Amikor a Deltavision annak idején belekezdett saját M.A.G.U.S. kötetek kiadásába örömmel üdvözöltem első regényüket, a Uwel nevébent, mely azóta is mérceként lebeg előttem amikor önálló művet olvasok ebből a világból. Kérdés, hogy ez a mostani alkotás felér e ahhoz, vagy csak a könyvfesztiválra megjelentetett termékről van szó. Derítsük ki.
Egy önálló regény ténye akkor is nagy dolog volna, hogyha nem az utóbbi idők pályázatos megjelenéseinek áradatában történik. Malcolm J. Hunt azonban már nem egy kiadónál tűnt fel ezen a néven, hogy a Hallgat az ég, Hit Városa és Bíborgyöngyök II – Ármányok és álcák kötetben bemutatkozzon. Diocletianusként pedig a szerepjátékos közösség is ismerheti fórumokról, rendszervitákból. Azonban polgári nevén Dr. Szép Árpád megérdemel egy tiszta lapot, ha már új önálló regénnyel jelentkezett.
A külcsín kellemesnek mondható, a M.A.G.U.S. logo elemzésétől én eltekintenék, Pozsgay Gyula borítófestménye megkapó a maga módján … finoman előreutal a regény témájára is a kompozícióval … illetve konkrétan köthető jelenethez-karakterhez-helyszínhez a műből, ami ritka csuda jó dolog ám. A kiadó szerepeltetése a borítón relatíve új dolog, de védelmükre szóljon, hogy mások is csinálják, nyugaton is szokás, meg hát azért mégis csak könyvfesztivál volt na …
Az események fonalát máris egy érdekes korszakban vesszük föl, a Hetedkor hajnalának Erionjában, melyet eddig néhány íráson kívül csupán háttéranyagokból ismerhettünk meg. Ezzel ellentétben azért sikerült kalandozókat szerepeltetni benne, ami mindig megdobogtatja kicsit rajongói szívünket. Sőt, a személyes konfliktus felvezetése ebben az ismeretlenül is ismerős közegben nagyon erős indítása a műnek:
Egy Tharr főpap megbízásából küldött csapat sikeres visszatérése közben a megszerzett ősi varázstárgy, egy csatabárd múltjába elmerült bárd viszontagságait ismerhetjük meg és közben szépen kirajzolódik némi toroni románc kyr femme fatale és kopasz pap-kalandozó között. A gyerekkori szerelem már csak egy ilyen erős kötelék tud lenni. Az események krónikásan alakulnak és egy kicsit hirtelen szakadnak meg, hogy átadják a teret a mű valódi természetének.
A könyv különböző fejezetei ugyanis (melyeket külön könyvekként jelöl) egymással lazán összefüggő történetek az említett csatabárd történetéből. Fokozatosan süllyedünk vissza a varázstárgy múltjába és ismerhetjük meg azokat a pillanatokat, amikor fel-felbukkant a különböző időszakokban. Jellemzően minden egyes Korból egy ilyen történetet ismerünk meg, amelyek így egy szokatlan és érdekes fonalat adnak az olvasásélményünkhöz.
A Hatodkor könyvében Ryek idején járunk és egy rabszolgalázadás sorsát követhetjük nyomon. A téma nem ismeretlen, hiszen a Hősi kard című klasszikus novella is erről szól, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne újra és újra elővenni. Nagyon érzékletesen írja le az anash rabszolga lelki világát és kapcsolatát környezetével, más népekkel. Az írás élvezetét kicsit nehezíti a M.A.G.U.S. modern antropológiai vívmányainak tömény tollbamondása, amelyek ilyen és ehhez hasonló élvezetes mondatokat eredményeznek:
„Duruki létére a fél életét anash rabszolgák között töltötte, úgyhogy jól ismerte a csaskáinkat.”
Ha veterán M* olvasóként és/vagy rajongóként nem tölt el minket a tömény fantasy életérzés ennek olvastán, akkor se essünk kétségbe. Sosem fogom megérteni, hogy miért volt ezekre az újításokra szükség, soha nem is fogom megszokni, hogy egy nem létező, fiktív dologra miért kell több kifejezést létrehozni (pl. aszisz – obsz), de remélem van akit ez szórakoztat.
Magával a Hatodkorral egyébként nekem mai napig ellenérzéseim vannak amiatt, ahogyan annak idején első ízben kilépett az olvasók elé (aláírom, hogy egy nagyon nehéz és válságos időszakban, az interregnum és kiadóváltások korában). Az Anyrok alkonya kötetet a mai napig kevésbé tartom irodalmi műnek, mint egy segélykiáltásnak inkább. De szerintem nem csak én érzem így, mert már a shaddok sem shaddok többé. Mindegy, a rabszolgaság témája engem alapvetően zavar.
Az Ötödkör könyve már egy kész felüdülés volt (pedig addig sem olvastunk tényleg rosszat igazából). Technikailag a Kyr Birodalom legdicsőbb korszakán belül olvashatunk egy krimit, helyenként kifejezetten élvezhető és átélhető film-noir elemekkel. Egy birodalmi judikátor nyomoz saját szakállára egy eltussolt gyilkosság ügyében, amit ráadásul egy anyr kárára követtek el. Ehhez nincs is sok hozzáfűznivalóm, tetszett. Hozza a L&E: Kyria örök színvonalát.
A Negyedkor könyvét igazából nagyon vártam a kötetben és nemcsak azért, mert látványosan archaikus verssel kezdődik és fejeződik be. Cranta egy újabb kényes téma és tiszta lap ide vagy oda, Malcolm J. Hunt közreműködött a Hallgat az égben, ami a témával eddig a legtöményebben foglalkozott. Az pedig, hogy az eddigi 4-5 Cranta-kép mellé, most kerül e új, mindig érdekes.
Tény, hogy vannak visszautalások a korábbi írására, de egy egészen hangulatosan megfogalmazott fejezetét ismerhetjük meg ennek a korszaknak, amikor a kontinensen megvetették a lábukat az emberek és első Birodalmukat felépítve megkezdték küzdelmüket a természettel (elfekkel) és környezetükkel (Ediomad – Edomat). Itt sem bicsaklik meg a hangulat, pedig most már tényleg a sokadik egyedi nézőpontot váltja az író. Elismerésem. Előremutató.
Jellemzően jól lavíroz a már kialakult világképek között, sőt, arra is képes, hogy mindegyikhez hozzátegye a maga fantazmagóriáját … úgy, hogy szerves egésznek hasson. Szerintem ez nagy dolog az utóbbi évek eredményei után. Így amikor elérkezünk a Harmadkor könyvéhez mintha egy kicsit nagyobb lenne a szakadék, mint addig. Persze a nézőpont, ami a máguskirálytól átkerül most egy snil nemzetségfőhöz(?) nagyobb léptéket parancsol az eseményeknek. Mert ő egy gyík.
Ez az írás is szórakoztató, talán csak a nézőpont idegensége zökkent ki valamelyest, de jól keretbe foglalja az eddigieket és kirajzolja, most már szinte kivétel nélkül, a kontinens északi féltekéjének felszínéért küzdő fajok korokon átívelő élet-halál harcát. Kekeckedhetnék, de ez így is egy igen nagyon komoly fegyvertény, hogy valakinek volt egy ennyire koherens kép a fejében az eseményekről és képes volt megírni is.
A Másodkor könyvében már-már elszalad vele a ló, hiszen a Terdt Tanács belügyeibe nyerhetünk betekintést … ritka alkalom. Ezek az embernél ősibb, a teremtés energiáiból élősködő föld alatt élő fajzatok a M* világának mumusai és okkal. Ha Jankovics Marcell tudná, hogy mik ezek rögtön leforgatná a Fehérlófia 2-t. Nem teljesen érthető számomra a szereplők motivációja és terve az alapján, ami végül is történik. De persze … aquirok … az lenne baj, hogyha megérteném. Az írás jó.
Ezután visszatérünk a Hetedkorba az Epilógus erejéig. Sajnálatomra ez a fejezete a legrosszabb a könyvnek. Ameddig mi a bárdhoz hasonlóan a bárd múltját kutattuk (hihi) addig nélkülünk folytak az események a kalandozó csapat körül (időzavar …). Ráadásul nemhogy nem kapunk a mű elején felvetett személyesebb konfliktusra megoldást (mintha csak egy másik írásra tartogatná) de még a választott szál elvarrásakor kifejezetten rossz M* irodalmi hagyományokhoz is nyúl (szerintem).
Most lehetne azt mondani, hogy egy ilyen nagyszerű könyv megírása után igenis joga van nagy dolgokat megmozgatni, belenyúlni a világ eddigi rendjébe (érdekes módon a szerepjátékos forrásokba elsősorban), de én mégis kicsit elárulva érzem magam, mint olvasó, hogy nem áll össze az egész egy olyan kötetté, ahol minden írás egyformán fontos lehetne. Technikailag a Prológis-Másodkor-Epilógus adja ki a Bosszúálló című regény történetét és a többi (talán a legjobb írások) súlytalanná válnak ezáltal.
Komolyan mondom, hogy helyenként nemcsak, hogy elérte a Uwel nevében mércéjét a szememben, de igenis túlszárnyalta azt. Azonban pont az az összehasonlítás, hogy mit művel és tesz a Fájdalom Atyjának hitével és történetével, hogy a merész vállalása hogyan vet gáncsot saját sikerének visszahúzza a kötetet. Félreértés nélkül, ez egy nagyon jó könyv. Elérte a mércét és örülök, hogy megvan, hogy elolvastam. De nem sokon múlt, hogy több is lehessen … tényleg.
Következik egy köszönetnyilvánítás félig werkfilm jelleggel, hogy a különböző fejezetek időben és térben elválva egymástól mikor készültek és, hogy milyen régóta. Ezután következik a függelék, ami kimerítően tartalmazza most már az antropológiai részeket, összekeverve a letisztult Cranta szócikkekkel és néhány fájdalmas bejegyzéssel:
tőrbalta (cra): rövid nyelű, hangsúlyos vágóéllel bíró, de szúrásra is alkalmas crantai kézifegyver.
Pedig az ember azt hinné, hogy a történelem hajnalán voltak célszerszámok, amiről a könyv is említést tesz sokszor. De végül is ez már csak egy apróság és nem is itt találkozhatunk vele először … akkor pedig nem hiba és nem rossz dolog a modern filológiai gondolkodás szerint (hibákat átvenni erény?). Nem vagyok nagy függelék rajongó, de szeretem ha van és itt van és kapcsolódik a műhöz is (mint a borító).
Malcolm J. Hunt első regénye kivételesen jó mű. Ajánlom azoknak, akik érdeklődnek a világ történelme iránt és azoknak is, akik a szerepjátékhoz keresnek használható és élő koncepciókat a múlt titkaira. Helyenként kifejezetten gondolatébresztő, máshol szórakoztató, jól kísérletezik a stílusokkal. Nem javasolnám ezzel kezdeni az Ynev világával való ismerkedést (mélyvíz, csak úszóknak), de az első tíz olvasmányba ajánlanám.
Szokásos, erősen felfelé torzító kritika. Irigylem az olvasásélményedet.
Én ugyan még csak a hatodkort taposom benne, de eddig nekem nagyon fájdalmas ez a könyv. A történet lehet, hogy tűrhető lesz, ha egyszer sikerül elmerülni benne, de ebben egyáltalán nem segít a felszínes, maszatoló, pongyola stílus. Szerintem még a pályázatos írások közül is csak a rosszabbak színvonalát üti meg.
„Az aggodalmuk szép lassan rám is átragadt, úgyhogy mindennél jobban próbáltam meghúzni magam a szekér mellett.”
Most éppen itt tartok…
Elnézést, egy némiképp off bejegyzés jön.
Sajnálom, hogy ez a shadd kérdés errefelé ennyire beragadt – elsőre nem szóltam hozzá, mert a vélemény szabad, de így másodjára ez már sajnos propaganda/szándékos rombolás jellegű, ezért szeretném kiigazítani ezt a félretájékoztatást. A kifejezés kitalálójaként és kb. legaktívabb használójaként remélhetőleg mindenki szemében minden elvi alapom meglesz hozzá. 🙂
Semmilyen átértelmezés, múltmegtagadás, etc. változtatás nem történt – a kritikák szerzője egyszerűen csak félreértett egy teljesen szándékos (és amúgy több helyen nyíltan bejelentett) írói játékot. Mondjuk miután ezt személyesen már jeleztem neki, és még mindig ez a diszkrét szurkálódás megy, nehéz ezt véletlennek tekinteni, de ez legyen a legkisebb gond ebben az egészben.
Az Anyrok alkonya kötetben megjelenthez képesti új jelentésárnyalat már 2004-ben létező koncepció volt, csak mint oly sok minden más, ez sem maradt meg az Inomis megjelenésben (de majd az újrakiadásban, ha egyszer eljutunk odáig, ezt is helyretesszük). A dolgok háttere a már több kiegészítőben és írásban utalásszerűen megjelent Igaz Nevek (az én anyagaimban Eredendő Nyelv) kérdéskörébe tartozik – azaz a shadd azon kevés, ma is valamennyire ismert ynevi kifejezések egyike, amely ezen legősibb, első nyelven is nagyon konkrét dolgokat takar. Ez értelemszerűen a Merész álmok… II. kötetében megjelent szócikkből vehető le a legjobban, de azért az sem véletlen, hogy a hatodkorban Ceriak is hasonló értelemben használta, és vezette be a kifejezést a maga világképébe. Kis utána gondolással a hatodkori kötetben megjelent szócikk mögött fel lehet fedezni a hetedkori átiratban szereplő nagyobb, komplexebb halmazt – és ennyi és nem több volt ezzel az író szándéka.
Amelyet amúgy még több lépésben bővítek és árnyalok majd (kb. mozaikokként téve egymás mellé a különböző verziókat), tehát végül is lesz itt még lehetőség tovább eszkalálni ezt a dolgot, bár remélhetőleg egyszer történik majd lépés az építőbb irányba is. 🙂
Mert akik ma még tevékenykednek/próbálkoznak a M* táján, tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az elődöktől és a körülmények révén sok átkozott ballaszttal kell elbírniuk, de ezzel együtt belülről nézve néha tényleg érthetetlen a jóindulat efféle hiánya. És természetesen nem arról van szó, hogy a fentiek olyan elképesztően zseniálisak lennének, hogy mindenkinek hasra kellene tőle esnie – nem, a vélemény szabad, mindenki azt és úgy gondol róla, ahogy neki tetszik. Mindössze annyi elég lenne az elmúlt években kialakult helyzet normalizálódási esélyeihez, hogy ítélkezés előtt jöjjön egy szimpla kérdés (ami lehet nyilvános is), és a kapott válasz után még mindig bármikor el lehet küldeni a búsba az egész írótársadalmat, ha valakinek erre van ingerenciája. B terv, hogy utólag történik némi tanulságlevonás a kapott infók függvényében, de akkor ez most majd kiderül. 🙂
Befejeztem a könyvet és meg kell, hogy mondjam, így már megértem Gulandro pozitív véleményét.
Az ötödkorral kezdődően ugrásszerűen javult a szöveg minősége és a történet koherenciája, ami szerintem a negyed és harmadkorral érte el a csúcsát, de a másodkorra és a hetedkor második felére sem lehet panasz (megjegyzem, utóbbi ismeretében nem teljesen világos, hogy a sokkal problematikusabb első fejezet egyáltalán miért kellett a kötetbe).
Összességében nézve, noha nem tökéletes írás, de végül a hibáival együtt is határozottan pozitívba fordult a korábbi negatív benyomásom. Ha legalább ezt a szintet sikerül tartani, akkor szívesen fogom olvasni az író következő könyvét is.