Ynevi Krónikák. Valaha ez a kifejezés volt szinonimája az interneten olvasható rajongói novelláknak. Ezen a néven volt az RPG.hu aloldala Köege főszerkesztése alatt, akihez később Gulandro csatlakozott szerkesztőként. Az oldal több inkarnációt élt meg és igyekezett magával menteni az adatbázisát minden alkalommal. Mostanra ezen írások nagyobb része már nem fellelhető a virtuális sztrádán. Ideje volt, hogy felbukkanjon az információ óceánjából régi mentésekből fokozatosan, írásonként. Következzék az egyik ilyen írás. Rövid, egyperces jelleggel.
***
-Elkéstünk. – Mondd csak, fiam, jobban örvendenél, ha fertályórával hamarább érünk ide? Mondd csak, mit tehettünk volna?
Két férfi áll a hatszög alapú terem bejáratánál. Egyikük szinte gyerek még, látnivaló, hogy sírással küzd összeszorított foggal. A másik egy meglett férfi, negyvenes évei közepén, arcát szakáll keretezi, a rettentő látvány ellenére egykedvűnek látszik. Egykedvűnek latszik. Tekintete végigjárja az ember-hekatomba minden részletét.
– Újabb öngyilkos szekta – mondja most. Alig-alig remegnek az ujjai, ahogy rátömköd a pipájára. Néhány szál dohány hullik a vérmocskos padlóra. Reszkető lángocska gyúl az ujjak között, megérintik a pipát, a dohány füstölögve lángra kap. A pipa füstje elszáll a lépcső irányába, fénykévéket vetnek benne a fáklyák. Mindenütt vér. Bolondok haltak itt szörnyű halált.
– És ő? Ő is öngyilkos lett? – mutat az ifjú az egyik áldozatra. Leány volt, tizenkettő, talán tizenhárom éves lehetett, sírásra görbülő szájjal meredt a mennyezet irányába. Kis kezében véres, görbe tőr.
– Igen – feleli az idősebbik. Gondolatai meghatározott utakat járnak.
Nem érezni, nem érezni, maradj hideg és érzéketlen, legyél oly kőszívű, mint a krániak, ne gondolj bele, hogy mi lehetett volna, nem számít már, nem számít, nem számít! – Ez egész nyilvánvaló. Nézd csak a vágást. Még csak nem is remegett meg a keze.
– És… és ki… MI tette ezt? – könyörgő felhanggal kérdez most az ifjú.
Nem neki való a látvány, jobb lenne talán felmennünk a szabad levegőre, gondolja társa – most legalább nyolcvan évesnek érzi magát, iszonyú teher kényszeríti lefelé a vállait -, de úgyis vissza kell jönni, hogy elhantoljuk őket, legalább essünk túl ezen.
-Mit szeretnél hallani? Hogy egy démon, egy túlvilági, emberfeletti és embertelen teremtmény tette ezt velük? Hogy megszállta őket valami a kárpiton túlról? Hogy egy varázsló tette ezt velük? Hogy kényszerítették őket…? Hiszen te is tudod, mi történt itt. EMBEREK tették ezt, önmagukkal. Szabad akaratukból. Nincsen rá mentségük… nincsen rá mentségünk.
Kialszik a parázs a pipában. Mindketten az utolsó füstfoszlányt nézik, ahogy kivitorlázik egy légáram hátán az áldott, szabad ég felé. Egyszerre sóhajtanak mélyet mindketten, aztán a fiatalabbik ellöki magát a faltól, amelyhez eddig támaszkodott, és görnyedten, öregesen elindulnak fel a lépcsőn, a lovakhoz, az ásókért.
-Többet nem tehetünk – mondja az ifjú, és maga sem érti, miért nem nyugtatja őt meg a gondolat, és mi az a nedvesség, amely lassan lefelé indul az arcán, majd az álláról a padlóra csöppen.
-Ezek vagyunk mi most: egy könnycsepp a vértengerben, inkvizítor uram.