Az utóbbi években egymás után tűntek fel és le magánkiadások és magánkiadók a hazai fantasztikum területén, amelyek elsősorban a személyes exhibicionizmusból táplálkoztak és sikereiket a (modern kifejezéssel) a FOMO (~ fear of missing out) adta. Ezek a tények, és a véleményem az, hogy ez nem feltétlenül baj, habár egyértelműen nem egy fenntartható modell és hosszútávon elég szerencsétlen is: a mára már megdőlt „az interneten minden fennmarad” elv kora lassan olyan nehezen átlátható lesz (és később lehetetlenséggel határosan kutatható), mint amilyen a katasztrófa (~internet létrejötte) előtti időben volt. De kit érdekel?
Ennek az irányzatnak a terméke a Gyehenna, amely az első (2017-es, füzetes) kiadása után másodszor, immáron új szerkesztéssel és könyv(szerűbb) kötéssel indult hadba az érdeklődők kegyeiért (ezúttal is nagyon limitált, 50 példányszámos megjelenéssel). Az A/5-ös méretű lapos telefon vastagságú (52 oldalas, ragasztott) lapozgatós könyv 43 pontot és majdnem ennyi saját illusztrációt tartalmaz, a példányomhoz pedig gusztusos borítékban egyedi matricákat is csomagoltak az 1600 Ft-os mű mellé. Mindezt azért jegyzem meg és írok róla egyáltalán, hogy a fent vázolt „körülmények” miatt kiragadjuk az idő örvényéből és egy pillanatképet adjunk róla emlék gyanánt, ha esetleg idővel elfelejtődne (mint ahogy sokmindennel történt meg már).
A kötetet egy személyes Előszó nyitja a második kiadáshoz címezve, amiből ugyan nem, de némi utánajárás után megtudjuk, hogy a szerzőpáros kollaborációja a történetírás és a grafikák világából jön és már több pályázaton, projekten is dolgoztak korábban, elsősorban a képregényes szcénában, peremterületein. Magam részéről talán éppen ezért volt azonnal ROHAM és Epicline benyomásom végigpörgetve az alkotásukat: érezhető volt a zabolátlan képzeletjáték az oldalakon és az avant-garde/absztrakt hatások, mint a két fentebbi újság esetében. Emlegetném Tim Burton verseskötetét vagy a Sandmant is, hátha azokat többen ismerik.
De nem szeretném nagyon más címekkel összehasonlítani a lapozgatós könyvet, egyrészt mert visszaolvasva az olyan kritikáimat már én unom magam, másrészt félek spoileres lenne tőle és a Gyehenna egyik legnagyobb erőssége a MEGLEPETÉS és az a képessége, hogy meg tud lepni úgy olvasót, mint fantasztikum iránt érdeklődőt és lapozgatós könyv veteránt is. Az áramvonalasság jegyében a játékrendszer (és így a hagyományos csalás) el lett engedve, a játékidő pedig tudatosan lett (43 játékpont a hagyományos 3-400 helyett) 20-30 közé szorítva le. Ezeket én üdvözítőnek tartom, hogyha a történet fókusza támogatja is és segít arra koncentrálni ami fontos.
„Kietlen, túlvilági tájkép tárul szemed elé, csata után. Ez a csatatér az alvilág bejárata: az elkárhozott lelkek gyötrelmeinek, az örök bünhődésnek a helyszíne. Az ősidőktől kezdve emberáldozatokat mutatnak be itt pogány isteneknek. Egy folyamatosan égő hulladéklerakó, aminek füstje a nemlétező mennyekig nyújtózik. Csak a legnagyobb bűnösök kerülnek ide, megtisztulást keresve: úgy tartják, aki túléli, az megszabadulhat összes bűneitől – és emlékeitől.
Lugosi István és Radics Márton a 90-es évek lapozgatós játékkönyveinek világát eleveníti fel. Egy világot, ahol úgy tűnik, az utolsó kaland óta hátborzongató sötétség honol. Egy sikertelen kalandok utáni világ, ahol elbukott hősök és haszontalanná vált istenek róják végtelen útjukat, amíg az olvasó rájuk (vagy magára) nem talál.”
Imígyen hangzik a fülszöveg és ezt a felütést jól folytatja maga a könyv. Valóban egy kaotikus, sok helyről összeollózott (~flesselt) világban kóborolhatunk a játékrendszer nélkül is mindent elpusztítani képes „helyiség kalapácsa” szerű amnéziás hősünkkel, akivel együtt fedezzük fel a világot, annak mikéntjét és hogyanját és azon belül a mi szerepünket. Az illusztrációkból is látszik, hogy a logikát, a racionalitást vagy a megszokott elemeket igyekeztek kikukázni a számunkra, és ha felismerni vélünk is mitológiai, mesei vagy fantasy archetípusokat, azok mind kaptak egy olyan olyan modern ráncfelvarrást, amik emlékezetes szereplőkké teszik pl. Kankalint vagy a Gyíklovagot.
Egyértelműen pozitív benyomás volt másfélszer-kétszer egy péntek estén kidőlve végigjátszani a könyvet. Vissza-előre és bele-beleolvasva a nem választott opciókba helyszínekbe pedig őszintén lenyűgözött némely fordulat vagy elképzelés. Olyannyira, hogy nagyon szívesen venném a páros részéről, hogy legközelebb már egy új kiadvánnyal érkezzenek meg, de a harmadik kiadást is szívesen megveszem, hogyha ezzel is támogathatom kreatív munkájukat (meg a magyar fantasztikumot úgy általában).
Egységes és komplex tudott e maradni a könyv a maga 43 pontján belül? Természetesen nem, voltak egyenetlenebb részek, az erdei fai mélyén zajló beszélgetés után történő mindent-elmagyarázást például nem tartottam jó dolognak az addigi sejtetések után és még volt egy fél könyv hátra. Vannak elgépelések, hibák, amatőr gyermekbetegségek, szövegből kiugró túl modern fogalmazási hibák? Nyílván, de erre válasz és védekezés és pajzs ugye a magánkiadások sajátossága. Van akit komolyan zavar, én inkább csak észreveszem. Mit lehet elérni újabb 50 példánnyal? Halvány lila fogalmam sincsen őszintén megvallva. Hol könyöröghet valaki újabb példányokért? Tudomásom szerint közvetlenül a szerző https://www.facebook.com/lugosidraws/ felkeresésével. Az enyém a 31. számozott példány volt, pedig igen korán jelentkeztem érte, de ez ne ijesszen el senkit. Jó játékot!
Én is elolvasnám, ha valaki eladja kérem írjon 🙂