Lánglelkű kritikus cikkírónk ez alkalommal is megörvendeztet minket egy számára kedves ynevi téma irodalmi feldolgozásával, amelyben a Tűzkobra követőjének egy történetét és belső világát ismerhetjük meg közelebbről. A téma és a kaszt nem ok nélkül népszerű, sokan találnak rá végül hosszabb-rövidebb időre életút karakterek vagy rendezvényekre visszatérő avatárjuk formájában tűzvarázslókra és papokra, akik északon és délen egyaránt Sogron nevét áldják, és abban is munkálkodnak. Olykor azonban arra is kényszerülnek, hogy addig megszerzett hidfőállásaikat, szent helyeiket védelmezzék, mindegy milyen áron. A novella mellé választott kép a „Sogron akarata” kártya illusztrációja és Rene keze munkáját dícséri.
***
Magyar Gergely: Sogron mosolya (M.A.G.U.S. novella)
A lángok megannyi apró, vörös és sárga kígyóként csaptak az ég felé. Fürgén szaladtak végig, ugráltak a kupacba rakott ágakon, a lágy esti szél üteméhez igazítva virgonc táncukat. Hullámozva simogatták a hűvös levegőt, fénylő csillagokat, apró szikrákat hajítva az égre. Pattogó hanggal engedték útjukra őket, hogy aztán egy-egy hirtelen mozdulattal, zsákmányára csapó ragadozóként kapjanak utánuk, messzebbre riasztva néhány, a meleget ígérő fényre odasereglett éjjeli rovart. Az apró lángnyelvek sietve nyalogatták körbe a látóhatárt szegélyező fekete fák körvonalait, mint ahogy azok a selymes, göndör, vörös hajszálak folyták körbe a lány karcsú vállait, hullámos csuklyaként simulva a piros köntösre, ami úgy ölelte a nő vékony testét, mint a vízesés csillogó függönye, mely elrejti a mögötte domborodó köveket, mégis csodálni engedi körvonalukat. Nem szólt semmit, csak fejét megrázva rejtette arcát a hullám-zó, vörös palást mögé; hogy aztán ismét a fiúra villantsa szemeit, amik fehér márványba foglalt tigrisszemekként csillantak az ifjú felé. Az élő ékkövek elé az elválás szomorú tehetetlensége vonta könnyből szőtt függönyét; mégsem tudta elrontani a vékony ajkak őszinte mosolyát. A csók gyors volt, és rövid; mint egy szerető örök emlékül szánt csókja, az öleléshez kevés, mégis elég ahhoz, hogy bevésse magát az ifjú gondolatai közé, évtizedeken át a vágyódás csillogó könnycseppjeit csalva szemeibe. A lány vékony ujjai apró ajándékot zártak selymes kalitkába; két parányi, vörös követ csúsztatott a fiú tenyerébe, melyek görcsös, mégis gyengéd szorítása már enyhült kedvese karcsú derekán. A kövek érintése meleg volt; hogy a lány szorításától, vagy az őket alkotó erők akaratából; akkor még nem, azóta már biztosan tudta. Sokszor felidézte magában a pillanatot; hiszen a két apró, sötétbordó kő maradt csak -édes – szomorú emlékei mellett- a lányból; mint ahogy a lángmarta arcú katonáét sem, aki megtalálta nála az ütődésre szikrákat vető kövecskéket, s aki előbb apja, később rövid időre mestere lett, míg egy borotvált fejű tanító nem vette pártfogásába, hogy aztán Sogron útjára vezette.
A régi emlékek egy szárnyát próbálgató főnixmadár tétova gyorsaságával röppentek el, és Erlon Syer, mert ez volt a neve – még fogadott apja, az öreg lángőr nevezte el így- újra csak a csapkodó lángnyelveket figyelte. Közeledett az ón órája, s valaki, messze, azon fáradozott, hogy kapcsolatba lépjen vele. A lángnyelvekre koncentrált, a hőre, a fényre, mely kiemelkedett éjszakai környezetéből, és nem csak az anyagi világban volt gócpont; a tábortűz a mágikus energiákat is beszívta, magába sűrítette a mindenütt jelenlévő mágikus szubsztanciát, a manát. A sárga kígyók mozgása megváltozott. Szétnyíltak, új lángnyelveket szültek, és egy apró kamrát, egy meditációs testhelyzetben ülő férfit rajzoltak a tüzet figyelő Erlon Syer elé. Syer még ülve is mély meghajlással üdvözölte a lángnyelvekből font, hővel ölelt férfit, akinek méltóságteljes, viszonzó főhajtása magas rangról, nyugodt természetről árulkodott.
– Mennek utánad. – kezdte lényegre törően, a tűzön keresztüli kommunikáció nélkülözött minden fölösleges elemet.
– Nem érünk már oda. – olvasta gyorsan Syer a kézjeleket. – Ott kell megtenned!
– Jogom van ehhez? – rendezte kezének mozdulatait a kérdés továbbítására.
– Most már igen. – válaszolta rezzenetlen arccal a tűz túloldalán ülő öreg.
– Köszönöm, mester. – mutatta a sokszor gyakorolt jelet Syer. A büszkeség mosolya megnyúj-totta arcának lángnyelv tetoválásait.
– Sogron tekintete kísérjen utadon. – olvasta még le a búcsúzó kézjeleket a halványodó képen, majd a lángnyelvek tánca visszatért a szél üteméhez.
Syer nem változtatott meditációs testhelyzetén, becsukta szemeit, és ismét a tüzet, a körülötte, a benne áramló mágikus energiákat figyelte. Kiürítette elméjét, fokozatosan meg-szűnt számára a külvilág halk zörrenéseivel, suhanó árnyaival együtt. Csak a lobogó tűzre koncentrált. Elméjével megközelítette az izzó lángnyelveket, és hagyta, hogy az ott fókuszált mana beléáramoljon, és megtöltse, mint a patak teszi azt a belémerített korsóval.
Ott játszott megint, a malom mögött a pataknál, szemben a kolostorral. Kis fahajót he-lyeztek a vízre. Közösen csinálták, ő faragta a törzset, Selya varrta a vitorlát, rá jellemzően piros szövetből. A kis hajó lassan fordult a patak sodrásának irányába, s beállt a falevelek és gallyak közé, hogy néhány vízi rovart és békát tovariasztva elinduljon első útjára. Már úsztak a tanoncfiúk hajói is, de azok nyomába sem érhettek az övékének. Különben is, a kolostor piros ruhás, sima fejű tanulóival nem lehetett játszani; irigyek voltak, úgy őrizték fekete, kobrafejes nyakláncaikat. Nem így Selya. Az ő nyakékét felpróbálhatta – igaz nem tette többet, mert a vörös hajú lány állítása szerint a kígyófej elmosolyodott, amikor az éjszínű medál rásimult a fürgén süllyedő-emelkedő mellkasra. Igen, Selya sokmindent megosztott vele, az álmait, titkait, később az ágyát is – elsőként és utolsónak. Most mégis távolodott a vörös hajszálakból szőtt zuhatag, halk lett a nevetés, eltűnt a lány illata, s az álom egy pillanat alatt elszállt Syer szeméből.
Fejében éles hang csattant: az egyik őrjel volt az! Jönnek. Itt vannak. Utolérték. Talpra szökkent, és örömmel vette tudomásul, hogy világos van, és kitűnően belátja az egész kis horhost. És még nem ért oda senki. Megremegett a levegő, ahogy bal keze lassú táncba kez-dett, homlokára az összpontosítás szántott árkokat, és elfeledett szavak hagyták el a száját.
A hang balról érkezett, s rögtön utána gazdája is, egy megtermett, csapzott szőrű harci kutya lódult felé, hogy a horhos alján új lendületet véve egyenesen Syer torka felé ugorjon. Társa – fekete bundája csak úgy szórta a nap sugarait- jobbról jött, s csak egy leheletnyit ké-sett. Szerencséjére. Még látta, ahogy gyorsabb társa száll a levegőben a vörös köpenyes alak felé, egyre közelebb; látta, ahogy a férfi körül kétlábnyira lobogó, fűszálnyi lángnyelvek em-bermagas fallá nőnek, szemvillanás alatt útját állva a kutyának, és látta, ahogy társa vonyítva, égő fáklyaként hull alá a cél előtt. Megtorpant, arasznyira a lángnyelvektől. Hajtotta a feladat, de ösztönei nem engedték, hogy társa sorsára jusson. Torokból morgott, és fejét oldalra bil-lentve meredt Syerre. Az ösztönös félelem birokra kelt a gyűlölettel – ha egyáltalán gyűlölheti egy harci kutya áldozatát- és az előbbi győzött. Hogy halott társának égett szaga – melyet a szellő széthintett a horhosban- bírta menekülésre, vagy a tűzvarázsló körül fenyegetően lobogó arasznyi lángnyelvek, nem lehet tudni, de – talán megérezve vesztét- a kutya vonyítva indult fel a horhos oldalán, minél messzebbre a tetovált képű gonosztevőtől.
Gazdái ebben a pillanatban érkeztek a horhos szélére. Szó nélkül nekimentek a piros köpenyes férfinak, őt üldözték, igaz, nem tudták miért. Hárman voltak. Az első, aki futva kö-zelített, egy megtermett, borzas sörényű férfi, mélyhangú üvöltéssel emelte ütésre csatabárdját, hogy Syerre sújtson, ám kétlábnyira járt, amikor a kicsiny lángnyelvek ismét erőre kaptak, feltornászták magukat a koszos nadrágon, belekaptak a torzonborz hajfürtökbe és tetőtől tal-pig lángba borították az óvatlan támadót. Az ordítva dobta el csatabárdját és haszontalan csapkodással próbált enyhíteni a mágikus tűz szorításán.
A sunyi képű – fekete ujjasban- sebesen repülő tőrével a varázskör elhagyására kény-szerítette a tűzvarázslót, aki gyakorlott mozdulattal ugrott félre a felé hajított tőr elől. A har-madik, egy izmos, hegyes kardot forgató, szőke hajú férfi támadását már kardjával hárította. Kardja – akár a csatabárdos férfin hajladozó lángnyelvek – hullámos volt, csillogó pengéjével hűen utánozva táncoló, sárga alakjukat. A lángkard következő csapása az égő férfit érte, aki öntudatlanul esett össze, hogy a földön fekve lángoljon tovább. Syer bal keze új táncot járt – jobbjában forgatott fegyverével hárítva a kardos férfi támadását- és mély hangú, szaggatott szavai különös erőket hívtak életre – a sunyi képű újabb tőre fémes sikollyal csúszott le a tűz-varázsló pikkelyvértjéről- és a levegő megsűrűsödött a mágikus jeleket író ujjak körül. Újabb csapás, a lángkard hullámai ferdén vezették félre a hegyes kardot.
Syer a jelsor végére ért, bal kezének mutatóujját fenyegetően nyújtotta a fekete ujjas-ban helyezkedő tőrdobáló felé. A levegő megmozdult, Syer ujjából kétarasznyi, fehér láng-csóva csapódott ki. A tűznyíl zsákmányára csapó sas módjára süvített a sunyi képű felé. Az égő kutya, a csatabárdos, de még a szunnyadó varázskör lángnyelvei is egy szemvillanás alatt kialudtak, és csak Syer tudta, hogy a fehér tűznyíl az ő erejükből válik fényesebbé, forróbbá. A tehetetlen ijedtség még ki sem rajzolódott a sunyi arcra, amikor a tűznyíl mellbe találta, és szinte azonnal átölelte, világító köntösbe vonta, hogy az égő vászon és hús sercegése, és fáj-dalommal telt kiáltása sem hallatszott a lángnyelveken kívülre.
A szőke férfi döbbenetét a lángkard újabb csapása törte darabokra, hogy aztán felol-dódjanak a félelem elhatalmasodó, sötét tavában. Most már a tűzvarázsló támadott, a szőke férfinak épp csak annyi ideje maradt, hogy védő tartásba emelje hegyes kardját. Csattanás, ahogy az egyenes kard pengéje megakasztotta a lángkardot, s egy hangtalan vágás, amit a to-vábbnyúló, hullámos penge ejtett a vállon; vékony, piros patak, ahogy vér serken a sebből; a szőke férfi ruháján nyíló vörös szájak, ahogy a lángkard csapásai újabb és újabb sebet szántott áldozatába, vérszínű zuhatag, ami új színre festette a hegyes kardot markoló kart, törzset; és már csak lenge szellő volt a végső sóhaj, ami az utolsó szúrás után elhagyta az összeroskadó férfi száját.
Syer mágiában szőtt tűzben mosta le kardját, a lángok segítségével egyenesen a tűz kyr istenének ajánlotta áldozatát, ahogy az összest eddig. Percek múltán már csak kormos foltok jelezték a füvön az összecsapás helyét, és hagytak összetéveszthetetlen nyomot a tűzvarázsló után.
Egész nap úton volt. Sietnie kellett, bár nem látta őket, de biztos volt benne, hogy ül-dözői a nyomában vannak. Ismert egy barlangot a közelben, ahol befejezheti a rábízott, de addig még sokat kellett mennie, és kevés volt az ideje.
Az erdőből kiérve két, füves dombháton kellett áthaladnia. A nap fényesen izzott az égen, pont úgy, mint sok éve, azon a borzalmas napon. Egy szekér fontos áldozati tárgyat szállított, de útját állta egy báró gyáva zsoldosokból toborzott serege. Azt beszélték a báró csak egy istent ismert, a háromfejűt… Tharr kénsárga köntösű szolgái vezették a lovasokat akkor is, de csak néhány kísérőt ölhettek meg. Syer már beavatottként érkezett, és úgy is har-colt. Mégis, talán ő volt az egyetlen, akit legyőztek. Könnyei bordó patakokat mintáztak halott kedvese piros ruhájára. Selya torkát több vágás is borította, tőrét rég földre ejtette, hogy vére, mint a lassan tapogatózó polip, körbefollya, átölelje azt. Syer rangjához méltóan egész nap csak gubbasztott a nő holtteste mellett, míg két főnix el nem cipelte, hogy halotti máglyán lelkét követve teste is a Tűzkobra birodalmába kerüljön. Ha kérdezték, csak a bosszút emle-gette, és fenyegetőzve rázta öklét a báró kastélya felé – azóta nyoma veszett, köveinek olvadt darabjait sokáig legenda övezte.
– Ne szomorkodj, fiam, majd viszontlátod őt, ha Sogron rád mosolyog. – Vigasztalta mestere, és többet nem hozta szóba – akárcsak Syer.
De rágondolt nap mint nap, mikor a tűzkobra ellenségei bánták találkozásukat; mikor fanatikusan harcolt az ügyért, melynek védelmére kedvese életét áldozta. És ő most sem volt önző, maga helyett új célt mutatott az ifjú tűzvarázslónak, és Syer ismét tudott valakiért élni.
Az út emelkedett, és Syer gondolatait kőcsikordulás hozta vissza a jelenbe. Apró kö-vek szaladtak a lejtőre talpa alól, hogy pimaszul nevessenek vissza rá az erdő méregzöld páf-rányainak takarásából. Hamarosan függőleges kőfal előtt állt, a magasból a sziklák megannyi várvédőként meredtek rá. Rövid meditációs gyakorlat volt, ahogy szellemi energiáit a fela-dathoz hangolta, és néhány perc múlva már a sziklafal tetejéről nézett a maga mögött hagyott mérföldekre. Ugyan nem látta üldözőit, de tudta, hogy jönnek. Hogyis ne jöttek volna! Mióta megszerezték a jogart – két főnix és egy pap halála árán – az egész Trenquora ház a nyomukban van. Félő volt, hogy – immár egyedül maradva – nem éri el Ordant az értékes áldozati tárgyal. De így, a Tűz megtisztítóinak felhatalmazásával Syer már biztos volt benne, hogy istenhez juttatja az ékszert, mely századokon keresztül egy nemes uralkodóház léthez és hatalomhoz való jogát jelképezte. A ház a szent város adósa volt, és most fizetnie kellett.
Közeledett a barlanghoz, ezt nem csak érzékei, hanem az útszéli fák, bokrok helyébe lépő kövek is tudatták vele. Megszaporázta lépteit és hamarosan elérte a Kígyó-sziklaként ismert képződményt. Szelek és az eső évszázados munkával formálták ágaskodó kígyóhoz hasonlatossá a kemény, réteges fekete követ. Az erre lakók öregei szerint – akik még emlé-keztek a régi legendákra – egy hatalmas kígyó vált itt kővé bánatában, miután alulmaradt egy óriással vívott párharcban; a tudósok szerint meg csak a természet furcsa játéka a kígyó-szikla. Sogron papjai szerint pedig nem véletlenül nő vörös moha a szikla tetején…
Mindenesetre évtizedek óta szent hely a szikla tövében nyíló barlang, és ezért – no meg azért, mert nehezen megközelíthető – nem háborgatják sem a helybéliek, sem az erre utazók. Igrain Reval is csak annyit ír róla, hogy nincs igaz Sogronita, aki erre vetődve ne töltene el fél napot a Kígyó-sziklánál.
A barlang sötét szájként nyelte el a vörös köpenyes férfit. Odabent egy kanyar után megszűnt a félhomály, a barlang végében álló oltáron szent tűz világította be a kőkígyó gyomrát. Syer illendő mondatokkal és gondolatokkal köszöntötte a kobrafejes oltárt. Fáklyá-kat helyezett a fali tartókba, – fémkígyók tartották a kőfalhoz őket – és tarisznyáját az oltár elé helyezve nekilátott az áldozat előkészítésének.
Hajlított derékkal haladt, hogy minél alacsonyabb legyen. Szinte beleült a lépésekbe, mégis rugalmasan mozgott, mint a még nyugodt, de ugrásra kész tigris, mikor fürkészi áldo-zatát. A férfi is fürkészően meresztette fejpántja alól fekete szemeit a barlang szájára. Nem nézett hátra, biztosan tudta, hogy társai fedezik. Óvatosan helyezte lábát a nagyobb kövekre, puha bőrcsizmája hangtalanul simult a kemény felületre. Közelített a barlanghoz – keze egy pillanatra sem távolodott el az övéből kilógó tőröktől – és a kövek között is megelevenedtek az árnyak. Lassan mozgó alakok közeledtek a bejárathoz, hang nélkül helyezkedtek el a nagyobb kövek takarásában. Az elől haladó megtorpant, hátranézett, kézjelei sietve kértek utasítást. A parancsnok körbenézett, meggyőződött róla, hogy emberei készen állnak – e. Hét ugrásra kész tigris várta a parancsait, figyelmüket megosztva a barlang és ő közötte. Kezeik nem markoltak fegyvert, régen túljutottak azok szintjén, akik már a küzdelem előtt fegyver rántanak. Ideje volt bemenniük – már három napja üldözték a tolvajt – és a barlangból is vészjósló morgás ringatta nyugalomba fürkésző érzékeiket.
-,, Bemegyünk, indulj!” – táncolták ujjai a kézjeleket, melyeket avatatlan csak a türelmetlenség árulójának gondolt volna, de emberei pontosan értették.
A barlang körül életre keltek az eddig mozdulatlannak látszó árnyak. Hét árnyék, hét fürge, halk mozgású alak lódult a sziklafalon tátongó fekete lyuk felé. Az elöl haladó belépett, rövid meditációs gyakorlattal tisztította meg érzékeit, hogy szeme pillanatok alatt hozzászok-jon a barlang sötétjéhez. Azonnal kirajzolódott szeme előtt a barlang belseje, a csipkés kövek ölelte járat, melynek a végén fény pislákolt. Elindult befelé, vesztére. A sziklafalon élénkzöld varázsjel izzott fel, és sebes tűznyíl csapódott az óvatlan behatolóba. Nem maradt ideje elug-rani, csak arra, hogy tehetetlen ijedtségét egyetlen ordításba préselve figyelmeztesse társait. A tűznyíl lángnyelvei égő gombóccá, forrósága fekete hamuvá változtatták a férfit. A behatolók nem álltak meg, a csapda elműködött, nyitva állt az út. Érzelem nélküli arccal lépték át halott társuk maradványait, és benyomultak a barlangba.
A kiáltás menydörgésként zengte be a szűk járatot. Számított rá, ezért nem ejtette el a jogart, csak lehelyezte az oltárra. Az előkészített gyertyák meghatározott rendben világították meg az uralkodói ékszert. Kevés ideje maradt, pedig kellett volna még. Sietve ellenőrizte a gyertyákat, az oltárt, a varázsjeleket, és hozzálátott. Kézjelei és varázsszavai összegyűjtötték a mágikus energiákat, szent tűz lobbant a jogar körül, az arasznyi lángnyelvek fenyegetően kúsztak közelebb az ékszerhez, tükörképük vakítóan világított a diónyi drágakövekben. Új varázsigékbe kezdett, ősi, szent szavakkal küldte áldozatát egyenesen a Tűzkobrához. Háta mögött fényesség támadt, üldözőinek hátrahagyott tűzfal két lopakodó férfit lobbantott lángra.
A varázsló áhítatos mormolását repülő fegyver süvítésének hangja törte meg, a tűzfalon átrepülő dobótőr forogva száguldott a vörös köpenyes felé. A dobótőr iszonyú erővel vá-gódott a szent szavakat morogva ismételgető Syer hátába, aki nem tudott állva maradni a pik-kelyvérten át a testébe hatoló penge lendületétől. Gyors kézmozdulattal tolta el magát az ol-tártól, hogy megmeneküljön a szentségtöréstől; nehogy a lángnyelvekkel körülfont áldozati tárgyra zuhanjon. Alkarjával tompította az esést, és – legyőzve a hátában lüktető fájdalmat – már talpra is szökkent, hogy megbüntesse a szentségtörőket. Jobb kezével kihúzta a tőrt, ballja pedig már a mágikus jelek táncát járta. Homlokára az összpontosítás húzott mély barázdákat, összekuszálva lángnyelv tetoválásait, ahogy legyőzte a hátában lüktető fájdalmat, majd fi-gyelmét és energiáit egy új varázslatra koncentrálta.
A tűzfalon kék derengés támadt, és egy férfi lépett át rajta. Arcát, mint ahogy egész testét, áttetsző derengés övezte, nyomában elhaltak a fürge lángnyelvek. Syer nem lepődött meg, erre számított. Mosolyogva engedte útjára tenyeréből a tűzgolyót, mely szokatlan, kék színnel hintette meg környezetét. A kéken lángoló gömb süvítve vágódott az újabb dobótőrt lendítő férfiba, és legnagyobb megdöbbenésére nem halt el, ahogy a tűzfal sárga lángnyelvei, hanem megégette, lángra lobbantotta ruháit. A térdre rogyó, ordítva lángoló férfi mögött el-szunnyadó tűzfal helyén még négyen álltak, láthatóan dühösen és fenyegetően nézve farkas-szemet a tűzvarázslóval. Az első kettő rövid, keresztmarkolatos kardot rántva vetette magát Syerre. A lángkard éles csattanással hárította a vágásokat, de ellentámadása még ijesztésnek is kevés volt. Újabb vágások, előbb a kard, majd a pikkelyvért hárított. És Syer kimondta az utolsó szót is, bal kezének ujjai végigsimították a levegőt, és a földről aranysárga lángnyelvek csaptak a magasba. A két támadó hátrébb lépett, és gyors kézmozdulatokkal próbálták meg-fojtani a ruhájukba harapó lángnyelveket. Az aranysárga tűz fürge tánca elkerülte a tűzvarázs-lót, sietve hajlottak el útjából, ahogy a másik két behatoló felé iramodott. Az elöl álló kardot rántva lépett társa elé, aki morgó hangon, kezeivel titkos jeleket rótt a levegőbe, hogy paran-csolhasson a mágikus energiáknak. Hosszú haja és szakálla, mely övét súrolta, már elárulta Syernek, hogy jóval öregebb társainál, mozdulatai pedig azt súgták, hogy nem fegyverforgató tudománya miatt kísérte el a fejvadászokat.
A testőr szerepét magára vállaló férfi nem lépett el, fürge kardjai pontosan hárították Syer vágását, és el is törik a hullámos pengét, ha a tűzvarázsló nem rántja vissza a lángkardot. Kék derengés támadt a barlang talaján, a szakállas varázsló szavai nyomán csillogó vízszőnyeg terült szét, sisteregve taszítva a halálba az aranysárga tűzszőnyeget. Syernek ismét támadnia kellett, ha győzni akart, meg kellett ölnie a varázslót, aki összes trükkjét megszüntetheti. Aljas rúgás érte a térdét, hátát a falnak vetve hárította lángkardjával a fejvadász vágásait. Szemei elvörösödtek, és a fejvadász sikoltva kapott torkához, ahol hólyagosra égette bőrét és húsát Syer mágikus tekintete. Gyors szúrás és a fejvadász a földre hanyatlott, szabaddá téve az utat a szakállas mágiahasználóhoz, aki újabb varázslathoz hangolta kézjeleit.
De Syer nem jutott odáig, érzékei időben figyelmeztették, és lehajolva kerülte el az ezüstösen villódzó pengét. A két utolsó fejvadász – ha égett ruhában, kormos arccal is, de újra készen álltak, hogy életét vegye, a Trenquora ház nevében.
Syer hátrált, lángkardját az utolsó pillanatban tolva a ravasz vágások és szúrások útjá-ba. A másik férfi az oltár felé indult, ami fölött kétlábnyi felhőből zuhogott a mágikus eső. De a szent tüzet erősebb praktikák sem oltották volna el; a fejvadász kardja pedig az ötvösök ólomfiguráihoz hasonlóan görbült alaktalan, olvadt fémkupaccá, ahogy megpróbálta kipisz-kálnia jogart. Igyekezetét hörgő kiáltás szakította félbe; a varázsló mellett megelevenedett a fáklya lángja, akár egy zuhanó sas, csapott le áldozatára; belekapaszkodott a kócszínű sza-kállba, elborította a hullámos, őszes hajat, majd lassan körbefolyta a kiáltozva csapkodó va-rázslót. Syer nem lélegezhetett fel, most már a másik fejvadász is felé lódult, övéből apró kézi nyílpuskát forgatott ujjai közé. Syer gyorsan varázsolt, egy fáklya halványult vörös parázzsá, csípős, szürke füstöt köpve a barlangba. A fejvadász köhögve dobta el a nyílpuskát, nemhogy a tűzvarázslót nem látta, még a szemét se tudta kinyitni teljesen a füstben, ami áttetsző könnyfátylat mart szemei elé. Syer tovább varázsolt, tenyerén aranyszínű tűzgömb növekedett. Koncentrációjából váratlanul gyors vágás zökkentette ki, ami rubincseppekkel hintette be csuklóját. A tűzgömb szemvillanás alatt változott fekete lobbanássá, hogy aztán Syer fogait összeszorítva húzza vissza hólyagosra égett kezét.
A fejvadász ismét támadott, vágása újabb árkot szántott a vért arany pikkelyei között. A varázsló oldalt lépett, hárított, majd hátra szökkent, és kis híján hanyatt esett az egyik holt-testben. Összeszedte minden erejét, és új varázslatra koncentrált. Csak védekezett, fürgén lé-pett oldalt, elütve a rátámadó fejvadászkardot, és tovább gyűjtötte kézjeleibe a mágikus ener-giákat. Kimondta az utolsó szót, varázslata faltörő kosként feszült a szüntelenül támadó fej-vadász elméjét óvó pajzsnak, és apró darabokra zúzta azt. A fejvadász megtorpant, szemei elkerekedtek, ernyedt ujjai közül kifordult a keresztmarkolatú kard, és ordításától elnyomva csendült a köveken. Syer fáradtan lihegve lépett hátrébb. A fejvadász bőre elvörösödött, fejét fájdalmasan vetette hátra, és lángokat okádva zuhant térdre. Bőre több helyen szétnyílt, vére gőzölögve folyt végig testén, és apró lángnyelvek égették belülről fekete húskupaccá a hal-doklót.
Syer megtörölte a lángkardot, és szellemének utolsó erejével elnémította a fáradtságot, ami egész testében lüktetett, és pillanatokra elhomályosította a barlang képét. A hátában éles fájdalom figyelmeztette: valamiről megfeledkezett. Erős kar ölelte át a torkát, és újabb szúrást érzett, most már a szíve tájékán.
– Velem jössz Sorgon elé! – Suttogta, és érezte, hogy vére végigcsordul az állán. Szájában a vér sós íze a fájdalom keserűségével keveredett. Lehunyta szemét, és utolsó erejével egy régen tanult formulára koncentrált. Még sosem használta – ez az a diszciplína, melyet Sorgon minden szolgájára csak egyszer próbál ki, – de biztos volt benne, hogy sikerülni fog. Lassan gyűjtötte teste minden erejét teste középpontjába, miközben erőtlenül hullott a földre, ahogy a fejvadász szorítása enyhült. Teste fényes villanással robbant, virgonc lángnyelvekkel szórva tele a barlangot. A robbanás ereje, mely arrébblökte a hitetlen arcot vágó fejvadászt, köveket tört le a barlang tetejéről; a forróság, melybe Syer utolsó erejét is belepréselte, száraz kóróvá alázta a kövek repedéseibe férkőző mohát. A fejvadász ordítva lobbant lángra; bőre, húsa sercegve mállott le csontjairól. A lángok lassan mindent elemésztettek, és rövidesen csak néhány kupac fekete hamu emlékeztetett az előbbi küzdelemre.
Syer már nem láthatta, ahogy az oltár lángnyelvei felmásznak a jogarra, fehér füstté alakítva az arany csipkéket, semmivé égetve a csillogó drágaköveket. Neves ötvösmesterek évtizedes munkája, nemes házak büszkesége vált semmivé néhány pillanat alatt, s az oltáron lassan elhamvadt a tűz.
A barlangban csak halk sziszegés hallatszott. Nem volt, aki észrevegye, a fél láb hosszú kígyó hanyagul tekergőzött közelebb az oltárhoz a hamukupacok között. A szürke pikkelyes test hullámos barázdát húzott a hamuba, mégsem lett kormos. Középre csúszott, oda, ahol a tűzvarázsló utolsó csatáját vívta. Hirtelen felágaskodott, és szélesre tárta csuklyáját. Kobrától szokatlan, vörös szemei mintha tűzben izzottak volna. Nem támadni akart, – villás nyelve sebesen, mégis nyugodtan ízlelgette a levegőt – csak jól érezte magát ezen a helyen. És ha látta volna valaki, úgy mesélné el, hogy a kobra mosolygott…