A táborra való regisztráció (jelentkezés, utalás) határideje július 11. Az ezt követő jelentkezéseket nem tudjuk elfogadni ugyanis a helyszín kérésére számunkra is ez az utolsó határidő a pontos létszám bejelentéséhez. Ugyanez a határideje a szombati központi M.A.G.U.S. kalandra való előtörténetek, csapatkoncepciók és karakterek elküldésére egyben a gulandro@gmail.com címre Gulandronak. Ezen a napon a táborban más játék folytatására és lebonyolítására nem lesz lehetőség.
***
Ahogy az lenni szokott az igazán nagypályás kalandozók, igazán nagystílű megbízásai során, ez is egy igazán pompás helyen zajlott, Equassel egy politikai hatalom szimbólumaként működő, igazán fontos épületének tűnő, igazán cifra díszítésű irodájában, igazán befolyásos emberek fogadták az igazán híres, már-már hősöknek számító kalandozókat, s mindeközben igazán pökhendi, vagy épp ájtatos szavakat dobáltak egymásnak. Volt itt minden. Inkvizítornő megbízó, aranyozott angyalkás oszlopok, kifejezetten ármányosnak tűnő félelf összekötő a kalandozó céh és az inkvizíció között, predoci óbor kristálypohárban, kísértetiesen sustorgó olajfekete testhez simuló páncél, selyem brokát karosszékek, ex-ranagolita fejvadász, szigorú, sokat sejtető megbízás, unikornis szarvas varázspálcás dorani magiszter, meg a legújabb divat szerint nyekergő haonwelli keringő, és egy kis kéksajt. Ami viszont nem volt, az a megegyezés, no meg nyugodt hangulat. Cifra ruhás félelf férfi, aki az imént említett céhes összekötő szerepét töltötte be, kérdő pillantásokkal kereste, hogy vajon valóban anyagiasult a csend, vagy a szarvas pálcát tekergető, sötétszürke ruhás varázsló tekintete olyan nyomasztó. Egy biztos: bizonyos presztízst és képességeket elért személyek, sértésnek vehetik ha rangon aluli feladatokkal bízzák meg őket. S mivel a másik széken ülő, kreol bőrű mestergyilkos tekintete, szánakozó megvetéssel telepedett az asztal fölé, ez nyilvánvaló volt.
Mi sem bizonyítja jobban a tanult emberek tapintatosságát, mint az, ahogy a magiszter megbecsüléssel teli szavai feloldották a szégyen szélén ingadozó gőgös hallgatást.
– Nem hinném, hogy ránk gondoltak amikor e szigeten való csőszködésre akartak felkérni! Mielőtt megharagudnék, csak ismételje el a szavaimat, de kérem semmi egyebet ne tegyen, ez már így is eléggé megalázó, nem kívánok többet látni hebehurgya viselkedésükből, no meg a hitvány álcájukból- hanyagul körbemutatott, aztán lassú szavakkal folytatta, ahogy a gyerekeket szokás kioktatni- Tehát jól füleljen: Ó hiszen rossz címre érkezett a futár, nem magukat vártuk ide. Megértette?
A nő és az céhes összekötő összenéztek, s tudták mi a megoldás. A borvirágos orrú félelf gyorsan magához ragadta a szót s válaszolt, tudta ez már egy veszett ügy.
– Tehát jól füleljen, ó hiszen rossz címre érkezett a futár, nem magukat vártuk ide. Megértette?
Mindkét kalandozó megdöbbenve rázta a fejét, hisz nem egyszerű, ha az embernek hülyével van dolga. A fejvadász pedig kitolta maga alól a széket és még egy csomót kötött, a kardot rögzítő zsinórra válaszképp, ami bár funkcionálisan fölösleges volt, de jól mutatta mennyi fenyegetést lát, vagy vár e helyzetben. Ugyan a varázslók nem szokták fitogtatni hatalmukat, ezúttal, nem tudni miért, kivételt tett. Felrobbantotta a levegőt távozáskor, amitől óriásit dörrenve csapódott be az ajtó mögöttük.
Másnap elégedett vigyorral rohant, a díszes irodájuknál várakozó, visszafogott úri öltözetű inkvizítornőhöz, szokása szerint pityókásan, az ezüsthajú félelf kalandozó felhajtó.
– Találtam még egy csapatot! Ezekkel nem lövünk mellé. Ők elég… hogy is mondjam… motiválhatóak.
– Sejtettem, hogy nem hagyod annyiban, de biztos jók lesznek? Bár már az is elég, ha egyáltalán vállalják- kiült az aggodalom, bájos arcára, s göndör fekete tincseivel kezdett játszani izgatottságában.
– Nos, nem sok válogatni valónk van, és elég elcsigázottan ücsörögtek az ivóban. Úgyhogy színpadra, mindjárt itt vannak.
Késő délutánig vártak a kalandozók érkezésére. Legalább olyan különös alakokból állt a veszélyeknek élő kompánia, amilyen színes volt a túldíszített tárgyaló. Ismét kitettek magukért és a kalandozók meggyőzéséért. Drága bor, még aranyozottabb bútorok, jó ételek, szakszerű térképek, és ezúttal jóllakott kalandozók. Mielőtt bármi kétségüknek hangot tudtak volna adni, gyakorlott, rámenős, piaci kofa stílusban, tolta az áldozatok figyelmébe a rideg tényeket, s ahogy az szokása volt, bormámorral teli hanggal:
– Bizony, bizony, mi az Ezüst Rend Falka, újabb bizalmi téglát rakunk le, céhünk és a pyar vezetőség szövetségébe, de ami a legfontosabb ezzel ti is körünkbe léphettek, hiszen e küldetés magának a szent városnak jelenleg futó legfontosabb üzleti vállalkozása. Természetesen Pyarronnak fontos, hogy megbízottjai a lehető leginkább elvhűek legyenek Pantheonunkhoz, és minden pyaronita eszmeiségéhez. De a ti esetiekben nincs kétségem, ám. A feladat pedig, mint ahogy látjátok a térképeken, a Nyugati-óceán egy idilli szigetére szól, melynek neve khoh… khassha… Khosana, s az ide szállítandó ember, illetve nyersanyag útjának biztosítására, és az itt épülő dicső erőd védelmére valamint a helyi lakosokkal való békés viszony felügyelésére fogad fel titeket. S mivel jól ismerem tiszteletreméltó hírneveteket, csak rátok gondoltam kedves… csapat. – ezen lendülettel hadarta a meggyőző szavakat, s hipnotikusan bámult a kalandozó kompánia vezetőjének szemébe. Egyikőjük a dzsad porcelánmintás asztalra terített térképeket, jegyzeteket és megbízólevelet turkálta, s kérdésekkel teli tekintettel nézett fel belőlük.
– Ezeken a Pyar Szent Szék pecsétje van, és ez…
– És ez csak azt jelenti, hogy az egyház is jelentős feladatot végez e dicső erődben, úgy mint Adron, és Krad papjai, akik segítségetekre számítanak a szigeten végzett kutatásaikban. Egyszóval tekintéllyel és megbecsüléssel járó feladatra kérték fel céhünk kalandozóit. Titeket!
Már készültek is, a részleteket feltáró kérdésáradatot zúdítani a sok átverést megélt kalandozók, de az inkvizítornő hirtelen közbevágása, és talán a beszélgetés felett lebegő alkoholmámor, a megegyezés vigyorát csalta a kalandozók arcára.
– Azon felül, hogy a Szent Városnak tehetnek szolgálatot, ne feledjék, a pénz az egyetlen jó amiből nem árt a sok. – csörrent is a vaskos szütyő az asztalon.
Equassel, pyarroni követségi épületének istállóját elhagyva, a kalandozók célbavették a kikötőben lévő Adron templomot, hogy ott találkozzanak a karavánjukat vezető pappal. A két felhajtó megelégedve bólogatott a kocsiszín előtt, ahogy néztek utánuk. Az inkvizítornő nekidőlt a falnak és egy cukorkás papírt zörgetve összegezte helyzetüket a társának.
– Ez könnyebben ment, mint gondoltam. Elég gyorsan elfogadták. De talán nem lesz baj, hisz az Ezüst Falka jó embereket szokott találni.
– Igen, de talán ők is rá vannak szorulva a pénzre. Remélem az Adron papok nem lesznek túl kemények velük. Szerinted feltűnt nekik?- visszanézett az istállóra, amiről tenyere mozdulata nyomán eltűnt a pompás úri tárgyalóterem látványa, ahogy a keze átsiklott a tekintete előtt.
– Nem mondták. Hékás az ordaniakat mondtad nekik?
A félelf elkerekedett szemekkel, és bárgyú vigyorral nézett vissza a nőre, mint aki tudja hogy feledékenységével elszúrt valamit.
– Hát majd a szigeten úgyis megkeresi őket a forrófejűek követe, ha akarnak tőlük valamit…
A másik elfogadó, semmibe révedő tekintettel majszolta a cukorkát, s figyelte a templomba belépő kalandozókat.
– Végül is… mindegy
***
Új hajó tűnt fel, a szúróan erős napsütésben izzó, homokos tengerpart fölött a horizonton. Viharvert, s rozoga, egyszer használatos deszkázata, új erőt, nyersanyagot, és még több embert hozott a pyarroni tábor bungalókból álló telepe számára. A part közelében épülő telepen, a legtöbben csak kedvtelésükkel és henyéléssel foglalatoskodtak. Csupán néhány, erős kötelességtudatú munkás és katona kínozta magát a forró homokon, táboruk, és vezetőik adta feladataival. Ám mindenki tudta ezt sokáig nem fogják bírni, hisz minden volt köröttük, ami a munkában és nyüzsgésben, kötelességekkel elhalmozott városi életükből hiányzott. Nyugodt virágillatú szél, végtelen tenger, kedves bennszülöttek s munka nélkül is étel potyogott a fáról. Így is emberektől zsibongott a part, ahogy a pyarroniak a helyiekkel együtt múlatták az időt. Néha hallatszott csak egy-egy parancsoló ordítás, a kikötőnek magasztosított stég irányából, ahol bódéja oszlopának dőlve, az árnyékból figyelt mindenre a tábor kapitány, kinek a munkások, és katonák felügyelete volt helyi hivatása. Kis vászonkalapjának árnyékolója alól pöfékelt, s hunyorogva hangosan adta elő parancsait, mely inkább a stégen álló vezetőségnek szólt s nem annyira várta el parancsai teljesítését. Ám úgy tűnt a hajóra váró vezetők sem igazán figyeltek rá. Mindhárom a távolban úszó hajót figyelte, mely terveik sikerének reményét ringatta. Az egész telep, és expedíció vezetője, a fogadáshoz méltó díszpáncéljában feszített, mellén predoci családjának címerével, ábrázatán pedig az idegösszeomlásból való első kilépést jelentő mosollyal. Karjába szerelme kapaszkodott, a szintén predoci, szőke hajú nemeshölgy, kinek szépsége leginkább lenge ruhájából fakadt. A stég másik szélén egy nevetgélő, sötét barna bőrű, bennszülött gyerek tartotta pálmalevél árnyéka alatt, a telep fő Adron papja állt. Mikor kikötéshez közeledett a hajó, kitört a lovagból:
– Végre befutott. Azok a furcsa alakok ott a hajóorron gondolom a kalandozóink, akik végre ellátják a… – fájdalmasan húzta szét a száját miközben rápillantott a függőágyakban ringatózó pyarroni munkásokra- …a szükséges feladatokat. Áldás rájuk!
– Igen, ők minden bizonnyal azok. Alig várom, hogy fogadhassuk őket a legnagyobb szeretettel, és végre minden egyenesbe jön. – Csacsogott a nő.
Az öregedő kecskeszakállas kopasz Adron pap, rubintra cserélt bal szemével szidalmasan pillantott a másik kettőre.
– Tisztelt hithű társaim, ebben a telepvezetői posztban. Óva intelek titeket a nyájas viselkedéstől e kalandozók iránt. Ne feledjétek, ők most az egyetlen lehetőségünk. Őket kemény kézzel kell fognunk, s a lehető legnagyobb szigorral! Nem hagyhatjuk őket is… – kereste a legkevésbé sértő szavakat, miközben aggodalmasan tekintett emberi szemével, az éppen őslakosoktól táncleckéket vevő pyar katonákra- … őket nem hagyhatjuk így elkanászodni.
Mindennek semmittevő ütemességet adott, a lassú hullámveréssel ritmizáló rönkdobok, és khosanai dalokat éneklő, sötétbőrű fűszoknyás szépségek dala. Az egész part hangulatát magába foglalta, az egykorvolt hajókapitány, a tábor kapitánya, aki fontoskodó tekintettel, és időnkénti szidó kurjantásokkal leplezte feladatainak mellőzését, miközben sűrűn pöfékelt szivarfüstje mögül szemezett a tengeren szétfolyó, napnyugta rubin csillámaival.
(Lucius un Draco írása)