Mi a múlt és mi a titok? Mi a szenvedély és mi csupán a sebláz? Hiszek benne, hogy a kalandmodulok egy olyan fiatal, újszülött és fejlődő irodalmi ág tagjai, melyet még nem ismerünk meg, el és teljes egészében. Azonban ahhoz, hogy egyszer majd a magból szárba szökkenjen valami új és csodálatos dolog ápolnunk kell a hagyományokat és azt, amit számunkra jelentenek.
Második alkalommal kerül lemesélésre ez a történet a Krónikák táborai során. Valheru Végzetes vidék című kalandja megosztotta a közönségét, olvasóit és játékosait is. A tavaszi tábor harmadik napjának délutánján/estéjén mesélném le utolsó vérig ezt a kalandot, akik nem félnek attól, hogy a karakterlapjuk bepiszkolódik. Visszatérünk a hobbi gyökereihez: fejtörők, rejtvények, vad ellenségek, indokolatlan kihívás és karakterhalál.
A karaktereket a klasszikus harmadik kiadású Tetemre Hívás típusú karakteralkotás alapján várom majd, de előzetesen egyeztetés után van lehetőség a korábbi verzió hőseivel és a Meran féle karakteralkotó statisztikáit is használni. Mindezek függvénye majdan legalább a játék előtt egy héttel elküldött előtörténet lesz.
A kalandra minimum három, legfeljebb hat játékost várnék majd, de csak azután, hogy minden más játéklehetőség kiderült és tudtunk egyeztetni az időtartamról a többi mesélővel és kalandmesterrel, hogy ne legyen összeérés (nagyon). Azután természetesen a táborban is lesz lehetőség a személyes bekapcsolódásra ha marad hely.
***
Senkiföldjén járunk majd a Sheral mentén,az Északi-Városállamok legdélebbi részén,Oserionban,egy kicsit darkosabb világban,ahol több a gonosz szörny és teremtmény mint a tündér. A játékosok lehetőleg ne ismerjék egymást,maximum pár napja, így bármilyen karakter,bárhonnan,bármely céllal befér a partyba.
“…A kis kunyhóban félhomály honolt. Egy apró alak serénykedett a sarokban. Egy korhadt faasztalon kutyult valami folyadékot. Kintről csak az itt-ott lukas tetőn kopogó eső hangja hallatszott be, bentről pedig csak az öreg-mert öreg volt már, mindenféle értelemben- sutyorgása és vihogása szűrődött ki. Kisvártatva izgatottan felugrott korát meghazudtoló fürgeséggel és aszott kezét a magasba emelve víg táncot lejtett a néma kalyibának. Egy furcsán sziporkázó, zöld folyadékkal teli üvegcsét tartott a kezében, s öröme nem volt hiábavaló. Rajta kívül nem sokan ismerték vagy tudták tartalmának egyediségét. Az öreg megszállott tudósnak sikerült az ami még a nagy pyaronni misztikusoknak sem soha. Igaz hogy vagy száz év emberfeletti munkája kellet hozza, de neki, csak neki, sikerült elkészítenie a Sorssegítség italát. Arcán földöntúli boldogsággal indult a tákolmány rozoga ajtaja felé. Gondolatai már csak a képzeletében felhalmozódott, értékes, sárgás fémhalom körül jártak. Útközben magára penderítette használt, lekoszlott köpönyegét, és elindult, hogy végre learassa munkája gyümölcsét. Még az ajtót sem csukta be maga után. Nem tervezte, hogy az évtizedekig otthonaként használt helyet újra viszontlássa. – Nagyot fognak nézni ezek a világfik, ha majd ide pottyannak hozzám!-kacagta eszelősen, és elnyelte az esőfüggöny határozott, de megviselt alakját…”
***
Kevés dologban érdemes hinni azt hiszem. De abban mindhalálig teszem, hogyha valamit szívvel és lélekkel készítettek el, írtak meg, köpködtek és tapasztottak sárral életre az értéket hordoz. Így amikor Valheru Végzetes vidékéről alkotunk véleményt tegyük azt úgy, mélyen magunkba nézünk és megvizsgáljuk viszonyunkat kedves hobbinkhoz. Ezért szeretném ezt a kalandmodult a tőlem telhető módon, szívvel és lélekkel lemesélni, hogy kiderüljön valójában milyen is.
Remélem lesz, akivel találkozunk ott, ahol a kobold dübörög.
Kíváncsian várom majd a tapasztalatokat, mindkét fronton. 🙂
Jelentkezem, ha még van hely.
Jönnénk mi is hárman.