Egy karakternyi álom – X. rész – Rears D’goll

Egy karakternyi álom

X. rész

Rears D’goll

Sötét fellegek, és határozott villámcsapásoktól övezett, ódon sziklákból rakott kolostor, egyetlen fényt árasztó ablaka mögött görnyed a csuhás kinek keze alatt egy újabb hős története serken, lúd tollából. Az utolsó szóról emeli fel tekintetét a falon függő kétpofájú csatafejszére, mely az ég haragjának villanó fényében, oly szigorú akár a hit melyet jelképez. Rekedt hangján, a mosoly mögül, vádlón szólítja a fegyvert: „Majd meglátjuk!”. Azzal a vihar tombolására bízza, az asztalon heverő hőstörténetek lapjait.

Novan mester jóvoltából lehetőségünk van elétek tárni, cikkünk folytatását. Amivel a hosszabb, csaknem novella méretű alkotásokkal haladunk tovább. Kedvenc fantasy világunk, egy közkedvelt és néha közhelyesen játszott, karaktertípusának készült előtörténet a mai, mely kellően olvasmányos, és jól kivitelezett keretbe foglalta mindezt. Ne feledjétek, várjuk szeretettel, azon előtörténeteiteket, melyeket művészi eszközökkel dobjátok fel, és ugyanezen igénnyel alkottátok, hogy bemutathassuk az előtörténetek rajongóinak.

Ez is az a mű melyet olvasva arra jut az ember, hogy folytatná az olvasást, s mi is szívesen vettük volna, ha tovább gördül a cselekménye. De hát egy előtörténet nem a végtelenségbe nyúlva éri el célját. A karakter, Ynev világára alkotott Uwel paplovag, akinek egy sokak által vitatott fajt választott játékosa, ez pedig a Wier, az az vérivó. Első hallásra valóban különösnek tűnik, a párosítás, de egészen drámai már-már a romantika korába illő, klasszikusan tragikus karakter történetétnek ad lehetőséget, ha a belső vívódására gondolunk. Maga az írás az epikába tartozik, bőven használva a romantika eszközeit, hisz a főhős meséli el, melyben a fő történetet végig kísérik, saját gondolatai, melyekkel kitekint a múltba, s összegzi is azok tanulságait a jelenkori helyzetére. Egy élő lélegző világot vetít elénk az író, ahogy kitér a hétköznapi motívumokra is. Ez láthatóvá és élhetővé teszi a történet környezetét, így válik igazán magával ragadóvá. A fő történet végén kapunk egy jelenkori eseményt, mely bár az alkotó ajánlásából kiderül, hogy ez a játszott kalandjaik közti összefoglaló, ám jól megmutatja a karakter jelen motivációit, és egyből cselekménybe helyezi. Ez a megoldás kiváló eszköz tud lenni a km kezében, hogy belehelyezze tervezett történetébe, és képet kap róla milyen stílussal szolgálhatja ki a karakterrel eljátszani kívánt hangulatot, élményt.

De ugyanígy lehet ez egy hatalmas hátrány, mellyel pont ráerősít a kaszt játszhatóság béli hátrányára. A sokak által kedvelt Uwel paplovag hangulatát adó koncepció, valahogy kívül helyezi magát, a játékos karaktereken. Jól bemutatja ezt, az Uwel nevében című regény, melyben nagyon élmény dús és élvezetes történetben, magányos hősünk, kopóként ragad rá céljára, minek során nem törődik semmivel és senkivel, hogy azt erkölcsei és regulái szerint végrehajtsa. Ez a klasszikus egyszemélyes bosszúhadjáratos téma, végtelenül magával ragadó történeteket adott a világnak, a Monte Cristo Grófjától, Fensíkok csavargóján át, a Punisher képregényig. Ám ezekben bemutatott hozzáállás és hangulat, nem véletlen a magányos hősökről szól, és alkalmatlan egy többekkel játszandó szerepjátékra. Ezen hősök nem csatlakoznak senkihez és nem foglalkoznak semmi történéssel csak céljukkal, így rossz csapatjátékos, és nehéz beilleszteni bármilyen megírt történetbe, amennyiben az eredeti vaskalapos lovagot játszuk. Ez a legfőbb probléma hát az Uwel lovagok koncepciójával, amit ha kissé lazábban kezel az ember, és kalandozót alkot, akkor nem csak saját bosszúját akarja majd játszani. Persze léteznek játék szempontjából jó példák is, a bosszútörténetekre, mint a 47 ronin de ott is az egész történetnek, a csapatnak és nem egyetlen karakternek a koncepciója a bosszú.

A klasszikus történetet, és a klisékkel övezett kasztot, azonban sikerült jól értelmezett köntösbe bujtatni, jelen alkotásban, méghozzá nem csak az izgalmas történettel, hanem a karakter alapmotivációjának lezárásával, és a végén kellőképp nyitottan, és szellősen hagyott eseményekkel, amivel már könnyen tudja a kalandmester beilleszteni akárhova a karaktert. Bár érezhető némi karakterisztika leírás is, viszont ez is jól belesimul a történetbe, nem megtörve az olvasmányosságot. A körülmények melyben jeleneteink peregnek, pont annyi részletezést kaptak, hogy látványos legyen a világ, s benne érezhessük magunkat.

Mielőtt ti is belemerülhetnétek a wier Uwel lovag, kiemelkedően klasszikus történetébe, szóljon pár szót az alkotó Novan, a Csík Brothersből 🙂 . Reméljük e szórakoztató mű titeket is alkotásra serkent, s ha így lesz küldjétek bátran előtörténeteiteket a vodlimario@gmail.com email címre, s véleményeiteket se tartsátok vissza a kommenteknél. Jó olvasást kívánunk.

Novan előszava:

„Sajnos idő hiányában a karakter előbb volt meg mint a kidolgozott előtörténet, kalandmesterünk csupán pár sorban és nagy vonalakban kapta meg a múltját és mozgatórugóit, mégis rá kezdte építeni az egyik kalandfolyamot. Mire „vállalható” formába kerülhetett addigra már a sokadik kalandban bonyolódott mélyebbre a történetben, ezért gondoltam, hogy már inkább visszaemlékezésként írom meg. Mindezt már a két ülés közötti hangulatkeltőként osztottam meg az otthoni csapattal, ami utána kisebb szokás is maradt, ezt láthatjátok a további pillanatképekben.

Következzék tehát Rears D’goll, a wier lét átkával sújtott Uwel paplovag, akinek múltja egyenesen kövezte ki az útját a rend felé. Mikor saját bosszúját kapja első szent kötelességnek, akkor istene jóindulatának hiszi. Azóta annyira mélyre süppedt Nolen ármányainak hálójában, hogy kétséges épen kikecmereg-e onnan, a tét pedig egyre nagyobb. Bekerült a képbe egy új gazdáját kereső fekete zászló és rengeteg érdekcsoport, amik a lovagot és a szent bosszúját csak eszközként akarják felhasználni egymás ellenében…”

Rears D’goll

Sok éves rutinnal rohanok a kúria folyosóin és szándékomtól még a konyha irányából megcsapó süteményillat sem tántorít el. Ahogy felébredtem magamra kaptam a ruháimat és futásnak eredtem, hátha itt találom még.

Csupán a nagyterem felé lassítok, hisz szüleim többször szóvá tették már a folyosókon való szaladgálást. Így csak akkor szakítom félbe őket, mikor az ajtóba lépek:

– Hiba volt elfogadnom a kinevezést!

– Ne mondj ilyet! A család boldogulásáért tetted. Találsz megoldást!

– Be kell vonnom a herceget. Ezekről tudnia kell. Holnap reggelre audienciát kértem. Bármit is mondjanak a többiek, a kincstár kiadásait…

Mikor meglátnak, hirtelen mindketten elhallgatnak. Apám és anyám fáradt mosollyal tekint rám. Demeronnak, a D’goll család fejének arca kialvatlanságról árulkodik, legalábbis a táskás szemek, a fáradt tekintet, a meghagyott borosta és a beesett arc mind ennek jelei. Jó pár fontot fogyott az elmúlt hetekben. Hitvesén, Leonán is meglátszanak a rossz idők, hisz átvállal, amit tud az urától.

– Rears! Mit keresel itt ilyen korán? – ősz szálakkal tarkított rövid haját hátrasimítja közben. Fél esztendeje még éjfekete volt. Kék szemei az enyéimet keresik. Anyám vékony alakja közben felém fordul, meglengetve gesztenyebarna hajzuhatagát.

– Brannt keresem.

Válaszomra megenyhülnek mindketten. Apám régi ismerőse, a szakállas, víg kedélyű harcos hosszú idő óta újra nevetést hozott a házba, régi emlékeket felelevenítve és új kalandjait ecsetelve. A Sólyomasszony papjának mondta magát, kinek úrnője mellett második hitvese a veszély. A szokásos vidéki pihenésünkre toppant be a meleg évszak közepén, melyet az Arnalen melletti erdőség szélén fekvő kúriánkban töltöttünk.

– Sajnos azzal már elkéstél. Percekkel ezelőtt indult vadászni. Neked pedig amúgy is rengeteg teendőd lesz ma.

– Kezdve a reggelivel és a vívóleckével. – kapcsolódik be rögvest anyám is.

Duzzogást tettetek és indulok a konyhába, hogy reggeli helyett elemózsiát pakoljak az útra. Az égen lassan felfelé kúszó napkorong már a belső kertben lopakodva talál. Tán még az őrt is kicselezném a kapunál, de izgatottságom lebuktat.

– Engedj utamra! – kiabálok vele hangosan. Ismerem, de a neve nem ugrik be… szúrós zord tekintetével, tömött bajszával arca elnagyolt, vonásai homályosak…

Tizenkét esztendő távlatából nem emlékszel már rá. Az álmok már csak ilyenek.

A hangoskodásra a kapuban feltűnik Brann. Szerencsére elszöszmötölt a lovával így nem járt messze. Az Ő vonásai legalább tisztábbak. Vállig érő rozsdabarna sörénye csontos arcot keretez körszakállal, három hosszanti ránccal barázdált homloka alatt vidám mélybarna tekintettel, több törés nyomát viselő orral a közepén. Megnyerő mosolyával és csavaros mondandójával meggyőzi a strázsát, hogy engedjen és adjon át egy üzenetet a ház urának, miszerint ne aggódjon, vele leszek a nap folyamán.

Vele tartok vadászni. Hallgatom a történeteit kalandjairól és a nem túl hősies vagy boldog napokról is, amivel le akar beszélni az általa választott életformáról. Majd a magyarázatait a vadászat fortélyairól melybe bele-bele ügyetlenkedem hozzá nem értőként. Ezért kevés vad kerül a szíjakra, egy pár fogoly és egy nyúl. A sikerélmény hiányát kárpótolja az együtt töltött idő.

Odáig életem egyik legjobb napja volt.

A nap a lemenőben van, korongja látható, gyorsuló sebességgel közelít a horizonthoz, a vége felé szinte rohan a látóhatárra.

Nem akarom, hogy vége legyen! Tudom, mi következik!

– Ideje indulni. – jelenti ki Brann. Szedelődzködik megállíthatatlanul és én vele tartok a város felé. A hamar beálló sötétségben hatalmas, fekete füstöt okádó fáklyaként lángol a vidéki kúriánk. Ez a kép ég emlékezetem mélyére, ahogy a fák közül kilépve megpillantom.

– Apa! Anya! – kiabálom, de hamar számra tapad vendégünk keze. A lángok által megnyújtott árnyékokra mutat és lassan magam is kiveszem a mozgást, még így több mérföldről is.

– Van remény arra, hogy életben vannak, de nem tudhatjuk barát vagy ellenség van ott. – suttogja, de hangjából kiérzem, hogy inkább az utóbbiakra készül. – Most jól figyelj rám Rears! Nézz a szemembe – orcámat két keze közé fogja és kényszerít, hogy a pániktól riadt tekintetem megtalálja az övét.

– Fogod magad és felszállsz Viharra, a lovamra. Ellovagolsz észak felé, míg a régi kyr országúthoz nem érsz. Ott jobb kéz felé indulsz, és ahol tudsz útbaigazítást kérsz a Megtorlás erődje felé. Bólints, ha felfogtad! – erőtlenül, könnyeimmel küszködve bólintok. – Helyes! A nyeregtáskában találsz egy teli erszényt. Az erődbe érve vársz két napot. Amennyiben addigra senki nem keres ott közülünk, akkor az oltárra helyezed az erszényt és elmondasz mindent a lovagoknak, ők majd tudják a dolgukat. Megértetted? – hevesen bólogatok.

Gyors mozdulatokkal szedi le lovára szíjazott fegyvereit. Hosszú íj, szablya és hajító tőrök tucatja.

– Úrnőm kísérjen utadon és adja, hogy ne kelljen mindent megtenned, amit felsoroltam. – azzal fellendít a nyeregbe és a ló hátsójára csap, mire az nekilódul. Ő maga ádáz vigyorral indul a lángoló épület felé.

A vágtából és a környezetből nem sokat érzek, elmosódó árnyak és fényfoltok vad játékai csupán. Vihar csak akkor áll meg, mikor patája az út kövén koppan. Körbe kémlelek, és sokáig bámulok hátra, de kihalt a környék. Elindítom a hátast jobbra, ahogy azt meghagyta nekem.

Ráléptem az útra…

A vidék és az arcok elmosódnak mire az erődhöz érek, de az épület és közvetlen környezete már kristály tiszta. Masszív épület, mely látszatra dacolni tud az időjárás minden formájával és több kisebb hadsereggel. Kimagasodik környezetéből fennen hirdetve az erőt és azt a fajta igazságot, amit képvisel.

Mára minden szegletét ismerem.

A lovagok szó nélkül bebocsájtanak és a fő terembe vezetnek az oltárhoz. Némaságom nem dühíti őket, mindennapi életüket csak annyival bonyolítom meg, hogy ellássanak a két nap alatt. Közben figyelem a Bosszú Atyjához szálló imáikat, az eléjük járulók rettegéssel, bánattal, esetleg gyűlölettel telt tekintetét és a néma hálát, amit ugyan ezek a szemek sugároznak egy feladat elfogadása után. A harmadik reggelén az oltárkőhöz járulok.

– Miben segíthetek gyermekem? – lép hozzám az éppen szolgálatot teljesítő lovag. Feketére edzett páncélzatán megcsillan a gyertyafény és háta mögül elősejlenek az acél angyalszárnyak. Barátságos viselkedése sem feledtetheti a minden tagjából áradó veszélyt, hisz az arcát borító számtalan heg mindegyike sötét hangulatú történeteket mesélne, ha tudna.

Bosszúangyal.

– Maradni szeretnék.

A paplovag szája sötét mosolyra görbül, tekintetében megértés csillan…

…

 

A rozoga ajtó nyikordulására ébredek, majd a fémes csörömpölésre, ahogy a cuccom a földet éri. A strázsa, aki behajította a szoba közepére némán fordul ki. Ezek szerint eljött a reggel. Körbenézek a szegényesen berendezett szobában ahová a városőrség kapitánya száműzött minket erre az éjszakára és felülök a szalmazsákon. A gnóm nem zavartatja magát, egy hasonló fekhelyen hortyog tovább.

Nekem a megszokás és az álom utórezgései nem engednek pihenést, de a rutin része már, hisz az álom majd minden éjjel ugyan az.

Lassan a zsákomhoz érek és elkezdek felszedelőzködni, szíjat húzni, csatolni mindent a helyére, úgy ahogy éveken át belém verték a komor lovagok…

…Nem kérdezték miért maradtam, hisz mindannyiuknak meg volt a saját története. Legtöbben árvák voltak, kiknek szüleit megbosszulták a Megtorlás erődjének lovagjai esetleg egy küldetésen csapódtak az egyik komor bosszúálló mellé.

Mikor kérdezősködni kezdtek felőlem egyes látogatók, akkor a saját érdekemben letiltottak arról, hogy nap közben az idegenek részére is nyitott helyiségekben tartózkodjam. Éveken át éjszakánként járultam Bosszú Atyjának oltára elé, megismételve és megerősítve fogadalmamat a bosszúmról.

Amit tudtam azt tovább csiszolták bennem a bosszúangyalok szigorú mesterei, így jóformán folytattam az otthon kezdett utamat, melyből csupán a választott fegyvernemen morogtak. A pajzs nem való bosszúálló kezébe és a lovagkard nem elég félelemkeltő, mondták. Ezért választanom kellett egy kétkezes fegyvert. Mikor végigvittek a fegyvertáron rengeteg nagyméretű gyilkos eszköz között, akkor először egy hatalmas kétkezes kard előtt álltam meg. Gondoltam a formát már ismerem, könnyebben hozzászoknék a forgatásához, de túl szokványos, túl ismerős volt. Aztán szemem megakadt egy gyönyörűen kidolgozott alabárdon, melynek kalapácsrésze öklöt formázott. Minden bizonnyal azt választom, ha a sarokba támasztott masszív csatabárd nem vonja el a figyelmemet. A kard letisztultsága vagy az alabárd kis feje együttesen nem adott akkora elrettentést, mint az acél angyalszárnyakat másoló dupla fejű, vasalt nyelű alkalmatosság, amiből sütött a pusztító erő. Nem volt kérdés, hogy ha az eddigi fegyvereim szögre kell akasztanom, akkor egy ilyet akarok forgatni…

…Gyors mozdulatokkal kötöm fel a lovagkardot és veszem fel a földről a pajzsot. Kétkezes csatabárdnak nyoma sincs a teremben…

…Ám rosszallásuk ellenére titokban továbbra is gyakoroltam az eddig tanult fegyverekkel.

Ezek mellett rengeteg új dologra tanítottak és beavattak Uwel misztériumaiba, az Ő igazságának mivoltába.

Szorgalmas tanuló voltam, megtettem mindent, hogy megszerezzem azt az erőt, amivel visszatérve szülővárosomba Arnalenbe, törleszthetek mindenkinek, aki felelős az aznap történtekért.

A huszonegyedik évembe léptem mikor végül lovaggá szenteltek és a Bosszúállás Atya angyalainak sorába fogadott. Pár hétre rá tört ki rajtam az átok. Hosszú ideig tartó betegség hatalmasodott el testemen. Nem kívántam az ételt mégis éhség gyötört. A tizenhetedik nap reggelére a gyógyításomra rendelt testvérre támadtam és a nyakába akartam mélyeszteni fogaimat. Szerencsére könnyűszerrel tett mozgásképtelenné majd birkavérrel itatott, amitől rohamosan gyógyulni kezdett betegségem és a törött csontjaim is. Mikor újra jó színem lett és már tudtam magamról, akkor elmagyarázta mi is vagyok, igaz az erőd szegényes könyvtárát fel kellett forgatni hozzá. Ahogy ő mondta, bár a legtöbb magamfajta a sötétség szülötte, engem Uwel nem taszított el magától állapotom ellenére sem, ezért átkom még áldás is lehet, mindaddig, míg nem térek le az útról és nem oltom szomjamat ártatlanok vérével.

A következő két évben két-három napi rendszerességgel fogyasztottam állati vért és bár a testvérek nagy része sejtette, ha nem is tudta, szörnyű valómat, de nem tette szóvá…

… A mardosó éhség két ponton jelentkezik testemben. Érzem, hogy ma mindkettőt enyhítenem kell…

…Mikor első szent bosszúküldetésem Arnalenbe szólított, akkor az égiek jelét láttam a dologban, még ha csupán egy Nolen nevű erőszaktevő is volt a bűnös.

A rend szokásai szerint megkaptam a városról írt összefoglalót, melyben egy bekezdésben feljegyzésre került a D’goll ház pusztulása is mellette a körbe foglalt, égnek emelt ököl szimbólumával, ami az ügyhöz kapcsolódó testvért jelentett, ez esetben engem. A família bukásának okaként hatalmi játszmát neveztek meg, amihez Nolen neve is csatlakozott, mint alvilági kapcsolat.

Napokkal később gyilkos vigyorral az ajkamon közelítettem a városhoz melyet egykor az otthonomnak mondhattam…

…Most pedig komoran latolgatom az esélyeimet és erőltetem elmémet, hogy átlássam az összefüggéseket és az érdekeket melyeknek hálójába egyre jobban belegabalyodtam a Nolen utáni hajsza folyamán, mely immár fél Északot behálózta és a sokadik helyszínére ért.

Egy újabb felforgatott városállam ahol a nevét halkan suttogják és félik…

 

…

 

Ütemes zötykölődés ringatja testem, ahogy a lovon átvetve lógok ernyedten. A csatabárd, megbosszult testvérem ajándéka az egyetlen dolog, amit még erővel markolok, de a szemem sarkából látom, hogy ezt is a nyereghez kötötték, biztos ami biztos. Mozgásomra felfigyelnek a mellettem lovaglók is, ki vannak rá hegyezve, mert eddig kétszer kellett leütniük, hogy ne tegyek kárt a hátasomban. A Sólyomasszony papnője érdeklődéssel tekint rám, de az udvari ork szemében inkább dühöt látok. Nem csodálom, hisz az eddig otthonának tartott város füstje teríti be mögöttünk a látóhatárt és ebben Nekem is részem van. Hibát hibára halmoztam és nem jutottam előre küldetésemben, csak megvadult bikaként rohamoztam faltól falig, eközben pedig szép lassan minden romba dőlt.

A Kancellárral sem sikerült dűlőre jutnom, az Ellena szentély papnőit sem sikerült megmentenem, a polgárháború megakadályozása sem jött össze és végül a nomádokkal való tárgyalás sem vezetett sikerre. Még Altemor is odaveszett… igaz a vége is olyan volt, mint ahogy élt: vér és káosz. A gnóm mindig a legrosszabb pillanatokat választotta az eseményekbe való beavatkozásra, de halálához így is közöm van.

Igaz, ha nincs az átkom és a szent csatabárd, akkor könnyen lehet én is a porban maradok. A rajtam átszáguldó batár annyira összeroncsolt, hogy jóformán a páncél tartott egyben. Annak is oda, de legalább élek, még ha most mozdulni sem tudok, és arra vagyok kárhoztatva, hogy az alattam elfutó gyér pusztai növényzetet lessem.

Egy pozitív hozadéka volt csupán az itt eltöltött időnek, hogy többet megtudtam Nolenről. Kezdve azt, hogy nem egy személy, inkább egy csapat gazember kezdőbetűiből összeálló szó, ahol Elrond a Kancellár az „E” és a „Féreg” az „L” bár az ő teljes nevére már nem emlékszem. A XIII. Zászlóháború alatt szálltak szembe Ediomad szörnyeivel ezeken a földeken és haltak mártírhalált, legalábbis a legenda szerint. Minél jobban belemélyedek az ügybe annál több a kérdés: N.O.L.E.N. nem személy, hanem csapat? Több mint száz éves kalandozók gyülekezete, akik most a rossz ügyért cselekednek? Emberek még egyáltalán? Miért küldött a rend egy Nolen nevű erőszakoló után, aki esetleg nem is létezik? Jogos így a bosszúm? Bosszúállás Atyja mutass Nekem utat!

…

Úgy érzem, hosszú álomból ébredek, bár talán jobban hasonlít arra, mintha hideg vizű tó felszínére lebegnék a mélyből. Lassan érezni kezdem a tagjaim és a környezetem. A hűs szellőt a bőrömön, az izomlázat a karjaimban, a csizma nyomását a talpamon… tehát állok. A folyamat idegőrlően lassúnak tűnik számomra, de könnyen lehet, hogy az idő normál folyásában, melyhez éppen újra alkalmazkodom, csak pillanatok telnek el.

Kivárni is nehéz, de végre újra a magam ura lehetek! Eddig tudatalattim egy sötét sarkába száműzve szunnyadtam, míg valakik használták fizikai valómat.

Vajon meddig? Mit végeztettek el velem? Átkozott Smaragd Boszorkák! Ez nem volt benne az egyezségben! Nem lehetek báb, hisz uram lesújtó ökle vagyok!

Így is csak a szerencsén múlt, hogy tudomásomra jutott. Az ereklyevadász lovag nélkül ennyivel sem lennék tisztában. Utána raktam össze magamban, hogy másnak nem lett volna alkalma ilyesmire, csak másodlagos megbízóimnak.

Tompa zajok jutnak el hozzám lassan, beszéd, ordítás, csatazaj vagy zene egyre megy. Fények és színek kavalkádja a világ, de tisztulóban van. Orromat vérszag csapja meg, szám önkéntelenül is vigyorra rándul.

Bárhogy is történt, nemsoká megtudom… De vajon meddig maradok ismét a magam ura?