A Games Workshop sok merész és bátor változtatást hajtott és hajt végre manapság népszerű termékkínálatában. A legutóbbi ilyen húzásuk a Warhammer Fantasy rendszerét és világát érintette, melyhez az utóbbi időben két sikeres Total War Pc-s stratégiai játék is kapcsolódott. Mondhatni a számára hátteret biztosító Old World hattyúdala volt ez. Mert ami utána jött már kevésbé hasonlított bármire is, ami eddig itt volt.
De ne szaladjunk ennyire előre és szögezzük le, hogy alaposan és gondosan építgették fel a WF régi világának befejezését egy több kötetes End Times című könyvsorozattal. Mostanra nem árulok el nagy titkot, hogyha elmondom, hogy a Káosz nyert és halhatatlan bajnokuk romlásba döntötte a világ 99%-át évszázadokra (a pontos időtartam kicsit homályos). Én pedig szeretem a fantasy apokalipsziseket. A rajongók persze kevésbé voltak ennyire megengedőek egy lassan 40 esztendős mese pusztulásával.
Azonban ezzel nem ért véget minden (és mi mindig is bíztunk az 1%-unkban). Az utolsó megmaradt és elzárt zárványban ugyanis Sigmar, az egykori panteon főistene nemzedékeken át dolgozott egy elpusztíthatatlan seregen és annak tervén, mire végül elérkezett az idő, hogy Azyr kapui kinyíljanak és a Rend nem hétköznapi seregei revansot vegyenek mindenért a Káosz hordák felett. Ezzel tökéletes hátteret teremtettek újabb végeláthatatlan háborúknak és hasonlóan hosszú termékláncolatnak.
De miért is különleges Sigmar serege? Külsőleg egyértelmű a párhuzam a Games Workshop másik népszerű vonulata, a Warhammer 40 000 űrgárdistáival, amiért sokan csípőből el is nevezték őket „sigmarine”-oknak. Egyébként lehet, ha mindez csak azért volt, hogy ők lehessenek a fantasy világban is, nekem már megérte. A sereg háttere az ami inkább érdekes szerintem, ugyanis ezek nem frissen kinevelt újoncok, vagy angyali lények a csillagok közül. Az eredetük szerintem sok lehetőséget rejt magában irodalmi téren is, amit az újabb és újabb könyvek igyekeznek is kihasználni (eddig kicsit felemás, egymást ismétlő sikerrel) ebben a military-fantasy stílusban.
A Stormcast Eternal (jahajj, ezt majd lefordítani …) seregek tagjai ugyanis olyan személyek, akik a Káosz térnyerése és korszaka alatt felvették a reménytelen harcot az ellenséggel. Biztos haláluk pillanata előtt Sigmar egy villámcsapás formájában kimentette őket és Azyrba vitte, hogy ott egy Reforging nevű mágikus procedúra (ami a koncepció legerősebb és leggyengébb eleme egyszerre szerintem) végeztével erősebb, gyorsabb és képzettebb katonája lehessenek a Rendnek, amikor majd visszatérnek a Mortal Realms síkjaira. Az eljárás folyamán azonban valamennyit veszítenek az emberi énjükből és emlékeikből. Majd évszázadokig gyakorlatoznak egymással a különböző korokból és helyekből kimentett hőslelkek.
De az idő eljött és Azy kapui kinyíltak, ezzel kezdetét vette a történelemben az AGE OF SIGMAR. Nemcsak makettfigurák formájában, hanem teljes marketing gépezettel támadva: könyvek, twitch közvetítések, hangoskönyvek és audio-drámák formájában is. A könyvek között pedig találhatunk lélegzetelállító szépségű világ- és seregbemutató köteteket éppúgy, mint a RealmGate Wars kampányt követő regényfolyamot is, novellásköteteket „Legends” alcímmel. Alapvetően a Gates of Azyr című kisregény volt hivatott a történetet elkezdeni, de személyes véleményem szerint kihagyható.
A „Legends” novelláskötetek sorában található, de azoktól is egy kicsit különbözik a kritikánk témája, a Black Rift. Mert, hogy ez egy regény. Igaz, novelláknak álcázva jelent meg eredetileg minden egyes fejezete a Black Library oldalain folytatásosan, de ugye ettől még egy összefüggő és összetartozó történetet mondanak el. Josh(ua) Reynolds pedig veterán házi írója a Games Workshop istállójának (az End Times-ban is két regénnyel működött közre). Róla érdemes tudni, hogy Dél-Karolinában nőtt fel, ahol még mindig külön megjelölik babonából a vámpír-fákat, lélekfogó üvegek lógnak a verandákon és a házakat kékre festik, hogy az éhes szellemeket eltereljék maguktól.
Talán ezért sem meglepő, hogy a regényből is érezhetően ő inkább a Káosz oldalt favorizálja személy szerint (ami ebben a hobbiban SEM azt jelenti, hogy kecskét áldoz a pincében, hanem hogy pirossal szívesebben fest műanyag figurákat). Nagyjából arányosan hagy időt mindkét fél bemutatására és egyáltalán nem arról van szó, hogy a sigmaritákat elhanyagolná, egészen egyszerűen az ő jeleneteikben az akció dominál, míg a másik oldalon inkább tervezgetés és jellemábrázolás van több. Ebben szerintem például nagyon erős az író, van fantáziája (ami sosem árt ugye, illetve mégis sokszor feltűnően hiányzik egyeseknél).
Maga a történet a Tephra Crater régiójában játszódik, mikor egy hosszasabb csapatösszevonás után Uryx városában sarokba szorítják a vidéket addig ellenőrzése alatt tartó Skarlát Hadúrat, Anhur-t, aki Khorne Káosz-isten szolgálója. A várost körülvevő kráternyi dzsungel peremére érkező Lord-Celestant Orius és Adamantine csapata miután elfoglal egy stratégiailag fontos bástyát és csatatestvéreikre bízza őrizetét önállóan indul Uryxba, hogy a Káoszbajnokkal végezzen. Teszi ezt azért, mert sejthetően valami rosszban sántikál (~gonosz rituálé) illetve Orius mozaikos emlékei alapján személyesen is érintett a város és Anhur sorsát illetően.
Ez a tematika egyébként ismerős lehet, mert a legtöbb Age of Sigmar történetben eddig visszatérő elem volt, hogy a God-King okkal választja ki szolgáit egy-egy fontos feladat elvégzésére, hogy azáltal is magukra találhassanak. Ezzel nincs semmi baj, szerintem ebből nagyon érdekes dolgokat is ki lehet hozni majd. Azért sem szeretnék sokmindent elárulni a történetről, mert nem rossz … sőt. Az eddig olvasottak közül nekem ez a történet tetszett eddig a legjobban az AOS kínálatából. Benne van minden abból, amilyen vehemenciával elkezdődik a hadjárat, abból a dühből, amit Khorne hívei éreznek az új ellenséggel szemben és vannak itt klasszikus Warhammer Fantasy toposzok is.
Karakterekben nagyon erős Reynolds: maradandó élmény volt a skaven (embernagy intelligens patkány) vezető színrelépése és viselkedése éppúgy, mint a Stormcast Eternal felderítő, aki hallgatási fogadalmat tett. A jellemek ábrázolása azért is lényeges és érdekes (azon kívül, hogy könyvet olvasunk) mert Warhammer történet lévén nem romantikus-vígjáték révén tudjuk, hogy itt bizony a szereplők oldalakon belül széttépik egymást. Az még a kisebb dolog, hogy hogyan (bár elég érzékletesen és változatosan) de hogy melyik milyen indíttatásból és tervvel teszi ezt úgy egészen más. Még arra is módunk nyílik esetleg, hogy egy-egy szereplő halálát sajnáljuk, együtt érezzünk vele.
Maga a város egy külön szereplőként, a harcban résztvevő harmadik félként jelenik meg. Sokszor egyaránt hátráltatja a védőket és az ostromlókat. Bár az író nem bánik csínján a látványos akciójelenetekkel (az éneklő slaughterpriest küzdelme a repülő prosecutorokkal kifejezetten animés), de a végső csata folyamán a lávató fölött kígyóként megelevenedő híd mindkét sereg alatt különösen kemény. A finálé ugyan kicsit több kérdést vet föl, mint amennyit megválaszol (és nem tudom eldönteni, hogy ez is kötelező motívum vagy írói bravúr, hogy belefért egy jellemfejlődés), de szerintem elég jó lezárása egy ilyen történetnek és sok olyasmit is megmutat, amit még biztos nemigen láttattak a Warhammer Fantasy történetekben.
Magam részéről nagyon elégedett voltam a könyvvel és így az íróval is. Érezhető, hogy komoly megszorításokat kapott a brand-franchise miatt, de ügyesen lavírozik közöttük. Nyelvezete változatos és élvezhető (pedig tényleg baromi sok harcjelenetet kellett lenyomnia az ember torkán). Kíváncsian várom a következő regényét, ami idén júniusban várható „Plague garden” címmel. De én szívesen olvasnám ennek a folytatását is (vagy legalább a végének valamiféle magyarázatot az írótól). Összességében elmondható, hogy a Warhammer Fantasy újjászületett, sikeres és napról-napra újabb csodákat tartogat (a legújabb sereg, a Kharadron Overlords például szó szerint az égből szállt le közénk…). Erre a könyvre pedig szívesen adok ötből négy skavent is értékelésnek.
