Valahol Erion mellett a tengeren, 2 hónappal az ünnep előtt
Őszinte örömöt érzett, a szabadság örömét, ahogy csodás időben lehetett kint a Godorai Öböl vizén. Bár másoknak ez szélcsendet és napfényt jelentett volna, neki a vad szelet és a felkorbácsolt hullámokat a piszkosszürke felhőkkel borult ég alatt. Kecses kis hajóját röpítette előre a dagadó vitorla, ahogy egyre merészebb íveket húzott vele a mind feljebb tornyosuló hullámokon. Hófehér haját tépte a szél, nap barnította arcára sós vízpermet csapódott, de vigyorogva rántotta újabb irányba a köteleken és csigákon keresztül a vitorlát. Itt kint mondhatni egyedül lehetett, a testőrök háromárbocosát már messze a látóhatáron hagyta. Kijárt neki némi egyedüllét a kastély fojtogató levegője, az intrikák és az etikett kiszámított mozdulatai után, melyeket ki nem állhatott mióta visszatért.
“Hercegként megtehetem! Lyr Da Viniel-nél, ki negyedik ezen a néven, e tájon nincs hatalmasabb úr!”
Egy perccel később rájött mennyire elhamarkodott és merész gondolat volt ez, mikor egy árboc fölé érő víztorony játékszerként gyűrte hajóstul a víz alá. A sötét víztömeg hideg ölelésében, a levegő fojtogató hiányától pánikolva csak egy gondolat sikoltott elméjében: “Hol késik a teleport?!” Majd minden elsötétült…
A következő, amire eszmélt már a mindent betöltő fehérség volt, ami pillanatok alatt felhők szürkéjévé fakult, ahogy szeme hozzászokott a hirtelen váltáshoz. Ezután a vad köhögés következett, amivel megszabadulni igyekezett a tüdejébe jutott tengervíztől, és közelebbről megismerkedhetett a hajópadló ezerszer súrolt barna fájával, miután munkától kemény kezek az oldalára fordították.
– Kehegje csak fel jó uram, azt’ mindjá jobb lesz! Addigra a kapitány is meggyün. – hallotta a jó tanácsot egy grogtól megöblösödött hangon.
Pár perc nyomorúság után már szabadabban lélegzett és egy kis méltóságot is magára tudott erőltetni mielőtt körülnézett. Egy tucat matróz állta körbe szuroktól és zsírtól foltos ruhában, nap cserzette bőrrel, kíváncsi tekintettel. Egyikük, egy busafejű, munkában megőszült tengeri medve pokróccal lépett közelebb hozzá:
– Teríjje csak magára nehogy meghűjjön!
– Hogy…? – tette fel az erőtlen kérdést Erion ura.
– Messzirő láttuk má a vad száguldását, no meg a végin azt a batár nagy hullámot. Nem hittük, hogy élőt kapunk ki a vízbül, de Béka hajthatatlan vót. – mutatott egy nyúlánk társára, aki esetlenül vigyorgott. – Kötelet kötött a derekára oszt má ugrott is át a palánkon. A nagyságos uram az életit köszönheti neki és Antohnak, ha szabad ezt mondanom.
Közben előkerült a kapitány is, aki parancsoláshoz szokott hangon osztotta ki a jelenlévőket:
– Elfelé előlem és a sérült mellől nyomorult banda! Hadd lássam és kaphasson egy kis levegőt! – pillanatok alatt széjjelebb rebbent a társaság, hogy utat adjon neki. – Örömmel látom nagyságos uram, hogy ép bőrrel megúszta. Jómagam… – kezdte volna egy biccentéssel, de vagy az arc felismerése vagy a hercegi címer alatt közeledő háromárbocos rögtön térdre kényszerítette. – Fenséges uram bocsásson meg a tiszteletlenségért. – esetlenül követték az emberei is.
– Hagyja csak kapitány! – állt fel egy mosoly kíséretében a Herceg. – Az életemmel tartozom Önöknek és ez nagy szó. Ma úgy érzem másodszor születtem meg, és ezt méltóképpen meg is fogom ünnepelni. Ne feledje, a Herceg hálája végtelen! – lassan hátra nézett a megkésve érkező testőri hajóra és csak gondolatban tette hozzá: “és a haragja is!”
…
Erion, Rattikani fogadója, egy héttel az ünnep előtt
– Üdvözlet cimborák! Csupán ennyien? – lépett oda Tony a számukra fenntartott asztalhoz. Érkezését nem fogadta üdvrivalgás. Az éppen italát fogyasztó Elmer gróf és a Gomperez fivérek összehúzott szemmel méregették.
– Rád éppen nem számítottunk… nem tudjuk épp ildomos-e veled mutatkozni a múltkori fiaskó után. Az egyetlen szerencséd, hogy akkor nem voltál a hajón, de az eset árnyéka így is rád vetül. – jött az első hozzászólás Aribertótól.
– Az újonc testőrkapitánynak és az udvari varázsló tanítványának nem volt ilyen szerencséje. – kontrázott rá Alberto.
– Őket se látjuk már többet… – zárta a témát Elmer, az udvari ork.
– Rendben persze, de a Herceg most vidám a készülődő ünnep miatt! Meg akarja mutatni nagylelkűségét a népnek… – kezdett bele Talerton, a Tony-nak becézett hercegi problémamegoldó, de félbe szakították.
– Pont ezért kell mindennek klappolnia. Ezért nincsenek itt a többiek, mindenki a dolga után van. Fiametta a díszítést intézi és virágesőről hadovált. Boriana pedig a Rotundába szervezi az éppen aktuális főszenzációját a lakoma műsoraként. Formabontó új darabról beszélt. “Szerelem, vér és tüzes kék szemek!” – próbálta a végén parodizálni az első szobalányt a pohárnok.
– Ti mégis itt ültök! – fakadt ki Tony.
– Mi kérem, kész vagyunk mindennel! – tárta szét a kezeit mosolyogva a hercegi étekkóstoló. – Elmer már szétküldött minden meghívót. – a gróf csak villantott egy agyaras mosolyt két korty között. – Alberto már rég tartalékol pár különlegességet egy ilyen lakomára és megmozgatta a kapcsolatait annak érdekében is, hogy a csőcselék se fusson ki vedelni valóból. – a pohárnok diadalittas mosolya minden szónál többet mondott. – Jómagam pedig megnyertem a lakomára Erion, és így a világ legegzotikusabb séfjét! – csapta össze a tenyerét Ariberto. – Viszont Neked, kedves barátom, a legkevésbé sincs lehetőséged üldögélni!
– Már miért ne lenne? – értetlenkedett a megszólított.
– Az ünnepség fénypontja egy gladiátorviadal, nemde? – vette át ismét a szót a másik gorviki. – Nagy csapatmeccs, tengeri csata, rengeteg fogadás és az egyik csapat a nép és a Herceg kedvence. Ugyan mi mehet félre? – kis hatásszünet után folytatta. – Bár sajnos tudjuk, kit venne elő az urunk egy újabb hibáért, ha a küzdelem tisztessége megkérdőjeleződne vagy valami körülötte botrányba fulladna…
– Most, hogy mondod, tényleg lenne pár sürgős köröm. Utána még koccintunk! – ezzel a végszóval intett és már útjára is eredt a hercegi problémamegoldó.
– Csak szaporán! – szólt utána kacagva Ariberto és kacagásban tört ki az egész asztaltársaság.
(Folytatása következik…)