„Álmában, édesanyja hívja kisírt, kivérzett szemekkel. Segítségért esdekel, s körülötte húgai fekszenek vérbe fagyva, kicsavarodott végtagokkal. A falut védelmező férfiak pedig az ajtókra szegelve, férfiasságuktól megfosztva sikítoznak.”- Téged akar lányom, menekülj!” Az első álom után verejtékben és vérben úszva ébredt. Szeméből, füléből, orrából dőlt a vér. Tudta, a valóságot látta, hogy az álmot Noir küldte e neki vagy édesanyjával őt összekötő vér ereje ilyen erős e, azt nem tudta, csak azt, hogy tennie kell valamit. Pörén, véresen, ahogy az istenek megteremtették kitámolygott szobája ajtaján, le az emeletről az étkezőbe, ahol ezek a férfiak s pár szájtáti semmirekellő már a reggelijét fogyasztotta. Hephaistos azonnal felugrott, s köpönyegével próbálta testét védeni a kutató tekintetek elől, de ő félretolta erős kezét s lemezvértjébe kapaszkodva, véres foltot hagyva a megannyi óra alatt tisztára súrolt fémen, csak annyit bírt kinyögni. „- Anyámnál van! Megöli a falum asszonyait!” Aztán elájult.” (részlet)
Ez a történet egy fiatal boszorkány viszontagságait meséli el, egy olyan nőét aki aki csak falvának szeretne segíteni s ha kell ezért bármin és bárkin átgázol. A felmerülő problémák újra- és újra olyan helyzeteket teremtenek, amikor nincs jó választás.
(a kép illusztráció, forrás: pinterest)
***
Prológus
… és csak caplatunk tovább és tovább és tovább. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, emiatt a vacak latyakos idő miatt még a lovainkat se tudtuk megülni. Persze, ha megkérném Hephaistost biztosan vinne a karjaiban, de t’án még azt is hagyná, hogy meglovagoljam. – egy halk, ám annál kajánabb kacaj csúszott ki Morguse száján- Hagyjuk, túl erkölcsös ő hozzá, de hát van még időnk…
Morguse sosem hitte volna, hogy valaha is ily közeli kapcsolatba keveredhet kovenjén kívül bárkivel is, főleg azt nem hitte volna, hogy ezek férfiak lesznek. Végignézett ebrudalta kis kompániájukon. A két veterán nemesen született akik megjárták a Dúlás zavaros csatáit, Hephaistos de Bravos a Kyel pap, a leendő inkvizítor, az erkölcscsősz. – nagyot sóhajtott- Anyám ki fogja tekerni a nyakamat, ha megtudja kit viszek haza, Álomhozó Csendes Nagyasszony az égben, Noir segíts- emelte tekintetét az ég felé- hát ennek a férfinak még hazudni sem lehet! Ez nem normális, ez nem egészséges! Azok a pompásan kidolgozott izmok, és az a nemes arcél is csak éppen hogy vigasztalni tud cserébe. De nem! Ő hozzá nő közel nem kerülhet, hát pár héttel ezelőtt még beszélni sem lehetett vele, ha meglátott egy nőt, fülét- farkát behúzta és beteges dadogásba kezdett. – finom mosoly jelent meg az arcán- Azért attól a boszorkányvadásztól csak ő mentett meg, nem kérdezett semmit, jött az első sikolyomra, és pépesre verte a fejét minden kérdés nélkül. Azóta se kérdezte, miért voltam meztelenül kikötözve, vagy miért volt a vadász teste tele a rúzsom nyomaival. Édes drága, tántoríthatatlan kis Hephaistosom… És ikerbátyja Mephisto de Bravos – Morguse alig bírt mosolyogva rá nézni a másik Bravosra, égési sérülései oly súlyosak voltak s oly ocsmányul forrtak össze, hogy képtelenség volt a közelében bármit is enni. Orrlyukainak helyén akár Orwella pokláig is el lehetett látni egy kis fantáziával. S mégis, a testvérek közül ő volt a jobb kedélyű, a viccmester, a szószátyár. Ő volt az első akit be tudott hálózni Morguse szépsége, és a kompániából ő volt az első kinek magját magába is fogadta. De, hogy más módon hasson rá? NEM! Morguse azt elképzelhetetlennek tartotta. Nem azért, mert Hephaistos testvére volt, nem azért mert annyira kötődött volna hozzá, csupán… az ember lánya nem szórakozik egy dorani beavatottal. –Tekintete az utolsó csapattag felé siklott, s széles mosoly jelent meg az arcán. – Igen, Norbiss! „A” nagybetűs férfi, dagadó izmokkal, tökéletes arcvonásokkal és mézédes hanggal. Nem kellett volna őt se magához kötni, de ő volt az egyetlen aki mégis erre a sorsra jutott. Egyszerűen kiszámíthatatlan volt, hol tombolt és egyedül rontott neki 4 állig felfegyverkezett városőrnek, hol pedig a legkisebb kocsmai verekedésben is az asztal alatt bujdokolt, s nyüszített, mint egy vert kutya. Igencsak kellett neki egy erős nő irányító keze.
1.
Minden abban a bányában kezdődött azzal a bőreváltóval. Felismerhette volna már az elején, hogy gond van. Valami nem stimmelt azzal a törpével a fogadó óta. Ott kellett volna az egész ügyre pontot tenni, csak hát Norbiss nyílpuskája se mindig a legpontosabb.
Azóta folyamatos álmok gyötrik. Álmában, édesanyja hívja kisírt, kivérzett szemekkel. Segítségért esdekel, s körülötte húgai fekszenek vérbe fagyva, kicsavarodott végtagokkal. A falut védelmező férfiak pedig az ajtókra szegelve, férfiasságuktól megfosztva sikítoznak.”- Téged akar lányom, menekülj!” Az első álom után verejtékben és vérben úszva ébredt. Szeméből, füléből, orrából dőlt a vér. Tudta, a valóságot látta, hogy az álmot Noir küldte e neki vagy édesanyjával őt összekötő vér ereje ilyen erős e, azt nem tudta, csak azt, hogy tennie kell valamit. Pörén, véresen, ahogy az istenek megteremtették kitámolygott szobája ajtaján, le az emeletről az étkezőbe, ahol ezek a férfiak s pár szájtáti semmirekellő már a reggelijét fogyasztotta. Hephaistos azonnal felugrott, s köpönyegével próbálta testét védeni a kutató tekintetek elől, de ő félretolta erős kezét s lemezvértjébe kapaszkodva, véres foltot hagyva a megannyi óra alatt tisztára súrolt fémen, csak annyit bírt kinyögni. „- Anyámnál van! Megöli a falum asszonyait!” Aztán elájult.
Egy szekéren ébredt, vastagon beterítve a férfiak ruháival. Ezek az emberek, ezek a Férfiak, mert most ismerte meg ennek a szónak az igaz értelmét, nem kérdeztek semmit. Csendben felöltöztették, s a világgal és kötelességeikkel mit sem törődve, amiből pedig jócskán lett volna nekik magyarázatot nem várva útnak indultak, egy számukra ismeretlen cél felé. Lyrianba, a kráni gyepűvidék határára.
2.
Hetek teltek el, azóta s az álmok csak nem szűntek meg. Rettegett, hogy mire oda ér falva porig van égetve, rettegett hogy mikor magukra haragították a bőreváltót azzal nővéreinek is ártottak és rettegett, hogy mire odaérnek a kovenből nem marad más csak ő.
– Hephaistos, kérlek nyugtass meg, hogy a főinkvizítor megbocsájt, amiért nem jelentél meg a saját beavatási szertartásodon. Tudnod, kell milyen sokat jelent nekem a segítséged, és kész vagyok bármire, hogy megháláljam ezt neked. – mondta ezt miközben a bakon átölelte Hephaistos karját, s fejét lágyan a vállának támasztotta.
– Egy álommal kevesebb. Vannak dolgok amiket nem lehet pótolni- mondta Hephaistos, egy bús főhajtást követően. Morguseba hirtelen benn rekedt a szó.
– Az Istenekért ember, legalább lódíts egy keveset. A segítséged akarom meghálálni – tört ki magából, bár ez inkább helyzetnek szólt és nem a bánatos hústoronynak mellette. Normál helyzetben nem érdekelte volna, ha egy férfinak fájdalmat vagy csalódottságot okoz most mégis úrrá lett rajta a szégyen.
– Én nem hazudok, még a te kedvedért se – emelte rá a tekintetét egy szomorkás mosollyal-, de csak miattad vagyok itt és mikor odaérünk a falvadba az igazság lángjait fogom ott meggyújtani, Kyel neve legyen áldott…
Ez volt az a pillanat mikor Morguse inkább erőszakot tett magán és visszafojtotta azt amit a fejéhez vágott volna, hisz ettől félt csak igazán, hogy Hephaistos, ha megtudja hova került, tényleg meggyújtja az „igazság” lángját vagy ne adja ég máglyáját.
A nap utolsó sugaraival érkeztek meg Lyrianba. A falu csendes volt. Az utca köveken lépdelve Morguset elfogta a kétségbeesés. A pajták, ólak üresen tátongtak, a házak zsaluit szabadon csapkodta a hűvös Krán felöl fújó keleti szél. Nem lehetett hallani a kutyák ugatását, kishúgainak pajkos kacagását. Csak a csend, a csontig hatoló fagyos, hideg csend. A faluháza ablakai viszont meg voltak erősítve, s szorosan beszegelték őket, láthatóan nagy gondot fordítottak minden rés eldeszkázásra, és a falak megerősítésére. Lováról lepattanva, míves ruhájával nem törődve szaladt Morguse az ajtóhoz és veszett dörömbölésbe kezdett rajta. Az ajtó fémesen kongott, belülről pedig fojtott női zokogás hallatszott.
– Anyám, húgocskáim én vagyok az Morguse engedjetek be, megjöttem. Hazatértem! – a dörömbölést Mephisto lágy érintése a vállán törte meg.
– Állj félre szépségem, hagyj dolgozni egy percet. – Mephisto az ajtó szárnyait támasztva suttogott pár szót, mintha csak becézgetné a bejárót, aszottá éget kezével cirkalmas simításokkal nyomatékosítva gyengéd becéző hangját.
– Ellenára esküszöm, ez mindjárt meghágja azt a fadarabot.
Norbiss obszcén szavai magához térítettek a lányt. Eddig a legnagyobb megdöbbenéssel figyelte a fura jelenetet, de most elemi erővel tört elő belőle a harag. Már épp hangot adott volna a neki, mikor az ajtó, a tenger morajló hangjával, folyadékként viselkedve szét vált az adeptus előtt és a földön elhömpölyögve pár lábbal odébb Mephisto mosolygó alakját vette fel. A szobor megszilárdulva, csak még obszcénabbá tette ezt az egész helyzetet. A faluházban így láthatóvá vált az a 20-30 koszos ruhájú, lefogyott, megviselt asszony kik gyermekeiket óvón a hátuk mögött tartva dacos kihívással a szemükben néztek szembe vélt sorsukkal.
Egy éltes negyvenes nő futott ki a térre, s ragadta karjai közé a lányt, aki könnyeivel küzdve, próbálta túlélni az anyai szeretet ilyen mértékű kifejezését.
– Tudtam, hogy jönni fogsz lányom! Tudtam, nem hagyod szegény öreg anyádat prédának. Majd odabent mindent elmondok kedvesem, hozd a barátaidat is. Lányok azonnal torlaszoljátok el bejáratot, egy holdpászma sem hatolhat át a réseken értettétek?
– Ugyan szépasszony, arra semmi szükség sem lesz- mondta Mephisto egy legyintéssel egybekötve. Betessékelte testvérét és Norbist végül ő is belépett. Ezt követően az ajtó hangos loccsanással került vissza a helyére.
A halvány gyertyafényben Norbiss végig nézett a csapzott asszonyokon. Csinosak voltak szinte mindahányan, bár kedvese állításával szemben, miszerint az egész falu a rokonságába tartozik, alig találta pár asszonyon Morguse jellegzetes vonásait. Azt a csodaszép veres hajzuhatagot az anyján kívül senki sem viselte a teremben a 20-30 asszonyból és 10-12 gyermekből. Kicsit úgy érezte magát, mintha egy erioni kuplerájba került volna, ahol kor, súly alapján bármit és bárkit megkaphat amire csak kedve szottyan. A baj ott kezdődött, hogy mióta megismerte Morguset nem kívánt meg semmilyen más nőt, ő maga se értette miért, mégis így volt. Miközben gondolataiba révedt, egy fiatal szép arcú, telt keblű lány lépett mellé.
– Köszönetet szeretnék mondani, amiért mindent félretéve, követted a nénémet hozzánk, hogy előkeríthessük elveszett családtagjainkat. – szemét lesütötte, karjait háta mögött összekulcsolta, így keblei szinte kiemelkedtek tépett ruhájából. Csípőjét enyhén jobbra-balra ringatva egy lépéssel közelebb araszolt. Szemében könnycsepp jelent meg. – A Nagyanya, rengeteg néném és nővérem tűnt el az elmúlt hetekben, s így férfiak nélkül mi egyre gyámoltalanabbak lettünk. Hála nektek, neked látunk egy kis esélyt a túlélésre.
Norbisst szinte megbabonázta a lány parasztias és egyszerűségében magával ragadó szépsége. A telt feszes keblek, a hófehér csupán zavarodottságában kipirult bőr, a pufók fiatalos arc és azok mindent látó csodás ébenfekete szemek. Szinte elveszett bennük. Magáról mit se tudva lépett jó ő is közelebb egyet, hogy testük szinte összeért. Egy határozott, ám finom mozdulattal letörölte azt a kósza könnycseppet, s hagyta hogy a kis pufók arc a tenyerébe simuljon. Ez a kis gyámoltalan tünemény, nagy kerek szemeivel felnézett Norbissra….
Morguse mosolyogva nézte ezt a jelenetet, miközben egy sarokasztalnál édesanyjával beszélgetet.
– Jól megnőtt Lami néném második teste, látom még mindig szereti a készséges szüzet eljátszani. – pár pillanatig merőn nézte Norbist, majd egy mosollyal az ajkán visszafordult édesanyjához, s a férfi meg is csókolta a fiatal szépséget.
– Bolond vagy, te lány?- kérdezte anyja, levegő után kapkodva- Tálcán kínálod át Laminak a saját forrásod?
– Ugyan hagyd el anyám, – legyintett- nem hinném, hogy Lami néni ereje felérne az enyémhez, már régen is jobb voltam nála s azóta csak fejlődtem. Norbissra is ráfér egy kis szórakozás, elvégre kérdés nélkül jött velem, bár megmondom őszintén ez idáig jómagam se tudok semmit az esetről.- visszafordult az előbbi jelenet felé, és még épp elcsípte, ahogy a lány egy félreeső sarokba vonszolja Norbisst. Próbálkozzon bármivel is Lami néni, a jelem már rajta van.
– Ahogy gondolod kincsem, csak nehogy forrás nélkül maradj nagy kegyességedben. – korholta lányát – … Körülbelül 3-4 hónapja tűnt el az első közös férj.
– Az első vadászatból nem jött vissza, a második a kereskedelemből, a harmadik kiment éjjel az árnyékszékre és nem került elő többé. Egyre többen és többen tűntek el. Nem értettük az egészet, aztán kezdtek előkerülni a holttesteik.
A fűzfánál amit velem ütettél, a kedvenc szikládnál ahová a henteslegénnyel jártál, a kiskertedben ahol a nővények titkait tanultad, az istenekre egy férfiasságot még az ágyadban is találtunk rózsa szirmokkal körbe véve. Kincsem, egyetlen kicsi lányom, mit uszítottál ránk?!
-Mivel A Nagyanya egy testel gazdálkodott, és már roppant idős, így első körben arra gondoltunk, hogy valamely nővérünk próbálja ily módon megerősíteni a hatalmát. A közös férjek a születés jogán jeltelenek, így gyorsan felosztottuk magunk közt a maradék férfiakat kor, rang, familiáris alapján. Bátyád például pont Lami nénéd kapta meg… – és eltűnt A Nagyanya…
– A sok áskálódó, helyezkedő, törtető folyton hatalom közelébe igyekvő, ennek ellenére a mégis összetartó népes női sereg egymás torkának ugrott. Mindenki a másikat vádolta, férjeinket felfegyvereztük és testőrséggé alakítottuk, többen köztük jómagam is rabszolga piacra küldtük őket, hogy új testeket vásároljanak, ezzel is erősítve az aktuális pozíciónkat. Egyik férfi sem tért vissza. Némelyiknek megtaláltuk később a darabjait. Reggeli közben a kenyerünkbe sütve, a levendula mezőn szétszórva és ágytálainkba rejtve. Élelmiszer készleteink megcsappantak. A földekre nem küldhettünk senkit, mert mind odaveszett ki elhagyta a falut, a kereskedő karavánok elmaradtak és magunk se tudtunk újakat indítani. Saját készleteinket kezdtük el felélni, 2 héttel ezelőtt egy éjszaka alatt az összes férfi odalett, csak a sikolyaikat halljuk éjszakánkét, néha egy-egy felkerül reggelre egy ajtóra, abban sincs köszönet hisz ez annak a jele, hogy abban a házban lakó asszonyok, s azok összes teste, familiárisa úgy szint eltűnt. Félre tettük haragunkat és az anyák tanácsa kormányoz a lehető legnagyobb fejetlenségben. Élelmiszer készleteink végesek, napok óta éhezünk. – elcsuklik a hangja- Emlékszel Gertrudis nénédre?
– Persze, mindig „kis loknisom”-nak hívott. Kicsit bolondos, ha jól emlékszem ő választott egy bárányt második testének.
– Az elsők közt tűnt el, ő volt az egyetlen, akinek a másod testét nem vitték el.
– Akkor sokat megtudhatunk tőle az elrablókról. – élénkült fel hírtelen Morguse – merre van?
– Igen, sokat meg is tudtunk- nagyot sóhajt, és könnyek patakzottak az arcán – egy bőreváltó utazik rád kincsem. Csak téged akar, és a díszes csapatod. Azt nem tudjuk mit, csak azt hogy merre kell keresnetek.
Morguse Hephaistost nézte. Kiismerhetetlen ez a férfi, nem úgy működik, mint egy átlag férfi, és ennek a tudatával egyszerűen nem tudott megbékélni. A terem közepén állt és bal kezét az asztal felé tartva, abból égi fény tört elő, az asztal már roskadásig volt, valami zöldes-sárgás kocsonyás anyaggal és egyre szaporodott. Nővérei tömték magukba a kétes állagú anyagot, szemmel láthatóan alig tudtak vele betelni. Hirtelen megvilágosodott minden, ez az eszement szentfazék ambróziát teremt a koven tagjainak, az istenek étkével eteti nővérei és kishúgai éhes száját. Csodálkozástól még a száját is nyitva felejtette. Miért? Ranagol összes poklára, fejére ejtették tán gyermekkorában? Egy szelet kenyérért bármelyik lányt kiválaszthatná, és ők mennének is készségesen, örömmel, „Ez” meg láthatóan egymás után utasítja vissza az ajánlatokat és csak teremti az isteni eledelt. Hirtelen melegség öntötte el, egész teste belebizsergett.
– …. én azért csak beszélnék a nénémmel, még ha bárány testben is van.
– Megettük! A lányok, a kislányok már nagyon éhesek voltak… kérlek meg kell értened kincsem. Nem mondtuk el nekik, mi Anyák nem is ettünk belőle, de nekik… értsd meg, enniük kellett.
– Megértem… – hosszú csend borult a beszélgetésükre, amit Morguse anyjának szipogása tört csak meg néha – Szólj a lányoknak, Hephaistost hagyják békén ma estére, holnap útra kelünk és megszabadítunk titeket ettől a … féregtől. És anyám, ha végeztünk én… én itthon maradok. A kovennek, a… családomnak itt van rám szüksége.
Lorin végig simította lánya veres haját és mélyen a szemébe nézett.
– Nem fogsz kincsem.
3.
Morguse egész este, a Gertrudis néni által hagyott információkon gondolkodott. Nem volt túl sok, s mivel ő már másod kézből kapta meg, a pontossága is megkérdőjelezhető volt. A leírás alapján a gyepűvidék határán elhelyezkedő sűrű, feketefenyő erdőhöz kell menniük. A bárány emlékképei alapján egy tisztást kell keresniük 2 napinyi csörte után a fenyvesben, végig a keleti irányt követve.
A fáradtság gyorsan kiment Morguse szeméből. A koven tagjai már korán reggel csapatokba szerveződtek és nagy erővel keresésbe kezdtek. Eltűnt a kis Defny, a koven legfiatalabb első testes lánya. A kis 8 éves, Kinteira nővér „igaz” lánya volt, s jó esélye volt rá, hogy a Nagyanya maguk közül valónak fogadja el. Nem hagyhattak veszni egy ilyen fiatal lányt, főleg nem egy jelöltet.
– Induljunk fiúk! Dolgunk van!
A férfiak gyorsan belekezdtek lovaik felmálházásába, és közben borús arccal tekingettek a körülöttük sürgölődő nőkre.
Kinteira a pánik határán magáról teljességgel megfeledkezve és az idegen vendégekkel nem törődve, az elővigyázatosságot félretéve pár hangos szó után, fellebegett a házak fölé, hogy onnan vehesse szemügyre a környéket.
Norbiss és Mephisto láthatóan nagy erőfeszítéseket tettek, hogy ne nézzenek a nő irányába, de Hephaistos dacos kihívással, szemöldök ráncolva szemlélte az eseményeket. Jelentőség teljesen a bátyjára nézett, majd Morguset kezdte vizslatni.
Út közben végig próbált a testvérektől távol lenni, amennyire ez természetesen lehetséges volt. Legnagyobb segítsége ebben Norbiss volt, aki régóta tudta milyen játékokat játszik a nő, akinek szívét adta s csapatot megelőzve egymás mellett lovagoltak.
– Milyen gyorsan fordul a kerék – gondolta – egyik nap még áldom az istenek nevét és a sorsot, hogy ilyen emberekkel vagyok körbe véve, másnap pedig már az életemet féltem a jelenlétükben. Vajon Norbiss akkor is kiállna mellettem, ha nem kötöttem volna magamhoz? Talán ő képes lett volna engem e nélkül is elfogadni… – hangosan felnevetett, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán – Mit áltatatom magamat? Ezek férfiak! – húzta el a száját – Ha egy velük hasonszőrű tűznyelveket kezd el köpködni az csak a Satralis nagyhírű varázslója lehet. De, ha egy nő, mindösszesen egy gyertyát gyújt meg a gondolatával, vagy ne adja ég kígyóvá változtatna egy darab kötelet aaaaz nem más, mint egy velejéig romlott és bűnös, égetni való boszorka!!! Mit hittem? Barátokra leltem, társakra?! Ugyan! Gyermeteg gondolatok. Noir a megmondhatója még álmodtam is velük, hogy iszunk, nevetünk, hogy… őszinték vagyunk egymással – előre vágtatót Norbiss mellől, már nem bírta tovább s kiengedte ami feszítette mellkasát, bíbor köpenye alatt rázkódtak vállai a csendes zokogástól – Nevetséges vagyok! Játszottam a gondolattal, hogy Hephaistosszal egymásra találunk, ámítás és manipulálás mentesen. Egy boszorkány és egy inkvizítor, milyen bájos kis csapat! – Könnyei vastag fátylán keresztül már szinte semmit se látott, a ló véknyába vájta byzon bőr csizmáját és nagyobb tempóra ösztökélte a szerencsétlen állatot.
Egy erős rántást érzett. Lova nyakáról felnézve, közvetlen az állat előtt egy szurdok tátongott. Hephaistos erős keze tartotta most az ő gyeplőjét is, hátasa toporzékolt és csupa tajték volt, a féktelen vágta miatt, amit kipréselt belőle az ifjú pap, nehogy a lány a végzetébe vágtasson nagy felindulásában.
– Óvatosabban, még belelovagolsz a szakadékba!- Hephaistos mély, zengő hangja térítette magához a lányt.
– Még nem is mondtad, hogy tudnám meghálálni azt a sok segítséget, amit a falvamban adtál az enyéimnek.
– Hagyd a mellébeszélést, nem kenyerem az efféle játék! Mindketten tudjuk, miről kellene most beszélnünk!
– Igen, igazad van, csak kicsit össze kell szednem magam. – Morguse lehajtotta a fejét és belekezdett saját kis mantrájába. – ez nem normális, ennek nem lehet hazudni, ó álmok úrnője mitévő legyek? Norbiss gyere ide, Norbiss gyere ide, Norbiss gyere ide! Segíts! Norbiiiiss gyere ide!- üvöltött fejének sötét zugaiban. Mikor szemeit kinyitotta, a könnycseppek már sehol sem voltak, ugyanaz az üde, friss és igéző nő volt, aki mindig is. – Tudod, Hephaistos kedvem volna…
– Oh,alig értelek titeket utol, majd belerokkant a lovam a sietségbe. Már megbocsáss Nagy Páncélos barátom, de most az ifjú hölgynek inkább valami olyasféle melódia kellene, ami elpárologtatja egy kis időre a gondolatai nyomasztó súlyát – szolt Norbiss – nem egy szentfazék aki csak emlékezteti rájuk. –Norbiss mosolya lehengerlő volt. Csípős, fanyar szaga, viszont félelemről árulkodott, szemben Hephaistos egyenletes, kipárolgás mentes illatától, hisz még csak meg se izzadt a vágtában.
– Esküt tettem, hogy segítek falvadon és ez így is lesz, Kyel neve legyen áldott s vezéreljen titeket döntéseitekben. Még beszélgetünk!
A lány reszketve fújta ki a levegőt, és hálásan fogta meg a fiatal dalnok kezét, aki egy csalfa mosoly után felállt a nyergében és a hegyeknek, völgyeknek, fáknak de leginkább a vörös hajú, ibolyaszemű kis bűbájosnak belekezdett egy szívtépő balladába. Hadd harsogják a bércek, ha kell követi még Ranagol kránköves bugyraiba is.
4.
Két napnyi erőletett menet után érkeztek meg az erdőhöz, s újabb 2 nap után érkeztek a tisztáshoz. Az út mindent összevetve eseménytelenül telt, már ha nem számoljuk Norbiss éjszakai énekeit a tűz mellett. Mephisto lázas körmölését a pergamenjein és Hephaistos vizslató tekintetét.
Az elmúlt 4 napban a pap pár szelet száraz kenyéren és vízen kívül semmit se vett magához, és minden szabadidejét lázas imádkozással töltötte. Ez a fajta áhítat és önmegtartóztatás még tőle is idegen volt, Morguse rá is kérdezett volna, ha nem félt volna annyira a négyszemközti beszélgetéstől. Ehelyett inkább a csendes megfigyelést választotta.
Egy este halk mormolás ütöttem meg a fülét. Ha Mephisto beszélt annak mindig nyomatéka volt. Hát résnyíre nyitotta a szemét és éppen elcsípte amint a bőriszákon lévő vekni kenyér elkezd zsugorodni, és egy szelet száradt pirítós alakját veszi fel.
– Jaj, nemes anyám forognál a sírodban, ha hagynám ezt a nagy tuskót éhen veszni – Morgusenak ki kellett nyitni a harmadik szemét is, hogy a hallja Mephisto halk beszédét, amihez még halkabb kuncogás is társult.
– Testvér! Ne állj annyira bambán, jer ide a sötétből, átveszem az őrséged amíg falatozol.
– Köszönöm, de ma már ettem. Sötét dolgok készülnek bátyám, s aggódom Morguseért. Vezeklek! Vezeklek ezért a nőért, hátha testem szenvedése megtisztítja őt is, s Teremtő Kyel Atyánk megbocsájtja vétkeit, elvégre ő mindent csak az övéiért tett. – Mephisto megveregette testvére vállát.
– Egyél testvér, ezt én készítettem neked, benne van minden szeretetem, ez jól fogja lakatni korgó gyomrodat. De gyorsan ám, mert pár pillanat múlva nagyon meg fogsz lepődni, ha még nem etted meg! – kuncogott a csak általa értett viccen.
– Rendben, a te kedvedért elfogadom, innentől viszont szigorúan betartom a böjtöm.
– Egy feltétellel testvér! Ha én készíthetem az étkedet, hátha a szeretet is laktat valamennyire- kacsintott Mephisto.
– Kezet rá nemes fivérem! – Hephaistost majd szétvetette a boldogság, látszott rajta mennyire értékeli fivére igyekezetét, és sehogyan se szerette volna elrontani a fennkölt pillanatot.
Kicsit később, Mephisto a lehető legnagyobb mosollyal az arcán feküdt le a pokrócára, s még mindig motyogott magában.
– Ekkora egy barmot! Még hogy „szeretet étke”, azt mondja a marha, hát kész… – hosszan nevet-„ Bátyám szereteted jobban laktat mint egy jó vadkan csülök.” Néha azért jó lenne, ha ő is kapott volna egy kis észt imádott istenétől! Jaj, te mafla ne aggódj soha, amíg élek vigyázni fogok rád.
Morguseban a megkönnyebbülés áradt szét. Legszívesebben felállt volna és végig csókolta volna az ikreket. Hephaistost a kitartó szeretetéért és megbízhatóságáért, Mephistot pedig, mert egy piszok hazug, viszont a Satralis legjobb testvére. Könnyen jött az álom ezen az estén s nagyon rég óta nem volt már ilyen nyugodt. Noir kiterjesztette védő szárnyait felette.
5.
A fenyveshez közeledve egyre erősödő dögszag kezdte el átvenni a friss hegyi levegő illatát. Az erdő szélen már oly kibírhatatlanná vált, hogy Hephaistosék kénytelenek voltak a Morguse nyeregtáskájából előkerülő mentával kitömni orrukat.
A lányon erős balsejtelem lett úrrá, épp megszólalt volna, hogy hajtsák meg jobban lovaikat, mikor Hephaistos megállt és leszállt hátasáról.
– Mit csinálsz Hephi?! Nem érünk rá most az óvatosságra. Sietnünk kell, húgaim élete a tét! – Hephaistos, csak komoran megrázta a fejét és a többiek felé nyújtotta serpenyő méretű kezeit.
– Gyertek gyermekeim. Imádkozzunk a holtakért. Bizonyára Kyel se sértődik meg, ha ezekben a vészterhes időkben fiához, Dartonhoz intézem szavaimat.
„- ….Mert egy út van csak testvéreim, végére érve mind mi emlék, mind mi vagyon…”
Nem fejezhette be az imát, mert Morguse mélyen lova véknyába vájta sarkantyús csizmáját, megugratva azt. Fertályórányi vágta után a csapás tisztássá szélesedett ki. A látvány mindenkit megállásra késztetett.
A tisztás peremén végig kör formában kovenjének növendékei és Anyái voltak karóba húzva. A förmedvényt megkoronázandó a rét közepén egy idős, szaggatott ruhájú asszonyság volt felnyársalva. A Nagyanya, aki az Ősanya tudását őrizte.
A holtak a rothadás különböző stádiumaiban jártak. Több tetem még friss volt, felismerhető arcvonásokkal, halálukban ráfagyott fájdalmas grimasszal az arcukon. Voltak testek melyek a bomlás nektárját csöpögtették már magukból, s voltak olyanok is, amik saját súlyukat már nem bírva, leszakadtak cölöpjükről, s terhük alatt összeroskadva szétestek. Kész erdei csemege volt ez az idetévedő rókáknak és varjaknak, százszámra hemzsegtek és éhüket csillapítandó a koven tagjait falták.
Morguse könnyei patakzottak, amíg leszállt hátasáról, és lassú búcsú sétába kezdett a holtak körül. Mindegyiküket az emlékezetébe vésve. Vagy 30 test volt itt megfeszítve, mindet ismerte… Nővérei, húgai, unokahúgai, nénéi és játszótársai, mindenkihez tudott rendelni jó és rossz emlékeket egyaránt.
A legnagyobb sokk mégis egy a felismerhetetlenségig szétrothadt és felfalt test felett érte. Nem nézett a testre, mellette a sárban heverő lila szívecskés kötött sálat figyelte csak. Az őrület határán állva, lépett egyet előre, s a képzeletbeli szakadékon lezuhanva, hagyta testét a sárba zuhanni. Hisz oda való az… közéjük. Ő tehet csak erről, ha abban az átokverte sheralli faluban el tudják intézni a bőreváltót, ők még élhetnének…
– Gertrudis néni… – suttogta halkan- köszönöm azt a sok savanyú cukorkát….- belemarkolt a vériszamos agyagos talajba a kezei között s az égnek ordította fájdalmát.
– Kelj fel, te mihaszna! Felnőtt nő vagy, viselkedhetnél egyszer máshogy is, mint egy tizenéves cserfes parasztlány!- Ordított rá Mephisto, leugrott az állatról és öles léptekkel megindult Morguse felé. Az ember, hegeit figyelve elfelejti, hogy ő Hephaistos ikerje. Ugyanolyan magas, s bár ereje elmarad testvérétől, azért egy- egy pofonjától már repültek fogak a sötét söntésekben. A boszorkány csak bután figyelte a közeledő, közel két méteres, égett óriást és fel nem foghatta, mégis mit akar az tőle. Ő csak egyedül akart maradni fájdalmával, hisz hogy is érthetné egy ilyen sekélyes férfi, a koven tagjait összefogó családi erő összetartó erejét. Nem beszélve a közös ellenségről, a világról! Ez még a kívülről érkező beavatottakat is a családba kovácsolta.
– Állj már fel! Középen azon a húsnyárson még a vénlány él! Szükség van rád is, egyedül nem tudom ellátni a sebeit. – Mephisto felkapta a földről és hevesen megrázta a lányt, mintha csak egy rongybaba lenne. Hephaistos ugrott közéjük.
– Hagyd bátyám, majd én segítek neked! Csak az övéi emlékét akarja meggyászolni.
– Nem!!! – Bömbölte nyálat fröcsögtetve testvére arcába – Miatta vagyunk itt, miatta és a falva miatt! Lehet, hogy már azt a rohadt kráni határt is átléptük, ez meg itt sajnáltatja magát!
– Ha szabadna megjegyeznem…
– Meg ne szólalj Norbiss, tartsd csukva azt az okoskodó kis tejfeles szádat, mert még a végén ki találom teleportálni a nyelvedet! – az adeptusból sütött a harag – Hallottad, te lány?! – Rázta tovább a tehetetlen lányt. – Ébredj, és cselekedj! Még van aki él!!! Ezért jöttünk veled! Az élőkért! – Mephisto közvetlen közelről ordított az arcába. – Hagyd a holtakat Dartonnak!
– Értettem. – A szó erőtlenül préselődött ki a szájából- Értettem Mephisto, és igazad van. Ő még él, talán még mások is, a holtak már ráérnek. Megvárják a könnyeimet. Menjünk!
Lábai gyorsan szelték a távolságot. A Nagyanya még él, ő békét hozhat a feldúlt kis kovenbe, rá mindenki hallgat. Talán még további túlélőkről is tud! – Éledt fel benne a remény.
Odaérve az öregasszony lassan Morgusera emelte hályogos tekintetét. Fél szemét már kivájták a varjak s arcának többi részét sem kímélték. A lány nem tudta levenni tekintetét a véresen tátongó szemgödörről. A sok helyen csontig lecsupaszított húsról.
– Morguse? Kedveském, te vagy az! Állj meg kislány, ne gyere közelebb – a cölöpön rúnák fénylettek fel – Add Noir Nagyasszony, hogy ne álmodjak!
Mondta, hogy el fogsz jönni! Azt mondta csak addig kell élnem! Kitartottam kicsikém! A lányok… tucatnyit vitt el magával és még élnek! – A fáradt vén testből erőtlen könnycseppek préselődtek ki. – Mind kiszenvedtek, két-három napnál egy se bírta tovább. Végignéztem mindnyájuk halálát, olykor szerencsém volt és egy varjú kitépte a szememet, de a hangok, a gyászos nyöszörgések akkor is voltak. – Miközben beszélt a vérzés az arcán alábbhagyott, s a sebszélek mintha egy hajszálnyira közelebb kerültek volna egymáshoz. – Párszor talán szomjan haltam, bár nincs kizárva, hogy csak elájultam. – Gyógyul! A felismerés arcul vágta a boszorkányt! Ijedten nézett társaira. Mephisto szemöldök ráncolva vizslatta a cölöpöt, s araszról araszra közeledett hozzá, hogy jobban láthassa a fénylő jeleket.
A karóba vájt rúnák nappali világosságot kezdtek el árasztani magukból, a Nagyanya megmaradt szeme a szemüregbe fordult, s ajkai közül kemény, pattogós, a pyart törve beszélő férfi hang kezdett szavalásba.
Hold sütött át a fellegeken,
Fénypászmája tapogatta a kietlent.
Tette méterről-millire, aprólékosan
míg meg nem világította.
Elképedt; t`án ragyogása
is lejjebb apadt.
Karóba húzatott; sorstalan…
Legyek dongták körbe.
Halotti lepelként árnyékolva
Szemtelen arcok-világok,
Ne lássák a foszlányod.
Buja- Zölderdő fonta körbe-körötte,
Cseppenő-bomló esszenciáján nevelkedve.
Lásd! Lelkem- Morguseom,
Gyötrelemből fakad új élet e Világon…
Friss mezőn, üde legelőn,
kis tölgy avas szikrétegből előtör.
Tenyérnyi területen utat kér a dei,
Más hagyta itt néki mi a virágzáshoz kell,
Férges ürüléket, zsibongó tetemet.
Roskadó mellén át,
Roppantva az összes bordát.
Rühes bőrön,
Tetves szőrön,
Szíven, májon, idegen,
Keresztbe minden zsigeren,
Csak a fény felé semmivel se törődve,
Repesztette, csikarta ki az éteri nedveket.
Csemete, Huvargh szeme fénye
Lassan Öntudatra ébredsz.
Miként hajszálereiddel magadba fogadod,
Tűnni nem vágyó jelenséget. Tudatot…
Hisz különb ki eltünteti a romlást,
És új esélyt ad neked, Morgusekám.
A nagyanya szeme visszafordult, és a lányra nézett. Az idegen hang egyenest hozzá intézte szavait.
– Ti vagytok az első, és ha képességeim nem csalnak meg az utolsó sikertelen feladatom is. Nem volt még préda, aki sokáig futott volna előlem. – A hangból fojtott agressziót lehetett kiérezni – Lehetőséget adok, hogy kiváltsátok életeteket, vagy ha jobban tetszik… hogy élve… egészben visszakaphassátok a növendékeket.
– Olyan feladatot vállaltak elöljáróim, amit nem utasíthattak vissza, viszont nem is teljesíthetünk a klán javának elvesztése nélkül. De, te Morguse, Te a külvilágból való vagy, ha te végzel a célpontokkal a bosszúszomjas mortelek rajtad keresztül nem találhatják meg a klánunkat. Ki másra is eshetett volna a választás, mint az egyetlen élő személyre, aki képes volt egy primortelt túlélni. Ráadásul ezt a primortelt!
– Metha egy szent falvát kell elpusztítanod Herrakot, az ott élő összes vénnel és gyermekkel egyetemben. A feladat egyszerű, a hatásai viszont szörnyűek lehetnek klánomra nézve. Miért is magyarázkodom?! Anélkül is értjük egymást! Tucatnyi növendéketek van még nálam, falvatok utolsó élő gyermekei! Minden nap, amivel késlekedtek egy újabb kínhalálát jelenti! Szenvedéseik felett fogok énekelni, s kínjaikat Huvarghnak ajánlom. „ Mert gyötrelemből fakad új élet e világon” Huvargh neve legyen áldott! Ezek a feltételek, döntsd el élsz…
6.
Miközben a Nagyanya testét közvetítőnek használta a bőreváltó és Morgusera koncentrált. Mephisto óvatosan közelebb lépkedett a rúna oszlophoz, és tőrével neki látott jelek megbontásának. Nehéz volt nem rá néznem, talán most elkaphatjuk. Az érzés egyre csak erősödött, ahogy a rúnák egymás után kialudtak. Aztán… aztán már csak a mindent beborító világosságra emlékszem, ami majd kiégette a szememet, meg arra a mérhetetlen fájdalomra. Elájultam…
Csengett a fülem a testem sajgott, mikor végre magamhoz tértem. Ujjnyi vastag faág állt ki a hasfalamból, valószínűleg a jobb vesémen keresztül hatolt be, és a gyomorszáj környékén volt a kimenet. Lassú, gyötrelmes halál elé néztem a megfelelő kezelés, vagy anyám elixírje nélkül. Alig kaptam levegőt a robbanást követő becsapódástól több bordám is eltörhetett.
Szétnéztem, az erdő lángra kapott, Norbiss a földön feküdt égett, szakadozott ruhájában, Mephistot nem láttam, Hephaistos pedig a füleit fogva zavartan kóborolt a lángoló erdőben, egyre kétségbeesettebben szólongatva bátyját. Pajzsa a földön hevert kettétörve, lemezvértjéből pedig több tucatnyi kis darab hiányzott. A segítségéért kiáltottam, de láthatóan semmilyen hangra sem reagált, itt van vége. Ez lehet a zárszava az egésznek? Így halok meg?!
Legalább az enyéimmel együtt hamvadok el…
– Morguse néni?- szólt egy gyenge, gyermeki hang a holtak alól. – Morguse néni! Tudtam, hogy el fogsz értünk jönni… Anya nem hitte, de én mindig is tudtam, ő is itt van valahol.
Istenekre, a kis Defny. Most már láttam. Gúzsba kötve, a tetemek takarásában. Segítség kérőn, reménykedve nézett… Mintha én lennék az utolsó mentsvár, az egyetlen, aki kimentheti ebből a lángoló tömegsírból.
Összeszedtem maradék erőmet. Kezemmel erősen fogva a testemből kiálló ágat, el ne mozduljon, másik kezemmel a talajt karmolva kúsztam előre a kis Defny felé. Oda kell érnem – lihegtem magam elé, vérhabos nyálat húzva magam után -, küldöttek az égből segítsetek, oda kell érnem. Minden lépésnyi távolság leküzdése maga volt a kránköves ranagoli pokol! De ott lebegett a szemem előtt a cél. Defny!
Befészkelődtem a kis Defny mellé, fejét a karomra helyeztem. Nem tudtam ilyen állapotban a kötelékeit eltépni, de most nem is állt szándékomban. Magamhoz szorítottam, és beszívtam ártatlan kis testének minden illatát. Körülöttem megszűnt a világ, csak az ártatlanság illatát, testének lágy remegését, halk szipogását és könnyeinek forró érintését éreztem.
Megeredtek könnyeim, tüdőm lüktetett a megerőltetéstől, szívem zakatolt a fájdalomtól. Noir! – itt fogok meghalni, neked értened kell! Nem tehetem! Nem jár nekem a halál áldott feledést hozó csókja! Ott van még tucatnyi lány, akik számítanak rám és a kis Defny, akinek naiv, őszinte szeretete égeti a bőrömet. – Megsimogatta Defny arcát.
– Morguse néni, nem akarok meghalni! – küszködve ejtette a ki a szavakat, küzdve a fojtogató kötelékekkel és a füsttel. Morguse csókot lehelt homlokára és magához szorította, nem törődve már testéből kiálló nyárssal és a kínnal, görcsösen ölelte izzó könnyei leple alatt.
– Ne haragudj Defny… meg kell értened kicsikém… a többiek még várnak rám… ők még megmenekülhetnek… – és belekezdett a szavakba. Mondta konok elhatározással, szétszakadó lelkének minden maradék erejével, s mondta tovább mikor a gyermek, felismerve a szavakat, tébolyult félelemmel sikítozni kezdett.
– Ne! Morguse néném, könyörgök néném. – s mikor nénje lágy húsába vájta körmeit, ő csak szorosabbra fogta ölelését és folytatta. Mintha elvágták volna, a sikítozás és a kapálózás abbamaradt.
A nő és a lány egymásra nézett. Fájdalom ült tekintetükben, fájdalom, ami túl mutatott a halandó test szenvedésein, fájdalom, amit csak a szív okozhat…
– Ne haragudj, kis Defny… – Mondta egyszerre, egymásnak a két test. –Ne haragudj…
7.
Nem tudom meddig feküdtünk így, egymást nézve. Én és én..
Mondták korábban a vének, hogy komoly sokkot is okozhat először megtapasztalni a két test adományát, de hogy saját vérrokonom kellett a feledésbe taszítanom ez valamit megszakított bennem.
Erős kéz markolt rá a vállamra, és fordított a hátamra, csak egy fájdalmas szisszenésre futotta tőlem, ahogy a vesémet átszúró ágra ránehezedett a teljes súlyom.
A vörösen irizáló háttér előtt Norbiss alakja rajzolódott ki, fapofával lassan végigmért engem és Defnyt. Köpött egyet maga mellé, és lehajolva rámarkolt a faágra. Mire megszólaltam volna egy határozott rántással kitépte azt a testemből. Éreztem, ahogy a bütykös felszín végig szánt odabent mindent, ami az útjába kerül, s olyan kimeneti nyílást hagy maga után, ami egy tépett pofájú ork szájméretét is csak egérlyukká alacsonyítja. Rátérdelt a kezemre és a mellkasomra, szusszanásnyi levegőt sem hagyva nekem, benyúlt rézveretes övtáskájába és apró fiolát húzott elő. Pillanatok alatt ki került az üvegcséből a dugó, s ajkaim szétfeszítve már öntötte is belém a sűrű fehér folyadékot.
Mindenki csak isteníteni tudja az elixíreket, de azt elfelejtik elmondani, hogy az alatt a pár pillanat alatt, amíg rendbe rak téged az ital, a világ minden borzalmát átéled. Éreztem ahogy kitekert, átszúrt szerveim vissza kerülnek rendeltetési helyükre, majd testem új húst és bőrt növeszt a hiányzó helyére.
– Hol vannak a fiúk? – Csak ennyi tellett tőlem a levegő kapkodása közepette. Tudom, hálálkodnom és ölelgetnem kellett volna őt, de az egész amit a kislánnyal tettem, most vesztette értelmét, szemen tudtam volna köpni magamat!
Norbiss elhúzta a száját, látszott mennyire bántja a hála hiánya.
– Nincs rájuk időnk! – Miközben beszélt én lázas sietséggel vagdostam másod testemről a köteleket. – A vénlány alatti tömör sziklából is kirobbant egy jókora darab szanaszét szórva a törmeléket. Egy több mázsás szikla Mephisto lábán landolt. Ripityára tört mind a kettő! Ráadásnak pont most jutott eszébe, hogy lett ilyen szép a bőre, és önkívületi állapotban csak sikítozni tud, hogy: „- Elégek, elégek! Megint elégek!”
A szentfazék nem hajlandó onnan tágítani, nekifeszült a kőnek és ott erőlködik a lángoktól pár lábnyira az ikre teste felett. El akartam rángatni, de olyat lekevert, hogy két fogam is kiköptem. Szóval ha engem kérd’el szerelmem, induljunk! Mentsük a bőrünkét, ha még tudjuk.
Defny végre kiszabadult, és már rohantam is az irányba amerre a testvéreket sejtettem. Hátam mögül egy káromkodás foszlányait hallottam, aminek a lényeg körülbelül az volt, hogy hogyan tegyenek engem magukévá Ranagol, torzképű, húgyvérű, villás nemi szervű, fattyú gyermekei. Nem kellett visszanéznem. A kötelékek szorosan hozzám kötötték, hiába volt nyúl szíve, nem sokára meghallottam egyenletes dobbantásait magam mögött.
Egy tűzfalon átugorva találtam meg őket. Az adeptus nyáladzó retardálttá vált a tűz közelében, rimánkodáson, nyáladzáson és a szikla erőtlen kaparászásán kívül egyébre nem volt képes. Norbiss kivételesen nem túlzott, a kő valóban több mázsa lehetett, akkora volt, mint egy 2 üléses lovas kocsi. Deréktól lefelé elnyelte Mephisto egész testét, és belepréselte a környező talajba. Gyenge ismereteim is elegek voltak ahhoz, hogy megállapítsam az adeptus csak azért nem vérzett még el, mert a kő elszorította ereit, és nem engedte elfolyni a vérét. Hephaistos… tőle nem is vártam mást… hátát a sziklának vetette és izmait pattanásig feszítve a követ próbálta elgörgetni az útból. Füléből vér, szájából vérhabos nyál, szeméből pedig tiszta könnyek záporoztak…
– Látod?! Nem tudunk segíteni! Menjünk már, az Istenek verjenek téged vaskorbáccsal!!! – Norbiss rámarkolt a karomra és igyekezett elhúzni a jelenettől!
– Nem! Hephiék nélkül nem megyünk sehová! A lányokat még meg kell menteni, és az ikrek nélkül ez nem megy! – Kitéptem magam a szorításából, és megindultam Hephastos felé. Egy hős szerelmes felháborodott ordítását hallottam a hátam mögül.
– Légy átkozott, te mindenki rongya! Légy átkozott! Az enyém vagy, tőlem itt pusztulhattok el mindahányan, a drágalátos Hephaistosoddal egyetemben!!! FÖLDRE TE CAFADÉK! Lux!
Döbbenten fordultam vissza hozzá, ilyen kitörésre még soha nem volt példa nála, főleg irányomban nem. Úgy látszik a kötelékek elméjének feszültek, s pattanásig húzták az idegeit, mielőtt győzedelmeskedtek volna felette. Még pont időben néztem rá, hogy lássam, bal tenyerével egyenest rám mutat, s erős fény gyűlik benne, mintha begyűjtötte volna az ég összes világosságát a kezében. Hasra vágtam magam. Fejem felett egy fénypászma suhant át, hogy a sziklába csapódjon s a nap fókuszált erejével hevítse azt. A szikla, ahol a fény érintette lassú pirulásnak, izzásnak kezdett egyre nagyobb felületet átforrósítva.
Apró repedések jelentek meg a monoliton és lomhán terjedni kezdtek, szilánkokat pattintva le róla. Most vált világossá, Norbiss mit akart elérni! Elmondtam a megfelelő szavakat, s szemeim máris fájdalmas izzásba kezdtek, hogy pár pillanattal később mindezt Defny testem is megismételje. Hármunk erejének már elégnek kell lennie…
Hephaistos csak nézett minket, azokkal a bánatos, könnyes szemeivel. Nyakán, állkapcsán dagadtak az erek s egész teste remegett az erőfeszítéstől. Nem tágított mikor Norbiss fény csóvája a kőbe csapódott, nem tágított mikor négy szemem rőten felragyogott, s akkor sem tágított, amikor a levegő elkezdett remegni a szikla körül, lángra lobbantva a haját és lepörkölve a szemöldökét. A bolond még akkor is ott maradt, mikor a kő hőjének hatására lepattogtak megviselt vértjének maradék pikkelyei, mikor a forróság bugyborékoló kátrányos anyaggá változtatta karjainak bőrét hozzátapasztva a sziklához, égő szőr és hús szúrós szagát terjesztve. Ő csak állt, és feszítette tovább.
Akkor is ott állt amikor a monolit, hangos reccsenést követően ketté repedt, hogy egy szempillantással később szétrobbanjon, apró hegyes kavicsokkal szórva meg mindenkit a közelében.
Norbiss már ott is volt, rámarkolt az erőtlenül vonyító Mephisto kezére és vonszolta maga után, egészen két lépésig. Amikor is egy felismerhetetlenségig szétégett kéz markolt a vállára s úgy megszorította, hogy hallani véltem kulcscsontjának reccsenését. Térdre rogyott.
Hephaistos lassan testvére mellé térdelt, tudtam nem siettethetem, ezért inkább csöndben figyeltem a jelenetet. Lágyan megfogta a szilánkosra tört lábakat, és helyükre igazította, ikre halk nehézkes szuszogása mellett. Percei lehettek már csak vissza, vére a lába minden pórusán tört elő. Hephaistos becsukta szemeit, lehajtotta fejét, égnek emelte karjait és…
– Kyel! Te mindenek Teremtője! Te, az élet és a mindenség felvigyázója! – Zengte imáját. – Az igazság Ura! Hazugok ostora! Halál kiszabója! Te! Istenek Atyja! Égi erőddel, kérlek áld meg, e szerencsétlen hívedet, adj neki erőt a folytatáshoz. – Kezei lágy bíbor fénybe borultak, lassan Mephisto fölé emelte őket. Hogy a csontszilánkok hangos reccsenések közepette, a bőr alatt látványosan vándorolva, egy egésszé álljanak össze. – Mutasd meg Uram a hatalmadat, hogy a népek csodájára járhassanak, s ajkukon a te neveddel fekhessenek le éjjelente! Add Uram, hogy féljék és szeressék nevedet! – Itt már egy ibarai oroszlán hangjával bömbölt. – Adj csodát nyomorult szolgádnak! – Volt az egész jelenetben valami groteszkül szép, nem is tudom, hogy tudnám ezt kedves naplóm írásban, a maga szépségében előadni. Az erdő lángolt körülöttünk, holtjaim zsírja hangos sercenésekkel távozott a testekből, csupán a vázat hagyva maguk mögött, és én átértékeltem a saját cselekedeteim. Azokat, amiket alig pár perce tettem meg, a kis Defnyvel.
ITT VAN!
Itt van előttem egy szent, aki élve égett meg a testvéréért, saját fájdalmaival mit se törődve, most se csinál mást, csak érte imádkozik, a csodáért… A bíbor fény ereje alábbhagyott, bár az adeptus sebei még nem gyógyultak be teljesen. Hephaistos magát meghazudtolva felbődült. – Neeeem! Uram! Te Mindentlátó Hatalmas! Vedd az én erőmet, szárítsd ki testem, küld az örök kárhozatba lelkem, vegyél el mindent! Mindent neked adok, lelkem utolsó szikráját is! Vedd el ezt, ne testvérbátyám életét! – Könnyei újra megindultak, hangja elcsuklott. – Könyörgök hozzád….– Az inkvizítor tanonc keze egy utolsó bíbor lobbanást adott ki magából, egy szemet vakító éles lobbanást. Vége lett, és Mephisto békésen aludt előttünk, gyógyult tagokkal. Fölötte zokogva nevető ikrével, aki gyengéden karjaiba vette és ránk nézett.
– Kyel adott neki még egy napot gyermekeim. Örvendezzünk! – Azzal felállt bátyjával és megindult a lángoló erdőből kifelé.
A sűrű füstön keresztül a fellegekből egy napsugár hatolt át, megvilágítva Hephaistos alakját. Lépései előtt a lángok elhajoltak, ösvényt alkotva az erdőből kifelé. A napfény ahol megvilágította testét, pernyeként vált le szénné égett bőre, új napvilágot még nem látott friss húst és bőrt hagyva maga után. Kézfején a fény egy pillanatra meggyűlt, hogy egy aranyos csillanású tárgyat hagyjon a gyűrűs ujján. Felkaptam az adeptus botját és hagytam, hogy Norbiss rám nehezedjen, majd sietve megindultunk a pap nyomában.
-Hephi? Mond csak drágám, mindig a kezeden volt az a gyűrű? – Kérdeztem, mikor sikerült végre felzárkóznunk mellé.
– Nem.
– Lehetnél egy kicsit bőbeszédűbb is, sokára fogunk még kijutni az erdőből, és el kell foglalnunk magunkat valamivel, ha nem akarunk az imént történt szörnyűségeken rágódni.
– Kyel érdemesnek tartott engem, – hátát kihúzta, szinte sütött belőle a büszkeség – e naptól teljes értékű inkvizítora vagyok a pyarroni anya szentegyháznak. Kyel élt a jogával, hogy bürokráciát kikerülve, ő maga jelölje ki azt, aki szerinte erre a feladatra a legalkalmasabb.
– Ez csodálatos Hephi! – Őrömet csempésztem a hangomba, bár ez jobban megrémített, mint az elmúlt percek eseményei. – Mindig is erre vágytál! Csak gratulálni tudok neked, ha ennek az egésznek vége, esküszöm mindenre ami szent. Elmegyek veled a székesegyházba és közös áldozatot mutatok be veled Kyelhez, hogy én is megköszönhessem amit értünk tett.
– Ámen leányom! – Mondta egy széles mosoly mellett.
-Hephi?!
-Igen Morguse?!
-… és mi az a jel, ami bele van vésve a pecsétgyűrűdbe?
Az inkvizítor arca elkomorult.
– Az, az inkvizítori titulust szimbolizálja.
-A tied mit jelent?
– Egy máglyát formáz… A jelentése pedig… boszorkányvadász…
8.
Majdnem mindenünk odalett, hála tűznek. Öröm az ürömben, hogy az egyetlen ló, ami megmaradt az Mephistoé volt. Lévén az anatómia nagy tudású ismerője, nála voltak a kötszerek és a gyógynövényeim java része is.
Odalett élelemkészletünk javarésze, Norbiss kottái és a drágalátos lantján kívül az összes egyéb hangszer. A furulyák, a kézi hárfa, a szájharmonika és elhunyt mestere régi hegedűje is. A tűz martaléka lett Hephaistos láncos buzogánya, amit állítása szerint még Pyaronban valami Linikargon vagy Lykargon áldott meg. Megsemmisült a vértje, eltörött a pajzsa, elégett a magával cipelt kis házi oltára is. Egyedül az a hatalmas kétkezes buzogány maradt nála, amit mindig a hátára szíjazva viselt. Nekem oda lettek a ruháim, parfümjeim, az a több fontnyi méhviasz, mely csak azt várta, hogy formát, végtagokat adjak neki. A csábítást segítő, vágyfokozó, kábító és altató aromájú gyertyáim. Komolyan mondom, kicsit csodálkozom is, hogy ennyi tűz után az erdő vadjai belélegezve a füstöt nem kezdtek tömeges orgiába, hogy aztán egymás hegyén- hátán feküdve aludjanak el a végén. Ott kellett hagynom fioláimat, bennük a legkülönbözőbb és a lehető leghasznosabb szerekkel. A heveny hasmenéstől, a görcsös fájdalomig. A mély alvást biztosító borecettől, az üszkösödés ellenszeréig minden VOLT, amire egy talpra esett lánynak szüksége lehet.
Az este a tábortűz körül, az eddigi éjszakáknál is csendesebbre és lehangoltabbra sikeredett.
– Ennyi volt. Mehetünk vissza… – Mondta Norbiss. Felkaptam a fejem, és gyorsan körbe néztem. Mindenki csöndben ült, és szegényes estebédjét rágcsálta. Szárított byzon húst.
– Nem tehetjük! Tudjuk, mit kell tennünk, hogy hová kell mennünk! Azt mondta még élnek ne… kérlek titeket… ne tegyétek ezt velük! – Riadtan kapkodtam a fejem, a tekintetük kerestem, a sötétség eltakart mindenkit.
– Morguse… Mazsikám… Értsd meg, vége van! Nem tehetünk semmit. Kis híján ott hagytuk a fogunkat. Sőt, ami azt illeti személy szerint én kettőt is, hála a magasztos inkvizítor urunknak! – Norbiss sértése nem talált be, Hephi meg se rándult, arcvonásai a világ legnagyobb közönyéről árulkodtak miközben a velem egy magas buzogányát fényezgette.
Jő a hideg szél,
Mi a messzi fagyos délre magával visz.
Nem törődsz szívem mitől fél,
A kürtszó háborúba hív!
J’er lelkem bújjunk a rengetegbe,
Hol nem talál meg az ellen.
J’er, anyád csak miattad sír,
De a kürtszó háborúba hív!
J’er fiam, ne hagyj magamra,
A csatazaj elül, ne gondolj Dartonra.
Ezer halott egy se számít,
Csak az, hogy velem vagy itt…
A táborra csend szállt. Mephisto a tűzet távolról, hipnotikus nyugalommal bámulva énekelt, mély bariton hangján. Fura volt a szájából dalt hallani, valahogy nem illett a személyiségéhez ez szomorú, hosszú nyújtásokkal teli népies ének.
Hephaistos meredten nézte fivérét, buzogányát is letett maga mellé. Ajkai hangtalanul formálták a dalocska szavait, s a végére már szemei is benedvesedtek.
– Ezt énekelte nemes anyánk, mikor nemes atyánk hadba vonult a déli nomádok ellen. – Szólt Hephaistos.
– Igen, és ezt énekelte aznap is, amikor engem Doranba vittek. – Mondta Mephisto.
– Ahogy, aznap is amikor Grach’vaarból Pyarronba mentem a felavatásomra. – Hephaistosnak már remegett a hangja.
– … és biztosak lehetünk benne testvérem, hogy akkor is ezt a dalocskát énekelte, amikor az orkok lerohanták és a földdel tették egyenlővé a mi nagyszerű Grach’vaarunkat.
– Kyel adjon boldog újjászületést nemes anyánknak. Mire célzol testvér?
– Anyánk, nem azért dalolt, hogy visszatartson minket. Anyánk azért dalolt, hogy legyen miért visszamennünk. Tudta ő… férje, fiai ismerik a kötelességüket. A mai nap, egy kissé önző voltam. Ne haragudj Morguse. Ordítottam veled, felelősségre akartalak vonni, komolyan ha Hephi nincs ott, még fel is pofozlak. Neked ugyanolyan fontos a családod, mint nekünk a sajátunk. Igaz mi már csak ketten vagyunk egymásnak, de a tieid még számosak.
– Ne viccelj Mephikém, teljesen igazad volt! Szükségem volt…
– Kérlek, nem fejeztem be! Természetesen segíteni fogok, – bátyjára nézett- fogunk neked. Ha kell, ezer démonnal is megküzdünk, nem jelenthetnek akadályt, én ma megharcoltam a sajátjaimmal. – Lehajtotta a fejét. – Te is megtennéd ezt értünk…
– Természetesen! Köszönöm Mephikém! – Felpattantam a tűz mellől, és már rohantam is az adeptushoz, hogy megcsókoljam azt az undorító, égett arcát, de Hephaisos háta kitakarta előlem. Fivére fölé tornyosult.
– Hallottad mit kell csinálnunk! Őregeket, gyermekeket kell ölnünk! Válogatás nélkül! Irgalom nélkül! – Düh sugárzott az inkvizítorból.
– Ez az ára… Tettünk már ilyet… – Lassan felállt és a pap szemébe nézett. Alig volt köztük ujjnyi távolság. – Vagy nem emlékszel?! – Dermedten néztem az ikreket, vajon mit titkolhatnak? Hephi gyermekeket ölt, milyen sötét titkaik vannak?
– Az más volt! – Csattant fel Hephaistos – Az a dúlás volt, szükséges volt!
– Szükséges a frászt! – Kiáltotta. Ez már az a Mephisto volt, akit én ismertem. Határozott, erős. – Mert orkok voltak? Mert goblinok voltak? Istened a teremtés istene, nem?! Esetleg lemaradtam egy vallási tézisről? Ő az élet felvigyázója, minden életé! Mi meg bementünk a védtelen táborukba és halomra gyilkoltuk őket. A saját kezemmel dobáltam a máglyára a még sikítozó ork porontyokat, és láttalak téged is, ahogy őrjöngve tiprod el a szerencsétleneket, akikben még volt elég erő a mászáshoz…
– De most emberekről van szó, értsd meg…
– Igen, emberekről… Morguse rokonairól… Parancsot adtál egy nomád tábor felégetésére. A domboldalról néztük végig, amint a tűzeső végig szánt rajtuk – elcsuklott a hangja – több száz méterről néztük, ahogy élve elégnek. Bátyám, úgy véled köztük nem voltak nők, gyermekek?
– … úgy vélem. Úgy akarom vélni! Minden este álmodok velük. Látom az arcukat, hallom a hangjukat, a sikolyaikat. Verejtékezve térek magamhoz minden éjközépkor, hogy térdre borulhassak és imádkozhassak a lelkükért… A döntéseim még most is kísértenek.
– Hát most pár lélekkel gyarapíthatod az imáidat. Ezek torzszülöttek, Krán- és Ranagol elfajzott, belterjes gyermekei. Hátha így könnyebb lesz neked.
Hephaistos leroskadt a tűz mellé, rám nézett.
– Nem foglak cserben hagyni, olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél. Csak erőt kell gyűjtenem…
Odaültem Hephi mellé, átöleltem a derekát és a vállára hajtottam a fejemet, mindkét testemmel. Erre máskor figyelnem kell. Nem könnyű egyszerre két testet irányítani. Hála az égnek nem vette észre.
– Támogatni foglak mindenben, én erős inkvizítorom.
Hephaistossal egész éjjel ébren voltunk. Vártuk a reggelt, vigyáztuk a tábort. Egy szót se váltottunk egymással, mindketten a magunk gondjával voltunk elfoglalva.
Az alkony első sugarával eljött az a nap, amikor gyermek gyilkosokká válunk, hogy sajátjaim élhessenek.
9.
Csókkal ébresztettem Norbisst. Meg kellett erősítenem a béklyókat, amik hozzám kötötték. Máskor talán sajnáltam volna, hogy elmarad a játékos évődés, amivel rávezetem az akaratomra, de most egy katonára volt szükségem. Aki szó nélkül, gondolkodás nélkül, minden utasításomat végre hajtja. Éreztem e bűntudatot? A legkevésbé sem, tisztán láttam magam előtt a döntéseim következményeit és nem szándékoztam eltérni a tervtől, még ha ez a csapat több tagjának a halálát is jelenti. Csak a koven számított.
Hosszú, fárasztó séta állt előttünk, még étkezés céljából sem szakítottuk meg. Fejadagjaink menet közben faltuk be.
A bőreváltó beszélt, minden nap halálra kínoz egy lányt, lassú fájdalmas halált adva neki, mert „Gyötrelemből fakad új élet e világon…”. Még ma a faluba kell érnünk, nem veszíthetünk több beavatottat.
A csillagok már fénylettek az égen mire odaértünk a falu határkövéhez. Csend és hideg. Gyilkos éjszaka. Egyesével a férfiak szemébe néztem. Mephistoében elhatározást, Hephaistoséban belenyugvást, Norbisséban pedig félelmet láttam, de ő nem is számított, mostanra csak egy kis csahos kutya lett, aki lesi gazdáját, hátha leesik egy falat az asztal alá.
A falu kicsi volt. Hat darab romos, félig összedőlt kunyhóból állt és egy nagyobb faluházából. Szólásra nyitottam a számat, valamiért vezetőnek, hadvezérnek gondoltam magamat és, talán beszédet is kellene tartanom, gondoltam.
Persze ez Mephistot egyáltalán nem érdekelte, megindult előre, botját felemelve fénylő jelet vésett a levegőbe egy hangos „Caeli” kíséretében. Szél borzolta fel a hajamat, és a finom porhó könyöknyi szélességben felkavarodott az öreg kockaköveken. A jelenés egyenest az egyik ház felé tartott, hogy annak falazatába ütközve a kemény vályogot pillanatok alatt könyöknyi szélességben porrá omlassza. Akárcsak a kígyó az áldozatát, a fuvallat is körbeölelte az építményt, szemcséket szórva szerteszéjjel.
Mély moraj előzte meg a sikolyokat. Az épület magába roskadt, maga alá temetve mindenkit, aki bent volt. Az adeptus megperdítette botját és megindult a következő célpont felé. Gyakorlott mészáros volt, és most erre volt szükségünk.
Lámpások gyúltak a zsaluk mögött. Értetlen, de mindenre kész edzett kráni férfiak sorjáztak ki kalyibákból. Síró, éhező, puffadt gyermekeket hagyva maguk után az ajtóban, hogy holtan rogyhassanak Hephaistos lába elé, aki fegyverét a pörgetve, egy-egy suhintásnál olykor több áldozatot is szedett.
Mélyen beszívtam a levegőt, elrebegtem ősanyáim titkos tanait és rámutattam az első mozgó célpontra, hogy tűz lobbanhasson alatta, megmutatva nekik istenük poklát. Ranagol, kénköves bugyrait. Szenvtelen arccal haladtam előre, lángba borítva minden élőt, mellettem Norbissal aki lantját pengetve egy szomorkás dalt énekelt. Még a legerősebb férfi is fülét fogva, a fájdalomtól kétrét görnyedve esett a hóba, hogy Defny-testem egy szívre célzott erős szúrással megölhesse.
Eriontól nem messze egy poros kis faluban, egyszer Norbissal és Hephaistossal kifüstöltünk pár martalócot, akkor elneveztek minket „Megmentők”-nek. Hát megjöttünk, mi a Megmentők!
Így ünnepeltük az újholdakat. Igazi boszorkány újholdak, ahogy a söpredék képzeletében él…
Norbiss és én mentünk be a faluházába, míg kint a halálhörgések a tetőfokára hágtak. Sötét volt, és hullaszag. A zsanérok sikítva mozgásba lendültek a hátunk mögött, aztán a bejárat becsapódott mögöttünk. Gyenge fény gyúlt, egy lámpásé, kitekert végtagokkal láthatóvá tette kovenem tagjait. Noir legyen velük örök álmukban. Velünk szemben pedig ott volt… vagyis ott voltam… én. Mosolyogtam.
Norbiss előkapta készenlétbe helyezett nyílpuskáját, de már nem tudta célra tartani. Én, vagyis ő. A bőreváltó beszélt. Rekedt, érces, nem evilági, gyomorból jövő hangja betöltötte az egész helységet, és a dalnok ordítva kapott a szemeihez. Izzó lávagolyóvá váltak, s lassú fájdalmas útvonalat kezdtek vájni az agyához. Éreztem, a szavak engem is karistolnak, bensőm megrándult és szerveim egymásba gubancolódtak, az istenek ajándékát egy halom használhatatlan, egymásba csomózott belsőséggé degradálva. Vér buggyant elő ajkaim közül, hogy erős sugárban folytatódhasson.
– Nem gondoltad komolyan kicsikém, hogy veled akarom megcsináltatni a melómat, ugye? Ugyan-ugyan, hisz megmondtam… Te vagy a célpont. – Elém térdelt, s arcomról a vért letörölve, a sajátjára kente azt. – Szeretem a vért, a ti véretek olyan szép, mint tavasszal a kráni bércek nyíló virágai, verselni támad kedvem tőle.
Újabb szavakat ejtett ki, de most egyenest a fülembe suttogta őket. Csontjaim elhajlottak és egymás után pattantak el, akár a túlfeszített íj húrja. A légzésem egyre szaporább lett, beszélni nem, csak nyögni tudtam.
– Nem jöttem egyedül, Hephiék leszámolnak veled. – Köptem.
Nagyot nevetett.
– Remélem is kicsikém, mit gondolsz mire fel ez a nagy előkészület. – Azzal benyúlt a számba és egy határozott rántással kitépte nyelvemet.
Óráknak éreztem mire Hephaistosék benyitottak, mögöttük a kis Defnyvel. Teljes tanácstalanság látszott rajtuk, amint végig mértek minket, Morguseokat.
Hephaistos kettős kört rajzolt maga elé a levegőbe, Mephisto pedig egy cirkalmas szövegbe kezdett a saját érthetetlen nyelvén fénylő jeleket vésve a légbe.
Ismét felhangzottak a szavak. Az inkvizítor a vályogfalat kitörve kirepült faluházból, csak törmeléket hagyva maga után, hogy odakint kitekeredett tagokkal eszméletlenül elnyúlhasson. Az adeptus körül felszikrázott a levegő, ő maga pedig habzó szájjal, de élettel teli szemmel remegett és kapálózott a talajon. Az utolsó szavak felhangzásánál a bőreváltó hangja megremegett, s már ő maga is kisebb vér és hús darabkákat köhögött fel. Szemeim nagyra nyíltak a felismeréstől, gigászi hatalma van, de ez a hatalom őt is megviseli! Fölém állt, egy fura íves tőrrel a kezében.
– Ennyi volt szépségem.
Defnynek remegett a keze, ahogy a kis mindösszesen 8 éves test a hozzá képest hatalmas nyílpuskát próbálta célra tartani. Oda füttyentett a bőreváltónak. A szemébe akartam nézni, amikor meghal.
– Ej’ kislány – mosolygott a bőreváltó – hát nem ismered fel a nénédet?
– Ó, dehogynem – szólt Defny- testem – szegény Gertrudis nénémből nem sok maradt az erdőben, csak épp annyit hagytál, hogy még felismerjem. A sálját. – Azzal kilőttem a vesszőt, egyenest az értetlenül néző alakváltó szemei közé. Életem legjobb lövése volt!
Segítettem második testemmel az elsőnek, egészen a haldokló Norbissig elvergődni, és egy utolsó, fájdalmasan őszinte csókot adtam neki.
Norbiss vonásai kisimultak, ajkai mosolyra húzódtak. Görcsös remegése abbamaradt, teste rohamos aszalódásba kezdett, hogy életereje a végső gyönyör csókja által belém áramolhasson. Olyan hosszan és őszintén csókoltam, mint még senkit, hogy a végeztével épen és egészségesen kelhessek fel a földről, egy szikkadt múmiát hagyva magam után.
Kihúztuk a még mindig remegő adeptust az épületből és Hephi mellé fektettük, hogy elláthassuk a sebeiket. Átkutattuk a holtak vagyonát, és minden éghetőt, alkoholt, olajat, gyapotot a faluházba hordtunk, hogy így vegyünk végső, tisztességes búcsút Norbistól és így szabaduljunk meg mindörökre a bőreváltótól. Legyen átkozott ő és minden leszármazottja, most és mindörökre!
Ketten ültünk a testeimmel egy kis padon, amit a rögtönzött halotti máglyához hoztunk ki az egyik sufniból. Mephisto ült le közénk.
– Vége? – Kérdezte.
– Vége. – A vállára hajtottam a fejemet.
– Norbiss?
– Meghalt. Már az keruboknak dalol.
Mephisto átkarolt.
– Hephaistos tudja.
– Azt ígérted nem mondod el neki. – Néztem fel rá.
– Nem is tettem, egyességet kötöttünk, tartom magam hozzá. Rájött magától. A falvad, a lángoló szemed, a levegőben repdeső húgod. Soroljam még?
– Mit akar? Máglyára vet? Nem futok el, most már nem. Most már ti is a családom vagytok.
– Nem fog bántani, meg van győződve róla, hogy fehér vagy, és… én is így gondolom.
– Akkor szedjünk össze itt pár lovat, öszvért vagy ökröt bármit, amivel el tudunk tűnni. Rakjuk fel rá Hephit és menjünk! Elegem van!
– Morguse?
– Mondjad Mephikém.
– Te ölted meg Kinteirát? – Mephisto szemei megteltek könnyekkel, és egy szerelmes férfi, minden bánatával nézett a lányra.
– Hányszor játsszuk még ezt el?! – Törtem ki.
– Ahányszor csak kell!
– Nem drágám! Nem én öltem meg a drága Kinteirádat, bár mi tagadás ő igyekezett engem eltenni láb alól! Semmi közöm a halálához és most menjünk már végre! – Fakadtam ki.
Befejezés
A kovenben rendesen el tudtuk látni Hephaistost akinek több csontja tört el, mint amennyit egyáltalán ismerek. Mephistó azt mondta meggyógyul, élt már túl rosszabbat is.
A falura csend borult, mindenkit sokkolt a tudat, hogy elvesztettük a lányokat, sőt esély se volt a megmentésükre. Defny édesanyja meghalt, így nem kellett félnem attól, hogy felelőségre vonnak a kovenben. A legalapvetőbb szabályok ellen vétettem. Saját vérem testét bitoroltam el, a nők minden bizonnyal foggal, körömmel tépnének szét, ha ez kiderülne.
Egy valakinek mégis tudni kell róla, édesanyámnak. Megígértem neki, hogy maradni fogok, de az anyák állítása szerint távozásunk után egy fertály órával már sehol se találták.
Utoljára még bementem anyám házába, befeküdtem a mindig pihe-puha és illatos dunnába. Itt akartam kiadni magamból, itt ahol senki sem lát. Ez a gyász már csak az enyém, a többiek a magukétól még csak fel se fogták a veszteséget, fel se foghatták mekkora kincs volt ő a kovennek és nekem. Legfőképp nekem. Feküdtem és meredten néztem a plafont, képtelen voltam sírni. Az egész világ megváltozott, kiürült. Vége a boldog gyermekkornak, más váltja fel azt. Távol áll a felnőttkortól is, azt az erdőben a könnyeimmel és a lelkem egy részével, már elhagytam. Ez egy… – Halk nyöszörgésre lettem figyelmes. Felpattantam az ágyból, szinte el is felejtettem anyám rejtett herbás főzőjét! Lekaptam az ágyról a dunnát és a többi ágyneműt. Félre hajítottam a szivacsot és kiemeltem egy-két deszkát és ott is volt előttem egy csapóajtó. Elővigyázatosságról megfeledkezve téptem fel, és siettem le a beépített létrán.
Odalent félhomály, doh, többnapos izzadság, húgy és fekália szag fogadott. Kénytelen voltam az egyik polcról lekapni egy kis ecetet, hogy a ruhámból tépett darabra öntve, az arcom elé tekerhessem. A halk nyöszörgést követve, egy lesoványodott saját sarában fetrengő női alakot találtam a lepárlók mögött. A köteleket már átitta a sárga húgysav és a sokszori elpárolgás után vastag só réteg alakult ki rajta, mely érintésemre vastag darabokban pergett le róla. Közelebb hajoltam hozzá, a test soványabb volt, a csont már több helyen is átlátszott a bőrön, az ajkai cserepesek voltak a szomjúságtól, szemei beestek az üregükbe, haja teljesen megőszült az átélt borzalmaktól, de ő volt az! Ő volt!
– Édesanyám. – Suttogtam, alig hallhatóan magam elé. – Édes anyukám, te vagy az? – Finoman megcirógattam az arcát, mire felemelte fejét, hajáról csöpögött a saját mocska, szemei félig begennyesedtek, s torok hangon, rekedten, erőtlenül megszólalt.
– Morguse? … nem álmodok ugye? – feje visszacsuklott a mocsokba.
– Nem anyukám, nem álmodsz, segítek neked anyukám. Várj, hozom a fiukat. Hephi biztos meggyógyít téged, nagyon ügyes ám az ilyen dolgokban… – Kezdtem végeláthatatlan szóáradatba, ájult anyám teste felett.
Mephisto erős karjai vitték fel anyám testét a szabad levegőre. A koven tagjai köpni- nyelni nem tudtak meglepettségükben. Alig pár napja tűnt el, testének leamortizálódása viszont legalább hónapos ha nem hosszabb senyvedésre utalt.
Napokig maradtam anyám mellett. Lemosdattam, tiszta ruhát adtam rá és mézes vízzel etettem, kiskanalanként víve belé egy kicsit több életet. Negyed napra tért magához, és rögtön engem keresett.
– Morguse. Kincsem, hát itt vagy? Régóta várunk rád, nagyon régóta. Téged akar, téged keres… – Beszéde összefüggéstelen volt, egyik témáról váltott át szünet nélkül a következőre. – Hidd el, nem akartunk mi rosszat, de a lányok éheztek. Gertrudis nénéd, emlékszel rá? – Gombóc kezdett el nőni a torkomban.
– Emlékszem anyám.
– A másod teste… mi anyák nem ettünk belőle, de a lányok éhesek voltak, nem tehettünk mást… – fakadt sírva.
– Már nem kell többé félnetek. – Simítottam végig a haját – Már nem fog visszajönni. Többé már nem. Itt maradok veled, én leszek a te kis Defnyd.
– Defny? De hát, ő az unokahúgod, ugye nem? Kincsem ugye nem tettél semmi…
– Csssssss… Pihenj anyám, pihenj egy kicsit, a lányod itt van veled.
Felmálháztuk az állatokat, készen álltunk az indulásra. Mindenkitől elbúcsúztam, nem volt maradásom. Édesanyám a kis Defny mellől nézett engem, egy mankóra támaszkodva, bal karját a lányon nyugtatva. A koven anyái előtt őrökbe fogadta az árván maradt teremtést.
Szemében könnycseppek csillantak, s görcsösen szorította magához a lányt, a lányát, engem. Ebben a hatalmas bánatos világban, melengette szívemet ez a kedves, ragaszkodó gesztus.
Intettem egy utolsót és lóra ültem.
Anyámék még mindig a távolodásunk figyelték, mikor mérföldekkel később Hephaistos mellém léptetett lovával.
– Ugye tudod, hogy nincs vége Morguse? – Kérdezte, komor arccal.
– Mire gondolsz Hephikém. – Kérdeztem.
– Mond, miért kell ezt eljátszanunk minden beszélgetésünknél? Te próbálod kerülni a választ, vagy csak időt nyerni magadnak, mert nagyon is tisztában vagy vele, hogy ellenszélben messziről kiszagolom a hazugságot! – Fakadt ki.
Hangosan felnevettem és megengedtem magamnak egy csalfa mosolyt a pap felé.
– Hephikém, papi pályafutásod során, talán még a mennyei Kyel sem emlékszik arra, hogy te egyhuzamban ennyi szót raktál volna egymás után.
– Már inkvizítor vagyok! Vannak kötelességeim.
– Ó, és mik volnának azok Drágám?
Hephaistos zavartan megigazította a gyűrűjét. Hosszú szünet után válaszolt.
– A boszorkányok… Inkvizítorokat fogok küldetni.
– Te nagy harcos, hát gyenge nők ellen fordulsz? – Dorgáltam – Komolyan erre vetemedsz? Hát miért nem fordulsz rögtön vissza, és hányod kardélre az őszeset?! – Vontam össze a szemöldököm, s játékosan a karjára csaptam.
– Pártatlan megfigyelőkre van szükség, sajnos én már nem lennék az. Ők, ha kell, meghozzák a szükséges intézkedéseket, egy rögtön ítélő bíróság formájában. Persze csak, ha találnak valamit. – Tette hozzá sietve, csipetnyi szünet után.
– Hidd el drágám, nem fognak semmit sem találni. – Kacsintottam rá. – Az égvilágon semmit. – Felkacagtam, és előre vágtattam, magam mögött hagyva az értetlenkedő inkvizítort.
***
– Édesanyám. – Néztem fel rá.
– Mond Mor… Defnykém.
– El kell költöznünk. – Mondtam miközben a távolodó csapatot néztük.
– Hová drágám? Nem volt elég a sorscsapásokból? Most inkább meg kellene erősödnünk, hogy… – Magyarázta kedvesen, szinte gügyögve. Úgy látszik neki nehezebb lesz megszokni, hogy Defny nem nyolc éves.
– Inkvizítorok jönnek.
– Noir az égből! – Véste az Undzs jelet a homlokára. – Hová mehetnénk? – Anyám a pánik határán állt, közel se tűnt már annak az erős nőnek akire én emlékeztem. Megszorítottam a kezét, s nyomtam egy csókot a kézfejére. Keletre néztem.
– Hová máshová? Kránba!
***
A kráni fagyos bércek közt, fekszik egy kis hegyi falu. Házai romba dőlve, faluháza felgyújtva, elüszkösödve. Több tucatnyi holt fekszik itt a hamu és a vályog alatt.
A faluháza kőrakása enyhén mozog, legördül róla egy nagyobb kő és egy kéz nyúlik az égnek. Egy égett, megaszalódott kéz, valahogy feltornázza magát a mázsás vályog törmelék alól, hogy a tetején megállva, mélyet szippantson a hűs keleti szélben, míg szemgödrei üresen, kiégve lesik a végtelent. Megrándul őrök mosolyba fagyott arca, szagot fogott. Ingadozó léptekkel nyugatnak indul, van ott valami, vagy valaki… Ő ölte meg, ő a célpont. Az izarnak csak ez az egy gondolat jár a fejében.
Vége