Az általában inkább szerepjátékos kiegészítőivel és cikkeivel élen járó szerző írásai közül most a korábban a Lavarhionban megjelent novelláját adjuk közre, amely az Elátkozott Vidék témakörével foglalkozik. Örömmel vesszük, hogy egyre többen ragadnak tollat, hogy kitöltsék maguk történeteivel a szerepjátékos alkalmak közötti időket vagy éppen krónikájukkal bővítsék a Miracle Adaptie folyton növekvő könyvtárát. Idővel a kapcsolódó M* fanzinokat is újra leközöljük, amelyek már nem elérhetőek mindenki számára.
*****
Magyar Gergely: Távoli örökség
– Adj még egyet, te lány! Csattant a korsó a pulton, hogy belereccsent a masszív alkotmány lapja is. Malanor kezdte érteni, miért nem készítettek neki fület. Az ehhez hasonló egyszerű gondolatok és a hozzájuk társuló fesztelenség volt a jókedv után a világ második jutalma azok számára, akik már eleget ittak.
– És miből fizeti az úr, ha meg nem sértem? – A csillogó, fekete szemekbe rosszallás költözött a pajkosság és a fáradtság mellé. – Derat Baren ajándék italát már elfogyasztotta. A halvány remény vezérelte pillantás már csak az üres lócát találta ott, ahol percekkel – órákkal? – korábban a városka barátságos papja ült. Gyakran hívott meg egyet-egyet a kocsma vendégei közül; aki büszke ereni létére elfogadta az ok nélkül kínált adományt, azzal kellett igazán foglalkoznia. Nem azonnal persze, hiszen ők már addigra, ahogy most Malanor is, kevésbé összetett dolgokra sem tudtak figyelni, mint Kyel igazsága.
– Bár azért a gyönyörű medálért nem csak italt, de még engem is megkaphat. – súgta bizalmasan közelebb hajolva a kocsmároslány. Malanor egy pillanatra kijózanodott, mint akinek a fejét hideg vízbe nyomják. Futó mozdulattal ellenőrizte, és rejtette kigombolt ujjasa alá az örökségét, a Galawok szerencsehozó medálját. Tudta, hogy sokat ér, de soha meg nem fordult a fejében, hogy ezüstökre váltsa. Az ükapja nagyapjánál is régebben volt a családjáé, ám ő csak eddig emlékezett őseire. Apja – Kyel vezesse odaát is – az első megnyert pengeváltása után adta neki, mondván, ezentúl méltó lesz rá. Büszkén viselte, bár szerencsehozónak csak akkor tekintette, amikor egy nő ölét kínálta neki, hogy közelebbről megvizsgálhassa. Ő ravaszabb volt annál, hogy pénzt ajánljon érte, és Malanor nem is volt biztos benne, hogy a hatkarmú lunírmedál mozgatja addig, amíg egymással végezve el nem kezdte vizsgálgatni, és a simogatás után a szép szavaknak, de még a kedves tekintetnek is vége szakadt. Végül csúnyán meg kellett vernie, mert sem a szép szóból, sem a pofonból nem értett. Nem volt rá büszke és később sem magyarázkodott, amikor kitiltották a masgari fogadóból. Azóta jobban óvta, és nem mutogatta annyit. Azt, hogy vöröslunír, egy ékszerész mondta neki, amikor elkopott bőrszíját cseréltette ki.
Most nem akarta ugyanazt a hibát elkövetni, megpróbált hát elutasító képet vágni, noha gyanította, hogy nem sikerül tökéletesre, majd eloldalgott a pulttól, vissza a borfoltos faasztalhoz, ahol a köpenyét és a zsákját hagyta. Az istenek azonban még nem szándékoztak véget vetni ennek az éjszakának, és ha Ellana hívását el is utasította, ezúttal Arel küldött neki huncut mosolyt.
– Az én vendégem! – hallotta a háta mögül, s oda kellett fordulnia, hogy szemügyre vegye a rezgő férfihang gazdáját, ébersége jó pár kupával ezelőtt elhagyta az a szintet, hogy felmérje és emlékezzen rá, kik vannak rajta kívül a fáklyafényes ivóban, vagy a háta mögött. A férfi magas volt, megtermett, fekete haját rövidre nyírta, borotvált állán forradás éktelenkedett. Sem az oldalán lógó dísztelen hosszú kard, sem a nyakában fityegő sólyom nem érdekelte most Malanort, ám a vállán dagadó kék szövet felkeltette az érdeklődését. Visszafogott mosolya volt, megnyerő, nagy, barna szemei becsülettel csillantak, bár, ezt a gondolatot lehet, hogy csak a Kék köpenyeseket szerte a szövetségben övező megbecsülés ültette a fejébe. Amaz helyel kínálta, és Malanor azon kapta magát, hogy jóféle erigowi farkasvért iszogatva ülnek a kerek asztalnál. A bemutatkozásból kiderült, hogy a férfit Avnosnak hívják, és szintén ereni, Malanorról pedig, hogy még tud összefüggően beszélni.
– Úgy hírlik, jó harcos vagy. – szólalt meg a férfi egy újabb korty után. Kezei az asztalon, tartása egyenes, nem fél beszélgető partnere szemébe nézni, a becsületes szándék jeleit mutatja.
– Ki nem, errefelé? – felelte érdektelen hangon Malanor, kezdeti kíváncsisága Eligor katonája iránt megcsappant, amikor amaz egyből a harcra terelte mondandóját. A zászlóháború óta nem tartozott az hercegi csapatok kötelékébe, s noha ereni volt, messze voltak már a vészidők. Azt nem tette persze hozzá, hogy nem, a jó harcosok a Hercegi Akadémián tanulhatnak, és nem abból élnek, hogy békeidőben is ennivalóra keresnek kardjuk bérbe adásával. Neki nem adatott meg a lehetőség, hogy a híres intézmény falai között válhasson kiváló harcosok parancsnokává, bár ígéretes tanítvány volt, a válogatást végző Vörös Lovagnak nem tetszett az apjától tanult hátulról kést rántós csel, mely többször segítette győzelemre.
– Azt is mondják, hogy a halált sem féled. Sőt, néha olyan, mintha keresnéd. Malanor csak biccentéssel jelezte, hogy érti, folytathatja. Ehhez nem volt mit hozzászólnia, aki békeidőben a toroni határon vállal feladatot annyirét, amennyinél egy molnárlegény többet keres egy holdforduló alatt, nos arra, finoman szólva is az őrült jelzőt aggatják. Malanornak már rég nem számítottak az ezüstök. A háború előtt még volt hová hazahordania a pénzt, ám asszonyáról már akkor is azt beszélték, nem elégszik meg a férje ritka ölelésével. Akkor még öklével felelt a rágalmazóknak, később ifjonti hévvel, fiatal házasként magyarázta igazát a biztosoknak, a háborúból hazatérvén mégsem lepődött meg, amikor házukat elhagyatva, üresen találta. Azóta sem látta őket, bár az asszonyra nem is volt kíváncsi, és kisebbik fiúhoz pedig nemigen volt köze, ha csak annyi nem, hogy a házában jött a világra.
A Zászlóháború azonban kiölte belőle a kedvet, hogy családdal foglalkozzon, vagy gyermeket nemzzen. A lobogók fránya háborúja. A tizenkettedik. No, ő ugyan egy lobogót sem látott, de még a dicső haditettekről, nyertes csatákról is csak később, borissza bárdoktól hallott, amikor már nem volt kedve kérdezni és kételkedni, és kijavítani sem őket. 3456-ban keltek útra, hogy megerősítsék a masgari védvonalat, ám soha nem érték el. Illetve, ez így nem teljesen igaz, bár azóta sem érti, amit a térképészek inasaitól, meg a tisztektől hallott. Alig egy hét menetelés után olyan messzire kerültek otthonról, hogy két hétbe telt, mire elérték a toroni határt, visszafele! Igaz, előtte még pár napba került, mire megbizonyosodtak róla, hol is vannak, mert akik jártak már Masgarban, esküdtek rá, hogy ott nincsenek ilyen hegyek, melyeket a helyiek Piderának hívnak. Sokan ott maradtak, és egyáltalán nem érezték olyan dicsőnek azt, hogy hátulról ronthattak rá a Pengefalként emlegetett határvonalra, mintha saját erejükből verekedték volna túl magukat az ellenségen. Hosszú hetek múlva értek szövetségi területre, ám addigra úgy megfogyatkoztak, hogy igazán semmire sem használhatták őket. Malanor zsákmánya mindössze egy átokűző csontkarperec és egy hatalmas, ékkőberakásos csatabárd volt – egyiket sem tartotta túl sokra, ám értékükkel hozzávetőleg tisztában volt. Az előbbit a vajákos kérte el, aki megmentette a karját, utóbbi tisztes árért vándorolt egy kereskedőhöz, aki minden bizonnyal így is szép hasznot húzott a hazatérőkből. Aznap éjjel részeg volt az egész ezred. Másnap már nem önkéntesen, hanem hercegi parancsra ált be egy hátországot átfésülő egységhez, nem is látott igazi ellenséget a bolond háború további pár évében. Azt beszélték, az egészről a mágiahasználók tehettek, még a valóságot is megbolondították praktikáikkal, olyannyira próbáltak felülkerekedni ellenfeleiken.
A háború vége se megnyugvást, se békét nem hozott, előbbit a család eltűntének, utóbbit foglalkozásának köszönhette. Nem lelte azonban örömét a fegyverforgatóknak kínált munkákban, testőrködni, a nyugati pusztákon karavánokat kísérni túl egyszerű, túl békés feladat volt Malanornak. Szinte kereste az őrültebbnél őrültebb kihívásokat, míg kalandozók oldalán találta magát, és ősi kincsek után, nevenincs megbízók aranyaiért tette kockára az életét. Magának se vallotta be, hogy tán nem is tiltakozna, ha egyik uta utolsónak bizonyulna. A megbecsülést már nem a Herceg nevében parancsnokoló tisztektől, csak a bárdokat hallgató csőcseléktől kapta, a lányok szerelme is csak addig tartott, míg az aranyak el nem fogytak. Csak keserűen nevetett magában a jövendőmondó asszonyon, aki annak idején, Masgar alsóvárosában pár rézkoronáért még nagy dolgokra találta hivatottnak. Két társa kísérte csak el mindenhová, apja kardja, és a család ősi karom-medálja.
– Pontosan ilyen emberekre van szükségem. – jelentette ki a kék köpenyes, majd belekortyolt a borába. Malanor orvul szemügyre vette ujjasa alól kicsillanó láncingét, a jobb oldalán lógó hosszútőrt, és a nyakában függő Arel-szimbólumot is.
– Miért nem hívod a sajátjaidat? – érdeklődött Malanor, most, hogy leültek, ismét érezni kezdte az elfogyasztott szesz súlyát. Beszéde kásásabb, szavai egyszerűbbek voltak, mint szerette volna, ám ahhoz már túl fáradt volt, hogy javítani akarjon, vagy tudjon rajtuk.
– Nem szolgálok már a gárdában. – felelte egyszerűen a kék köpenyes, és valóban, jobban megnézve hiányoztak róla a rangjelzések. Ám még a bukott kék köpenyesek is túl büszkék voltak iskolájukra, hogy ne hordják az északon megbecsült ruhadarabot, mely megbízható, és fegyelmezett munkaerőt, és képzett harcostársat jelentett. – És nem is gárdistákra van szükségem. A megbízóm arannyal fizet, a parancsnok én leszek, és a karaván, melyet kísérni fogunk, az Elátkozott Vidékre készül. Pontosan tudta, milyen sorrendben tálalja a feltételeket, hogy fokozatosan felkeltse Malanor érdeklődését. A vörös hold még nem telt ki, mire Malanor Galaw, egy dagadó erszénnyel, tucatnyi fegyvertárssal és egy mandulaszemű, a férfiakat és a tőrt ugyanolyan jól kezelő szeretővel gazdagabban útra kelt.
* * *
A vessző támadó kígyóként szisszenve érkezett, az ellenkező oldalról. A bozótot figyelték, nem csak támadók után kutatva, itt maguk a növények is veszélyesek voltak. A vidék eddig sem volt kegyes, vagy elnéző velük szemben. Az első áldozatot egy fa szedte, a hátát a törzsének vető harcosnak felfogni sem volt ideje, mi történik, amikor egy inda a magasba rántotta, hogy azután még jó pár kösse gúzsba, akár egy szégyenpadra ültetett tolvajt. A fakó napfény rendre furcsa árnyékokkal festette meg a vidéket körülöttük, de a hangok rosszabbak voltak. Egyik este egy század masírozott el mellettük, tisztán hallották. Soha nem tartotta még vissza ilyen sokáig a lélegzetét. Avnosnak, az ereni kékköpenyesnek nem kellett nyugalmat parancsolnia, ezen a vidéken, melyet a tudós fők szerint a kyrek háborúi és Orwella átka formált ilyenné, még az állatok is vezényszó nélkül kushadtak, ha veszély közeledett. Az pedig mindig közeledett. Barátságtalan vidék, mondogatták a zsoldosok. Nem, barátságtalan egy részeg, aki elől megpróbálják elszedni a félig telt kupáját. Ez a vidék ellenséges volt, mintha az utolsó fűszál is rájuk haragudna, s valami olyanért akarna bosszút állni, aminek az emlékét is elfeledték már.
Most is a bokrokat nézték, a nyílt mezőről nem sejtettek támadókat. Malanor a mandulaszemű nő feladatát vette át, amikor azt varjak, nagy, meg erős, de mégis csak közönséges varjak tépték szét a szemük láttára, amikor túl messze merészkedett a karavántól, letérve útjukról, és egy szirt tetejéről vette szemügyre a vidéket. A kékköpenyes, akinek nemigen kellett fegyelmezéssel foglalkoznia a vidék határának keresztezése óta, megtiltotta az íjászoknak, hogy lőjenek, nincs annyi vessző a világon, és egyébként is mindegy már. Malanor sajnálta a tiadlanit, forró ölénél csak különleges illatát szerette jobban, de a háborúban megtanulta, mikor nem tehet semmit, és hálás volt a fekete madaraknak, amiért fülsértő károgásukkal elnyomták a nő halálsikolyait. A három szekér és a lovasok gyorsan odébbálltak. Eddig mindig időben.
A három bölcs, akiket kísértek, és akik furcsábbnál furcsább hóbortjaikkal keltették fel érdeklődésüket, mindig hallgattak a medvetermetű kékköpenyesre. Egyedül saját szakterületükbe nem tűrtek beleszólást. A magas, amelyik mindig kék kendőt viselt a nyakában, melyet arca elé húzott olykor, görbe sarlójával metszett le mindenféle növényt, ágat, termést, levelet. Hol bottal piszkálta üvegcsébe őket, hol finom szövet és falapok közé tette préselni. Mindenki gemarasnak szólította, azt mondták, ez Sigranomóban olyan, mint a száznagy a gárdában. A kopasz mindig egy tálat nézegetett, furcsa műszerekkel keresgélt, tájékozódott egész nap, térképeket elemzett és rajzolt, ő monda meg mindig, merre is menjen a karaván. Különösen éjszaka volt aktív, a csillagokat fürkészte és mindenféle rajzot készített róluk, néha halálra rémítve az őröket botorkálásával. Állította, időnként más csillagokat lehet innen látni, mint otthonról. Harmadikuk állandóan jegyzetelt, lapokat írt tele. Folyamatosan cserélte a tollakat és a tintát, a kísérők már fogadásokat kötöttek, hogy melyik fogy el legközelebb. Írótáblájával aludt, tinta és papírszagával Malanornak az egykori másolóműhelyt juttatta eszébe, amely mellett minden nap elhaladt hazafelé. Mindannyian tudták, hogy veszélyes vidékre jöttek, ám, ahogy ők mondták, a tudomány áldozatokat követel. A zsoldosok dolga, hogy ezek közül az áldozatok közül minél kevesebb származzon most az ő karavánjukból.
Az ereni Balver, a kard és az ostor, no meg a kártyák szakértője most csatlakozott ezekhez az áldozatokhoz. A vékony nyílvessző átütötte a nyakát, s noha nem feltétlenül kellett volna emiatt még meghalnia – bölcseik hatékony gyógyítónak bizonyultak, és nem fukarkodtak a különleges főzetekkel sem – ami ezután történt, az ellen nem volt orvosság. A nyílvessző hegye ugyanis két oldalra hajlított pengévé laposodott egy szemvillanás alatt, majd az alig látható, vékony kötél megrántásakor egyszerűen lemetszette a lovas fejét. Ekkor ocsúdtak a többiek, s mire a fiatal harcos teste a sárba toccsant, már mindenki kezében fegyver volt. Leugráltak a lovakról, hogy alacsonyabbak legyenek, az íjászok célt kutattak, és a szekerek fedezékébe húzódtak. Gyorsítani és elszelelni, a sár miatt esélyük sem lett volna. A bölcseik is kijöttek a ponyvák rejtekéből, ők a doraniaktól általában megszokott fennhéjázást félretéve igen készségesen segítették a harcosokat különleges tudományukkal.
Megelevenedett a környék. A bokrokból emberek – vagy legalább is akként kinéző – alakok ugrottak ki, noha eddig nyomuk sem volt ott, és a karaván felé ugrottak. Többre nemigen volt szükségük, hogy elérjék az elsőket. Malanor felé egy kő repült, ökölnyi nagyságától csak egy csattanást várt, ám meglepődött, amikor a kő a levegőben szétnyílt, és erős fémhálóként borult a lovasra, tehetetlenségre kárhoztatva, miközben egyre inkább belegabalyodott. Lova pár egy pillanattal később dobta le a hátáról, és a harcos inkább ugrott, amennyire tudott, mert ebben az állapotban nem ülhette volna meg rendesen a megvaduló hátast, nemhogy úrrá legyen rajta. A bokáját még így is csúnyán meghúzta, és a sárba toccsanva elcsúszott. Mellé egy társa hanyatlott, nem látta, mitől, de ő már nem mozdult többé. A lovak is hullottak, a támadók – fekete bőrű, majdnem meztelen emberek – nem kíméltek senkit sem. Az egyik dorani akaratából egy támadó pillanatokra a sárba fagyott, ám a magiszter, akiről máskor lepattantak a támadók fegyverei, világító hegyű hajítódárdától átjárt mellkassal zuhant el. Avnos két fegyverrel küzdött, kék köpenye lomha hullámokban követte mozgását. Fekete, sima bőrű támadója, akinek színe a bokrok haragoszöldjéről sötétült be, elképesztő gyorsasággal és hajlékonysággal tért ki előle. Válla szinte súrolta a földet, ahogy elhajolt egy védhetetlen szögben érkező kardcsapás elől, a kezében tartott kötél szemfényvesztő gyorsasággal tekeredett az ereni alkarjára, és a végén süvítő, arasznyi penge fémeset csattanva szaladt félre az ereni oldaláról. A kékköpenyes nem támadhatott többet, a fekete démon olyan furfangosan csavargatta, húzta a kötelet, hogy Avnos ne érhesse el, a kötél végén lévő penge pedig ezúttal a férfi arcára, majd visszakanyarodva a torkára húzott mély, vöröslő árkot. Malanornak a tiadlani vándortáncosokat juttatta eszébe ez a hajlékony, fürge mozgás, ahogy a háló rángatása közben kénytelen-kelletlen szemügyre vette támadóikat. Ezek azonban nem tiadlaniak voltak. Nem is emberek. Szőrtelen testüket mindössze egy sáros ágyékkötő fedte, fejükön tarajszerű csontkinövés éktelenkedett, akár egy aszisz centúrió sisakjának végigfutó tolldísze. Arcuk csontos volt, szemöldökcsontjuk előrenyúló, sárgán világító szemük nagy, tűztől csillogó. A veszett kígyóként csapkodó kötél most Avnos nyakára tekeredett, támadója közelebb rántotta, hogy a következő pillanatban a fejét éktelenítő csontkinövéssel az arcába fejeljen, majd a következő, ugrással egybekötött rántást követően a péppé zúzott orrú kék köpenyes a sárba hanyatlott, az egyik penge a tarkójába csapott. A másikat a fekete férfi – ha az volt egyáltalán – suhintotta oda a másik oldalról. Nem adott esélyt az ereninek.
Mire Malanor kivergődött a hálóból, már a fél karaván holtan feküdt a sárban. Akár, ha rókák szabadulnak a tyúkok közé, úgy aprították őket halomba ezek a kígyómozgású démonok. Hangos csattanással hasadt meg a valóság szövete egy helyen közöttük, hogy tüzet okádjon a jelenbe, és robbanva vesse őket odébb. A fekete támadók szinte egyszerre fogtak talajt, artistáktól látott gördüléssel termettek talpon ismét, a tűz nem sokat ártott bőrüknek. Malanor újra két lábon állt. Egyik társát egy kétpengéjű lándzsával hadonászó férfi szorította hátra. A vértes haonwellire úgy záporoztak az ütések, hogy védeni is alig győzte őket, csak pillanatok kérdése volt, mikor hibázik. Támadója veszettül pörgette, forgatta fegyverét, hogy szemmel alig lehetett követni. Malanor nem ért olyan gyorsan oda, a vértes nyakát, majd röviddel utána karját, és arcát érték a vágások, a harcos vért prüszkölve esett térdre, majd egy köríves rúgás nyomán a sárba hanyatlott. A fekete démon már ugrott is tovább, fel az egyik szekér bakjára, közben jutott ideje még a lovakba is döfni egyet-egyet. A lovak nyikkanva csuklottak össze. Malanor utána akart szúrni, ám egy másik támadóval kellet szembenéznie, a viperamozgású férfi tűzben égő sárga szemeit rá meresztve zárta el az útját, nagy, szöges pengéivel pedig már csapott is.
Malanor alig kerülte el az első csapást, máris támadott, az apjától tanult csel csak meglepi ezeket, akárkik legyenek is. A fekete férfi védte is a védeni szánt elterelő csapást, és elfordult a pengével, pont, ahogy számította. A kés előröppent az öv hátsó részére fektetett hüvelyből, és az egyáltalán nem becsületes, de még csak nem is dicső mozdulat végén a fekete bőrnek feszült. Nem szúrta át, megkarcolta csak, lesiklott róla. Malanor az illesztéseket kereste, ám csalódottan állapította meg, hogy a fekete bőr az, amely ennyire kemény, amelyről egy hárító csípőfordítás hatására így lesiklott a kése. Vissza akarta rántani kardját, ám valami nem engedte. Ellenfelének fogazott pengéje körbe folyta, foglyul ejtette az övét. Az apja kardja fémtől ölelve meredt a magasba, amikor pedig megrántotta, a fekete férfi engedett neki. Az ereni hátralépett, ám leengedni kényszerült kardját, melynek pengéjéhez hozzáolvadt a nagy, szöges kard. A jócskán megváltozott súly megzavarta a mozgását, hátrálni kényszerült. Nem akarta eldobni kardját, ösztönösen kaparta le késével az ellenség furcsa és nehéz fegyverét. Csak akkor döbbent rá, mekkorát hibázott, amikor a kést is körülölelte a szöges kard fényes, lassan hullámzó anyaga.
Meglepődését társai halálsikolyai festette alá. Nem maradt ideje gondolkozni, mi lehet ez, mert reccsenve érkezett arcába támadója másik fegyverének nyele, és alig kiáltott, amikor egy kemény rúgástól kiszaladt a tüdejéből a levegő. A fekete férfi megpördült, félelmetesen harmonikus mozdulattal, suhintotta meg sarlópengéjét, mint aki erre született, és felmetszette az ereni hasát. Körben a szekérponyvák szakadtak, a fekete bőrű, kígyómozgású démonok vágásai nyomán sokat próbált harcosok buktak cuppanva a sárba.
Malanor melegséget érzett, elengedte fegyvereit – vagy azok maguktól estek ki kezéből? – és térdre rogyott. Kezét a sebhez kapta, és ijedten azonosította, hogy ami eddig a hasában volt, az rengeteg vér kíséretében igyekszik kifelé onnan. Látta két társát elhanyatlani, miközben őt még nem érte el a halál, szeme előtt homlyos lett a kép, hátradőlt, majd megakadt valamiben. Jobbján a sárban fekvő kék kendős magiszterre ismert, párosukat beterítették a mindenfelé szétszóródott üvegek, növények és termések.
Malanor laposat pislogva készült a halálra, amikor egy fekete penge állapodott meg a levegőben, hibátlan fejmagasságban. Az azt markoló hamubőrű ember megállt, sárga szemeivel érdeklődően kutatta Malanor arcát. A penge rezzenéstelenül feléje mutatott akkor is, amikor egy fekete kéz nyúlt ki, és a nyakában kezdett matatni. – Vedd el, és ölj már meg… gondolta kínlódva az ereni. A penge azonban nem csapott le, és nem szúrta át a koponyáját olyan könnyedséggel, ahogy a többiekkel végzett eddig. Elcsendesedett a vidék, a fekete férfiak, kíméletlenül végeztek az utolsó haldoklóval is, noha nem sok dolguk akadt, a sebesen lecsapó furfangos pengék szinte csak halálos sebeket osztogattak.
Többen odagyűltek köréjük, a cuppogó sárban is hangtalanul lépve. Ijesztőek voltak. Furcsa volt szőrtelen testük szaga, furcsa, hogy némák voltak, nem beszéltek, csak jelekből értették meg egymást. Malanor csak most fogta fel, hogy amiket a harc közben érthetetlen kalimpálásnak vélt, valószínűleg jelbeszéd volt. Eldőlt volna, ha egy fekete kéz meg nem ragadja. Erős volt a szorítása, mint egy kovácsmesternek.
A fekete férfi sárga szemei nagyra nyíltak, úgy vizsgálták őt. Szája mozgott, reszelős hangja most szavakat formált. Malanor érzékei kiélesedtek, a várt halál elmaradása visszarántotta a kábulatból a valóságba. Fél kezével hasát tartotta, a másikat alig érezte az ujjak satu-szorítása alatt.
– Quassuqar. – szűrte a férfi hegyes fogai között a furcsa hangzású szót. Malanornak semmit nem mondott, nem erv volt, az biztos, más nyelveket meg nem beszélt. Az ő szeme akkor nyílt nagyra, amikor tekinteté elszakítva támadójáétól, jobban szemügyre vette az előtte gugoló szerzetet. Az emberszerű lény fekete bőrét ugyanis érdekes jel díszítette. Az arcon egy ragadozó madár lába volt, hat karommal beleégetve a fekete bőrbe. Malanornak fogalma sem volt, mit jelenthet ez, hogy kerülhet a Galaw család ősi lunír nyakékének mintázata egy elátkozott vidéki vadász bőrébe égetve. Gondolatai egymást kergették, akarata az ájulással küzdött. Nem tudta, hogyan lehetne megakadályozni, hogy a fekete férfi elvegye tőle örökségét, vagy akár azt is, hogy megölje. Ám, pillanatok múltán rájött, a fekete lény egyiket sem akarja tenni.
Reszelős hangján újabb szavakat mondott, de Malanor ezeket sem értette. A férfi tágra nyílt szemével a tekintetét kereste, hegyes fogai között kilógott szürke nyelve, akár egy lihegő kutyának. Malanor Galaw csak évekkel később értette meg, hogy egy ragadozónál ez a sebezhető póz a bizalom, az ártani nem akarás jele lehet.
A fekete kezek fürgén rakták sorba a magiszter szétgurult üvegcséit. Egyik termés a másik szárhoz, egy levél a többihez került. Közben, ha a férfi szükségét érezte, rövid magyarázatot fűzött hozzá. Olykor testének egy-egy pontjára mutatott, máskor heves mozdulatokat tett. Malanor nem igazán követte nyomon a tudós gyűjtögetését, de emlékezett néhány jellegzetes, érdekes termésre, ám ő egészen máshogyan képzelte el a párosításukat, mint ahogy a fekete férfi végezte. A sárga szemű még perceken keresztül magyarázott, ujjával a sárba rajzolva. Malanor meg sem próbálta megérteni. Végül, a férfi felkapott egy zöld burkú termést, egy csapással kettévágta, és magját, ami nagy és sárga volt, a szaga pedig az enyvére emlékeztetett, az ereni ajkai közé tuszakolta. Malanor nem próbált ellenkezni, lenyelte, később akkor sem próbált ellenállni, amikor sötét köd ereszkedett a szeme elé, és a világ hangjai, szagai, fényei megszűntek számára.
* * *
Gemaras Malanor Galaw vagyok, a Sigranomói egyetem növénytani professzora, itt, közöttetek, a rangom arash, ám ti valószínű, inkább malutusnak emlegettek majd. Nem is reménykedtem, hogy botot szerezhetek, amikor felvételemet kértem, de az elérhető tudás megérte a tanulást, és a fiatal társak gúnyolódását is. Varázsló nem vagyok, ám tudós, a növények szakértője, az egyetem oktatója igen. Psz. 3467-ben, gyermekfejnyivé szűkült belső szervekkel, kúszva hagytam el az Elátkozott Vidéket, mármint azt, ami még hátra volt belőle, mert megmentőim ugyancsak a széléig juttattak. Hogy nem véreztem el közben, és hogy volt erőm megtenni, egyaránt a fekete alakoknak és a belém tuszkolt mérgeknek tulajdonítom. Jókora zsákom tartalmának nagy részét, az Elátkozott Vidék különleges, ritka és gyakran veszélyes növényeit, megmentőim, fuvarosaim és orvosaim kifizetésére kellett elherdálnom, ám az emlékek, az élmények megmaradtak. Tizenkét évet tanultam a Sigranomói egyetemen, s lassan megedzettem elmémet, hogy hatalma öregedő karoméval vetekedhetett. Birtokába kerültem a formuláknak, melyekkel az emlékek az utolsó szóig pontosan felidézhetők, és a tudásnak, mellyel a kyrek ősi nyelve megérthető, és lejegyezhető. Megértettem, hogy a quassuqar árnyékban járót jelent, és a történelmet tanulmányozva azt is, hogyan kerülhetett megbecsült medálom mintázata egy fekete bőrű, Orwella átkát hordozó emberre. Újabb évtized telt el, mire az erigowi egyetem megbecsült botanikusává váltam. Ekkor kerültem ide, Doranba, hogy tanulmányaimat folytathassam, ám tudtam, varázslóvá nem válhatok, nem is ez vonzott a város belső falai közé. Itt folytathatom azt a küldetést, melyre a vérem kötelez, s melyre az istenek – vagy valami náluk is hatalmasabb? – akaratából rendeltettem. Többször tértem vissza az Elátkozott Vidékre, noha vigyáztam, soha ne kísértsem újra sem a szerencsémet sem az istenek jóindulatát, melyből sokan egyszer sem kapnak.
Őseim a kyr On Hassyl Ház, másként a Hat Fegyver Háza, mely kiváló harcosokat adott Enrawellnek, s zászlaján hatkarmú saslábat lengetett az óidők szele, s az Ötszáz éves háború viharában veszett el. Az utamat Ahart On Hassylnak, a neves harcosnak és hadvezérnek köszönhetem, aki a Pe. 3012. esztendő meleg évszakában, a Dal hónapjában vezette kis csapatát a háború tépázta Rualanba, a Tinolok lánca közé, s vissza nem tért többé. Vagy ha nem neki magának, hát leszármazottainak, kik csúf ösztönlényként is megőrizték a vér szavának erejét. De Házunk teljesítette feladatát, a felderítő értékes tudást juttatott haza.
Hogy mióta? Lassan két évszázada. Igen, eltalálta, egy különleges keveréknek köszönhetően, amelyhez kilenc növényre van szükség. Nem, nem mind, csak hét terem belőle ez Elátkozott Vidéken. Most semmiképp. Amint túlesnek a Beavatás szertartásán, amint jogot szereznek arra, hogy belépjenek a belső könyvtárba, megismerhetik maguk is, ha még akkor, a számtalan egyéb, és talán értékesebb tudás között is érdekelni fogja önöket ez a recept. Mert az istenek törvényeit kijátszani, elodázni lehet, megszegni nem. A hosszú öregségért nekem először az ízek, később a színek, majd a fény elvesztésével kellett fizetnem, mára pedig lassan a tapintásom sem működik úgy, ahogy régen. Azért a hat karmot még érzem itt, a medálon. A lúdtollra meg már nincs szükségem, csak értő fülekre. Még egy ideig.