neked azonban, húzza le arcáról az alak a mágiával felbűvölt húsmaszkot – nem veszem hasznodat.
A smaragd fények egyszerre lobbannak fel és azután ki. Lüktetésük, mintha visszhangja lenne annak a vérengzésnek, ami elszabadul a szűk teremben. A foglár hörögva kushad a sarokba … s nézi, ahogy az idegen, ki mostmár bizonyosan nem Marco, az Acélvihar, embertelen fürgeséggel szökell előre a két strázsa után. Egyik fejét hátulról zúzza neki a súlyos szarkofágnak, s miközben kihúzza a roncs test hüvelyéből annak kardját már védi is vele a másik csapását.
A Kyel pap varázslatot mormol, de egy rúgás a falig taszítja. A strázsa veszetten harcol és állja is a démoni ügyességű gyilkos két csapását. Azonban az ő ereiben nem túlvilági lények képességei keringenek és egy harmadik és negyedik vágás már csontjáig hatol. Kyelnek ajánlott élete befejőzödhet szolgálat közben. A görnyedő papot újabb rúgás alázza egy szarkofág tövébe nyögve, csakhogy egy kardhegy csapódjon a nyakszirtjébe és végleg elhallgattassa. Kezei védekezés helyett a kyr szerkezet oldalát simítják végig és kenik be vérével. Buzogánya érintetlenül hever teste mellett.
A foglár halkan nyüszít fel, ahogy a természetellenes mozgású alak kiegyenesedik előtte. Nyurga,szálkás alak, aki mostanra teljesen megszabadult a testét övező illúziótól. Testre feszülő fejvadászvértet visel, mozdulatai nélkülöznek minde emberi vonást. Mintha egy sáska vonaglana a sarok felé befejezni a művét. Tekintete sötét rovarszem, arcán elnagyolt vonások, haja rövidre nyírt sűrű tüske erdő.
– Most pedig, jöjjön olyasmi, ami még nem volt …
***
A flottatiszt megszokott fegyelemmel nézi a távolodó bárkát. Havonta hoznak egy-két foglyot. Semmi rendkívüli nincs ebben. Oldalra sandít a siopa pszi-mesterrel, aki folyamatos mentális kapcsolatban van a Szövetség távoli központjával. Tar fejének vonásai kiismerhetetlenek így józanul, de nem bánja. Azt már jobban, amikor az admirálist elaggott oroszlánnak nevezte egy évekkel ezelőtti bálon, s ennek köszönhette következő megbízatását meg nem határozott időre itt … a fagyos semmi közepén, ahol soha nem történt semmi ezer év óta a feljegyzések szerint.
Fújt egyet és megszokásból jelentést kért a Húllámsír túlfelén hajózó flotta parancsnokától. A válaszra percekig várni kell ugyan, de legalább addig is van mire várni itt azon túl, hogy a sör kifagyjon a hordókból. Végigjárja a hajót … újra és nem is figyel már a tisztelgésekre. Mindenkit szagról ismer már. Haonwell beltengerén persze biztos most is süt a nap és kétszemélyes vitorlásokon kacagnak a nemeshölgyek … más, szerencsésebb tengeri medvékkel. Gebedjenek meg!
– Hajó a láthatáron! – kiáltás az árbóckosárból, mint a fejfájás első tompa lüktetése a flottatiszt agyában.
– Persze, hogy hajó! Hetek óta az egyetlen volt – kiáltja fel bosszúsan.
– Nem – érkezik a süvítő szelen túlról a válasz – ez másmilyen … ez valamiféle dzsunka.
– Mi az ördög az a dzsunka? Két heti rum adagodat megvonom, hogyha nem beszélsz érthetően!
– Ez … valamiféle keleti hajó … és egyre több! Enoszukei vitorlákkal!
– Mit beszélsz? – a flottatiszt a tattra rohan fel és messzelátójával idegesen babrál, lerázza róla a jeget – Soha többet nem iszol rumot az én hajómon, hogyha képzelődsz!
– Nem képzelődöm uram, három enoszukei dzsunka és most még három másik … azt hiszem gorvikiak!
– Antoh hínáros fanszőrére! – hördül fel a flottatiszt, ahogy saját szemével is látja már miről kajabált az árbóc – A világ teljesen megbolondult?!
Senki sem vonja kétségbe szavait, s valóban: a távolban három favitorlás száguld feléjük ferde árbócokkal, s mellette három kétárbócos hajó, melyeket a déli, melegebb tengerekre terveztek. Zászlajukon a bukott Enoszukei Császárság és a megszűnt Gorvik Birodalom színei csattognak a szélben. Rajtuk megannyi tengerész nyüzsög és készülődnek a harchoz. A flottatiszt borostáján megfagy a dér a látványtól.
– Ranagol fattyaira …
– Uram – bátortalan kiáltás a kosárból – Azt hiszem, hogy hajó a láthatáron …
– Nem kell elhinned, mostmár én is látom őket – morogja vissza a tiszt – látom őket!
– De ez a másik oldalon van és … – a szél elnyeli a hangját a matróznak – ez a víz alól jön.
A flottatiszt mereven fordul meg és erősen támaszkodik a kormány mellett. Nem hisz a szemének, egyre értetlenebbül szedi a lélegzetet. Mondaná, hogy korbács jár a kosárban gubbasztónak, de nem jön hang a torkára. A Hullámsír mólója mellett ugyanis valóban forrni látszik a tenger és a mélyből egy hajó emelkedik ki … orral. Élőhalott matrózok húzzák a köteleket függőlegesen, vitorláit egy másik világ szelei dagasztják, hogy átérjen a mágikus átjárón. Hajóteste megfeszül a két világ között, majd komótosan vízre esik a Mer Daray tenger oldalán.
– Parancs, kapitány? – lép mellé az elsőtiszt, miközben a megszólított ép elméje maradékáért küzd – Most mit tegyünk?
– Most? MOST MINDENKI DÖGÖLJÖN MEG!
***
Az álom smaragd színekkel ölelte körbe a testét és a lelkét. Neveket formált a csendben és dalokat idézett a fülébe. Gyerekkórus énekelt a távolban, de minden elborított a fűszálak között süvítő langyos szél érintése. Lenézett a karjára, ami fiatal volt és erőtől duzzadó, egy Tharrnak tetsző élet ígéretével teli. Képzeletbeli ellenségeket űzött el magától bottal egyre távolodva a daloktól. A mező szélén megállt, mintha a fák között egy külön jelenést látna … egy fájdalmas jövő képeit, ami talán sohasem lesz az övé.
„Ayala szembefordult Axellel és lenézett a halálán lévő férfira. Az újabb véres köpetet adott ki magából oldalra fordulva, de a sebek, a hátából kiálló elf vesszők vagy a méreg hatására nem volt képes szavakat formálni sem. Karjai erőtlenül hevertek az oldalán, de zavaros tekintete még így is a lányét keresték. Nem bírta ezt a nézést, nem bírta elviselni néma üzenetét, vádjait és csalódottságát. Lehunyta a szemét és magasra húzta oldala mellett a kecses sirenari kardot, hogy megadja a gladiátornak a végtisztességet. Nem volt képes ránézni, amikor elindult a végső döfés a férfi szíve felé.”
Ijedtségében messzire hajított a botot és visszafordult. Azt hitte, hogy menedéket talál a gyerekkor unalomig ismert színfalai mögött. Csalódnia kellett. Mint egy körkép, úgy vonult köré egy távoli emlék és minden pillanattal egyre öregedett álombéli teste. Pillanatok alatt éveket, haja nőni kezdett, körmével kaparta az arcát, de már borostát érzett puha bőre helyén. Üvöltött, lehunyta szemét, hogy ne lássa a képeket, de ez sem hozott megnyugvást neki: szemhéján belül is élesen és színesen látta.
„A kard akadálytalanul szaladt végig Axel Ragen testén, ami megrándult. A férfi úgy érezte felrobban valami benne mélyen, valami elpattan. Láthatatlan rajzolat izzott fel a mellkasában majd hullott darabokra és halványult el. Ayala határozottan tartotta benne a pengét, majd keze remegni kezdett és félig a férfi fölé hajolt és úgy suttogta, hogy eltakarta őket a többi elf elől a lány gyönyörű fehér haja: „Sajnálom”. Nem is vette észre amikor lehunyt pillái közül egy könnycsepp zuhant a penge vércsatornájába és végigrohanva eltűnt a férfi mellkasán lévő sebben. A következő pillanatban a lány kitépte a kardot Axel Ragaen testéből, ami eldőlt a csillagporban és a fehér szilánkokat lassan festette át saját vérével.”
Kívülről látta magát, de érezte az üvegtörmelék tapintását és az ürességet a mellkasában. Lerogyott a fűbe és zokogott … zokogott tehetetlenül. Mint egy korán megvénült gyerek. A dal ismét közeledett … egyre hangosabban és érthetőbben, ostoba, bugyuta, Tharrnak tetszó dal volt. Egy asszony három fiáról, akik közül egy feleséget talál, a második hősi halált és a harmadik hitetlensége révén a vértengerre száll. Ziháló lélegzete előbb a halálos sebet kapott gladiátoré volt … majd száját kitöltötte valami kocsonyás nyálka.
Öklendezett, de csak fuldokolni bírt és felült valami hideg helyen meztelenül. Arcába hullott fehér haja zöld takonyszerű anyaggal mocskosan. A szagokból csak egyfélét ismert fel ezen az idegen helyen … a frissen kiontott vérét. Értetlenül nézett körbe, pislogott, hogy kitörölje a füves mező hazugságát maga körül. Önkéntelenül oldalra vetődött egy szúrás elől, ami a homályból érkezett és tövig szaladt a helyét kitöltő kocsonyás zöld anyagba.
Sokkal tovább zuhant, mintha egy ágyból tenné, ezt érzékelte. Régen használt tagjai remegve ellenkeztek a megterhelés ellen, de tudta, hogyha nem cselekszik nem lesz idejük később fájdalommal meghálálni a használatukat. Riadtan nézett körül és valami ismerős formát, valami használhatót keresett a padlón maga körül. Egy üveges tekintetű halottat talált, aki féloldalasan vele szembe feküdt és nyakában kettős kör jelével.
– Hát itt vagy te átokfajzat! Hát miattad kellett erre a pokoli helyre jönnöm! – ismeretlen hang. de a tónus ismerős: fenyegető és fölényes. Az jó, akkor még nyerhet néhány szívdobbanásnyi időt – Mert az úrnőnek egy magadfajta vénember kellhet … baromság! Elviszem neki a fejedet, hogy megértse végre, senki sem alkalmasabb nálam a küldetésre!
Lecsapó penge hangja, cselekedni kell. Az ösztönök gyorsabbak az észnél. Az ujjak valami keményet tapintanak ki a vértócsában és védekezően a test elé rántják. Talán elég lesz. A fémes hangból ítélve igen, mert nem érkezik hideg acél a fáradt húsba. De nem lehet örökké a földön pihengetni, s ezt az izmoknak is érteniük kell. A bal kar megtámaszkodik valami kiálló rúdban és felhúzza a testet. A jobb lendülve roncsol, hogyha talál, de csak levegőt hasít.
A meztelen férfi bizonytalan lábakon áll. Fehér szakálla testéhez tapad, hajának loboncai a háta közepét verik. Fehérségük csak bőre sápadtságához fogható. Bár sejti, hogy nyomorult látványt nyújthat, ez nem az a pillanat, hogy tetteit befolyásolja. Valami rovarszerű alak ugrándozik előtte, hosszúkardokkal démoni harcművészetet mímel. Felvágós, ez előny. Vagy őrült, az kevésbé jó. Lenéz a fegyverforgató kezére és egy pillanatnyi ünneplést enged, ahogy elégedetten sóhajt: egy tüskés buzogányt markol.
Nem minden világos a számára, de a helyzet nem ismeretlen. Előrelép és próbaképpen sújt egyet, a kölyöknek nem kell tudnia, hogy csak a buzogány képességeit próbálgatja. Kiegyenesedik teljesen, szégyen érzet nélkül és valamivel a másik fölé tornyosul. Ellép egy támadás elől, a kölyök ügyesnek bizonyul. Bár arénában nem állná meg a helyét mert a pofon, amit kap eltéríti eredeti szándékától és a táncikálástól.
– Bánom már, hogy nem álmodban végeztem veled! – köpi a szót fogak kíséretében a gyilkos – Tudni akartam, hogy miféle vén csont az, ami Dorothea úrnő szemében értékes annyira, hogy ennyit kockára tegyen érte. Látom, nem kell csalódnom a képességeidben!
– Fáraszt a beszéd – a buzogány két helyen bordarepesztő erővel csapódik a gyilkos testébe, de csontok híján nem okoz akkora sérülést, mint kellene – Dorothea pedig bolond, ha azt hiszi bármivel is tartozom neki ebben az életben.
– Engem azért küldött, hogy kiszabadítsalak és majd az oldaladon harcoljak amikor eljön az idő. De nem azért verekedtem el magam a boszorkány ágyáig, hogy egy kivénhedt kyr kutya csahosa legyek aztán. – két pontos szúrás lábra és ágyékra, de a gladiátor élénkülő mozdulatai képtelenné teszik a találatra, ez egyre jobban dühíti.
– Megértem – terem a gyilkos mellett a hóhajú férfi és bal kezével torkon ragadja, az vonaglik, mint egy bogár kardjaival fuldokolva kaszál – legyél jó ágyas és töltsd ki a helyet. Édes álmokat!
Belenyomja ellenfelét a szabadon álló szarkofágba és a buzogánnyal nagyot sóz a fejére. Ez sem öli meg, de annyi időre felszabadítja a gladiátort, hogy lecsaphassa a kristálytetőt. A rovarszerű gyilkos férfi teli szájjal üvölt a koporsószerű fekhely mélyén, de hangját elnyeli a súlyos, évezredeket kiállt fedél. A férfi egykedvűen figyeli, ahogyan a zöld masszában elsüllyed a démonikus lény és a szerkezet smaragd ragyogással belekezd feladatába: örök álmokat sugározni lakója felé.
A kyr férfi csak ezután veszi szemügyre a környezetet tüzetesebben. Egy kinyomott szemű halott a sarokban, egy Kyel pap a másik szarkofág tövében. A harmadik fedél alatt egy hozzá hasonló rab alussza örök álmát. Haja krákencsápokként kibontva öregszik ólmos lassúsággal a mélyben. A gladiátor nem ismeri fel az arcát, nem tudja kicsoda vagy miért került ide. Azt tudja, hogy ő mit élt át ebben a pokolban és bárki is az, aki ott fekszik nem érdemelhet hasonlót.
Lesújt a buzogánnyal egyszer, másodszor és harmadszor is. Karjaiba visszatér az élet, ereiben forrni kezd a vér. Addig nem nyugszik, ameddig a rabtársa láncait el nem csapkodja és vérvörös dühében arcokat idéz maga elé: eretnek törpéket lángoló háttérrel, hegymélyi démonokat fúvós hangszer kísérettel, gyerekkori barátot vérszívó szörnyeteggé alázva, kyr nemeshölgyet a haza csalárd ígéreteivel, rárontó ellenséges elfeket, akik mindent fanatikus hittel gyűlöltek.
S legvégül a lány arcát látja maga előtt. Ébenfa színnel keretezett finom arcot, egzotikusan hegyes füleket … azt az utolsó fényt a szemeiben, amivel markolatig tolta a mellkasába a kardot. Már régen nem üvölt, amikor ráébred, hogy az előtte fekvő rab húsmasszává zúzott fejét csapkodja. Lihegve kiejti kezéből az eldeformálódott buzogányt és falnak veti hátát- Tekintete a földön fekvő strázsák öltözetére siklik.
– Szép kabát …
***
– A második flotta mozgósít uram, de még egy óra, mire ideérhetnek.
– Az sok! Addig ki kell tartanunk. Ördöngős mindenségit, tűzköpőket készíts!
A szövetségi flotta tíz hajója egyszerre fordul az érkezők felé. Fedélzetükön elgémberedett matrózok készülnek a halálig tartó harcra, parancsuk szerint senki és soha nem érhet el a Hullámsírhoz illetéktelenül. A közeledő hajók teljes vitorlázattal haladnak, mintha csak öklelni akarnák a sokkal nagyobb és erősebb felépítésű hadigályákat, melyek ezekre a vízekre készültek.
Az enoszukei dzsunkák ezzel szemben alkalmatlanok harcra, lassabbak és sérülékenyebbek is, arról nem beszélve, hogy nem ilyen éghajlatra készültek. Nem lehet céljuk a csáklyázás sem, hiszen sokkal kevesebb ember fér el a fedélzetükön. A flottatiszt idegei pattanásig feszülnek és inkább a nagyobb, valós veszélyt jelenthető gorvikiak felé fordul a messzelátóval. Sokat hallott már a déli tengerek farkasairól, s nem akarta alábecsülni őket.
Az ő hajóik még bírhatják is a próbát idefent, de fegyverzetük elmaradottabb. Ehhez képest, még csak az alapvető készületeket sem teszik meg, amivel egy tengeri csatára készülnének. Látszólag a hajók hátsó traktusában mozognak és pakolnak valamit. Annyit ki tud venni, hogy hordókat dobnak a vízbe. Talán a súlyvesztés miatt … gondolja hümmögve … bár ahhoz is elég késő van már … de mindegy. Biztos bolondok ezek a gorvikiak, hogy eljöttek meghalni ide északra.
– Katapultokat tölts, hogyha hatótávon belülre érnek azonnal sorozzák meg őket minden hajóról. Ballisztás, látja a kapitányukat?
– Azt hiszem igen uram – a hatalmas nyílvető mögött álló matróz pásztázva figyel a szerkezeten lévő nagyító lencsén túl – de nem biztos, hogy jól látok.
– Ez egy ilyen nap – morogja a flottatiszt – mert mégis mit látsz matróz?
– Hát, van ott egy vörös ruhás nő a másikon, de a középső hajón egy idősebb gorviki parancsol.
– Az lesz az – határozza el a kapitány – mutasd!
A balliszta lövész mellé áll és átkémlel a célkereszten. Egy messzelátóval pont őt figyelő alakot vesz észre, hosszú sötét hajjal és körszakállal, aki prémes köpenybe csavarva vidáman integet neki. Önkéntelenül viszonozza a távoli köszöntést, szabad szemmel és a gorviki hajó felé néz, majd megint a lencsén keresztül veszi szemügyre. Tanácstalanul a lövészre néz, de az csak a vállát vonja meg. Ez egyszerre kedvező és egyszerre érthetetlen fordulat: a tengerek legkeresettebb kalózvezére tart feléjük felkészületlenül.
– Mégis mit keres itt északon Marac Il Tenebresse Con Corde?
– Talán fel akarja adni magát, uram?
– Hülye! – vág végig a lövészen a flottatiszt a messzelátóval – Ez itt valami ördöngős dolog.
***
Detonációk rázták meg a móló oldalán álló tornyokat. Az élőhalott matrózok egykedvűen folytatták dolgukat. A hajó mélyéről egy sötét ruhás nő lépett ki, megviselten, fázva húzva össze magán a köpönyeget. Lélegzete fehér felhőt képzett előtte, egyedüliként a fedélzeten dolgozók közül. Tekintetével a leomló tornyokat figyelte, majd amikor beleünt a távolba kibontakozó tengeri csatát vette szemügyre. A gorvikiak ekkor csaptak neki a szövetségiek kordonjának.
Három hajóval veszedelmes vállalkozás volt, de nem is ez volt a céljuk. Hirtelen fordultak a flotta előtt és végig vitorláztak előttük, mintha csak heccelnék őket. Nyomukban katapultgolyók és ballisztalövedékek csapódtak a vízbe ártalmatlanul. Mindegyik hajójuk azonban több hordót engedett a vízbe, mire végeztek a manőverrel. Az enoszukei dzsunkák biztos távolságból figyelték a csatát.
A móló megremegett és a leomló tornyok tövében egy magas alak bontakozott ki a füstből. Felhajtott gallérú viharkabátot viselt, hosszú fehér haja sörényként örvénylett mögötte és szakálla a mellkasáig ért, de ez sem orozta el tőle azt a méltóságot, amit az arénában és kalandozóként eltöltött évek alatt szerzett. Igaz, a boszorkányok ágyában ellustult valamelyest, de ez a hajón álló nő szemében inkább volt erénye a férfinak. Döngő léptekkel közeledett felé és csak akkor torpant meg két lépés között, amikor felismerte.
– Hű szolgámat hol hagyta, uram? – kérdezte kíváncsian, amikor látta, hogy senki sem követi a gladiátort.
– Hű szolgádnak megtetszett a hely és úgy döntött elheverészik itt egy örökkévalóságig – válaszolt a férfi, ahogy a csontvázmatrózok közé lépett a hajóra, látszólag nem zavarta a közeg.
– Igazán abbahagyhatnád a szeretőim leöldösését! – dorgálta meg tettetett rosszallással a nő és kezeit kihívóan derekára is tette.
– Igazán megválaszthatnád mostmár nagyobb körültekintéssel, hogy kit engedsz az ágyadba és magadhoz.
– Bárcsak valaki figyelmeztetett volna erre még azelőtt, hogy megismertelek … Axel Ragaen.
A férfi ellépett a nő mellett azután, hogy végigmérte. Látta a távoli hajók táncát a vízen és értetlenül fordult vissza felé.
– Ez mind csupán azért, hogy engem kihozzál?
– Részben, az enoszukeiek önként vállalkoztak.
– S miért gondolod, hogy hálás leszek érte neked, Dorothea?
– Neked Dorothea Úrnő, még mindig Axel Ragaen. A gazdád vagyok, hogyha elfelejtetted volna.
– Hálás vagyok, amiért kimentettél, de … többé nem tartozom neked semmivel.
– Nem tudom, hogy voltál képes megszabadulni a mágikus bélyegtől, de ez a beszélgetés egy másik alkalomra kell, hogy maradjon. Feladat vár, küldetés és kaland!
– Tehát szolgálat …
– Fel a fejjel, Axel Ragaen! Mindig is te voltál a kedvenc talpnyalóm, akinek még az engedetlenséget is elnéztem.
– Ez érdekes lesz – markolt rá a hajó korlátjára Axel – Most mi a terv, hetekig hajózunk a flottával a nyakunkban?
– Korántsem, kedvesem.
– Nem vagyok a kedvesed!
***
– Uram, a gorvikiak kitértek előlünk!
– Én is látom, te Krad barma, nem vagyok vak!
A blokádot tartó hajók mozdulatlanul álltak és csak a tűzköpőkkel ijesztgették a távolodó tengeri farkasokat, akik miután végeztek a hordók vízbe dobásával csak ízléstelen mozdulatokkal hergelték a szövetségieket. A flotta előtt immáron csak a három apró enoszukei dzsunka állt, legalább olyan biztosan lehorgonyozva, mint ők maguk, de a fegyverek hatósugarán kívül. A flottatiszt kezdett aggódni, aznap nem először, és messzelátójával vizslatta a kis hajókat.
Azokon alig két-három kámzsás alak állta a hideg szelek rohamát, de dacoltak velük. Tetovált tar fejük valamiféle szerzetesnek vagy papnak mutatta őket. Mikor a kalózok hajói elvonultak kántálásba kezdtek és közben lelkesen a flotta hajói felé intettek karjaikkal. A kapitány néma szitkára válaszul megdördült az ég és abból, mintha csak eső esne, apró lángnyelvek zuhantak alá az enoszukei hajók felé, de nem érték el őket.
Megsűrűsödtek és összeálltak a dzsunkák felett és lassan alakot öltöttek: egy arany színben szikrázó hosszú bajszú tekergőző sárkány formáját vették föl, amelyek eleven tűzként ragyogtak. Kaoraku, a keletiek sárkány istenének egyik kivetülése lehetett vagy valamiféle más jelenés. Hirtelen rohanta meg a flottát és kígyós testével csapkodott a víz felszíne fölött. Nem érintette a hajókat, csak a lassan közéjük sodródó hordókat lobbantotta fel, de az is elég volt.
Nafta, az örök tűzzel égő olthatatlan anyag spriccelve robbant ki a meleg hatására a hordók roncsaiból és terítette be a flotta hajóit és körülöttük a vízet. Akik korábban vízbe ugrottak a sárkány elől meghaltak, akik a hajón maradtak valamivel jobban jártak … egy ideig. A tűzsárkány percekig csapkodott a hajók vitorlázata között, ameddig mindet lángra nem lobbantotta. Az árbócokba vésett jelek túlterhelődtek és eltörték a fát, amibe egykor készültek. A káoszban a flottatiszt panaszos üvöltése hallatszott.
Axel Ragaen felvont szemöldökkel fordult a távoli eseményeket elégedett szemlélő nőre, aki egy intéssel parancsot adot az indulásra és a vitorlákat kibontva megindult a tengerjáró a csata felé. A szélben kibomló zászlón Alidax, a boszorkány városállam Korona és Kehely mintás címere jelölte a hovatartozásukat. A gladiátor nyugat felé tekintve már látta a második flotta szürke sávját közeledni, de tudta, hogy nem érhetnek időben ide.
Elsőként a lángoló szövetségesek mellett haladtak el tisztes távolságban, majd Dorothea a dzsunkák felé kormányozta őket. Mikor közelebb értek, azok is vitorlát bontva zárkóztak fel a halottak hajtotta alidaxi gályához. A fedélzeten három kopasz tűzszerzetes között egy rákpáncélos alak lépkedett, s egy pergamen tekercset hajtogatott elő, majd kiállt a hajó oldalára, hogy szavait értsék a másikon is.
– A nagytiszteletű Onoda Hiroo hadúr, a Három-folyó csatájának győztese, a Shinrawallai-mészáros baráti üdvözletét tudatom a nemes Axel Ragaen úrral. Reméli, hogy szabadulása után lesz alkalma meglátogatni felújított birtokán és személyesen megköszönni kedvességét, hogy kegyeskedett segítő jobbot nyújtani szorult helyzetében. Ha nem tenné vagy esetleg időközben elhalálozott, kérem, akkor is tekintse az adósságot a hadúr részéről megfizetettnek.
– Köszönöm és elfogadom Onoda Hiroo hadúr üdvözletét, s adósságát felém törlesztette.
A rákpáncélos alak meghajolt és az enoszukei hajók elfordultak kelet felé. Dorothea bíztatóan Axelre mosolygott a kormány mögül, az még mindig bizalmatlanul méregette a nő minden mozdulatát. Nem felejtette az utolsó találkozásukat. Bár, hogyha belegondolt, kezdett kifejezetten rossz utolsó pillanatokat összegyűjteni. Annyira belemerült gondolataiba, hogy alig vette észre, hogy egy Egyszarvút mintázó hajóorr úszott be melléjük a táj képébe.
– Te vagy az a híres-neves Axel Ragaen? – kérdezte egy vele egykorúnak látszó déli vonású alak a kötélzeten csimpaszkodva.
– Jobb híján igen, de ki akarja tudni? – kiáltott vissza a kyr férfi.
– A nevem Marac Il Tenebresse Con Corde, biztos hallottál már rólam.
– Nem igazán, de köszönöm, hogy most hallhattam. Miért segítettél?
– Ó, jó móka volt ez nekünk, erre még sohasem hajóztunk a fiúkkal. Meg aztán – talányos mosollyal simogatta végig bajszát és szakállát – ez a kis kiruccanás része volt a vejemnek beígért hozománynak.
– Kicsoda a vejed?
– Ó, majd elmondja, hogyha találkoztok. Ranagol áldjon Axel Ragaen és jó szelet!
A gladiátor gyanakodva búcsút intett és mikor már a gorviki hajók is eltávolodtak tőlük, akkor határozottan Dorothea felé fordult. Az csak somolyogva kormányzott tovább, mintha nem is látná a férfi tekintetét.
– Egyre inkább úgy érzem, hogy valami világraszóló őrültségbe készülsz belehajszolni asszony!
– Ne vedd a szívedre édes, de hogyha így volna nálad nagyobb kaliberű hősöket is felhajthattam volna, nemde? Adj hálát Ellenának, hogy ennyire ragaszkodom hozzád.
– Majd igyekszem – fordult a halott tengerészek felé, akik lelkesen eveztek tovább – de mégis miféle küldetésre van rám szükség? Merénylet? Sírrablás? Védtelen leányok megmentése?
– Az utóbbi, kedvesem – fordult felé végre Dorothea – Alidaxnak szüksége van rá.
– A virágkapus Alidaxnak, mi? Utoljára mondom, hogy nem vagyok a kedvesed!
– Fel a fejjel, ilyen rossz hangulatban akarod tölteni az egész utat?
– Remélem valami innivalót is hoztál, hogyha már hetekig ezen az élettel teli lélekvesztőn leszünk összezárva.
– Hetekig? Nem, kedvesem. Ez a hajó Alidax Boszorkánykirálynőjéjé volt és a mostani „boszorkánykirálylány” adta nekem kölcsön erre az útra.
– Ami azt jelenti, hogy …?
– Vegyél mély levegőt, kedvesem. Az utazás csak most kezdődik.
Axel Ragaen méltatlankodó üvöltését arról, hogy miként ne szólítsák, hogyan nem szeret utazni és milyen viszonyban áll az úszással elnyelte az a tény, hogy a hajó egy hatalmas örvénybe került, ami olyan formán húzta le a mélybe, ahogyan korábban kirántotta a Hullámsír mólója előtt onnan. Az élőhalott matrózok egykedvűen dolgoztak tovább, a kormánynál álló boszorkány eszelősen kacagott, csak a gladiátor karmolta az árbócot, mintha az élete múlna rajta. Hamarosan az örvény és az alidaxi gálya helyén újra összezárult a tenger és minden elcsendesedett.
***
– Az oltással már majdnem végeztünk, uram. Új parancs, kapitány?
– Valaki magyarázza el nekem, hogy mi történt.
– Sikertelen szöktetési kísérlet a Hullámsírból uram. Néhány őr életét vesztette, de már kijelölték az újakat és a főfoglárral egyetemben elindultak Haonwellből. A hivatalos jelentésnek nem kell tartalmaznai a tengeri csata részleteit. – darálta a siopa pszi-mester érzelemmentesen – Most érkezett a parancs Erigowból.
– Mégis kinek a jóváhagyásával küldenek egy ilyen őrült parancsot?
– Alucardo Ront’e Rone gróf nevében érkezett az üzenet, uram.
– Feladom – tette fel a kezeit a flottatiszt – a világ hivatalosan is megbolondult. Fogalmazza meg kérem azonnali lemondásomat a tengerészet felé.
– Milyen indokkal, uram?
– Ez a poszt túl unalmas szolgálati hely nekem, úgyhogy valami izgalmasabbra vágynék … a haonwelli beltenger parti őrségéhez például.
– Remek választás, uram.
– Köszönöm. A kabinomban leszek, senki se zavarjon. Sírni fogok …
A siopa pszi mester magára maradt gondolataival, de őt ez nem zavarta. Sajnálta, hogy egy újabb flottatisztet szolgált ki. Ez a mostani sokkal szórakoztatóbb volt, mint az elődei. Agyának jobb agyféltekéjében már be is helyettesítette a nevét a megszokott „nyomtatványba” és továbbküldte Erigowba. Ő sosem tudott betelni ennek a tájnak a békéjével és a csodáival, arról nem is beszélve, hogy a közeli Hullámsír rabjainak elméi csodálatos táplálékot szolgáltattak az ihlethez. A lelke mélyén zenésznek képzelte magát, csak sohasem tanult meg játszani semmin sem. Nem baj, mindig lesznek új flottatisztek és az ő pattanásig feszülő idegeik …