Meg is érkezett a második hangulatkeltő novella Lui jóvoltából, amelyben egy titokzatos felhajtó egy zavaros küldetésre invitálja a kalandozókat.
***
Tán a hűvös évszak fagykarmai, vagy az erdei ösvény átkozott mivolta késztet rá, némelyetek összehúzza magán meleg bundáját. Az öntudatra ébredt élőlények számára olyan ez, mint valamely isten kegye, ami távol tartja a sötétben megbúvó iszonyatot, amiket a gyermekek az ágyuk alá képzelnek; vagy lelkük egy ősi darabja emlékszik arra, hol rejtőzködtek korokkal ezelőtt. Gyermek ugyan már nincs köztetek, az érzés mégis kísértetiesen hasonló.
Szekeretek lassan nyikorog, mosolygós, homályos tekintetű kocsisotok pedig néhány csendes füttyentéssel tartja az ösvényen a négy gebét. Feslett kalapján több a lyuk mint a folt, szegényes ruhába bújtatott sovány, csontos teste a halvány lámpás fényében szinte halottnak tűnik – noha bizton tudjátok róla, hogy életben van. Akárkivel nem is indultatok volna el Menedékből. Biztos, ami biztos – ha nem is miatta – fegyvereiteket közel tartjátok magatokhoz, s aki elég óvatos ahhoz, hogy a markolatra helyezze tenyerét, érzi, hogy szorítását, fürgeségét gyengíti és lassítja a hideg. Mégis van valami izgalom a leheletnyi félelemben, valami meleg a fagyban, és valami pihentető az útban számotokra, és fajtátok számára mióta világ a világ; az Otthon.
Ha nem így lenne, el sem indultok. Felhajtótok – bár lágyan fogalmazott – nem kertelt sokat. Nassius…? Talán Nassius. Közületek a szorgosabbik naplójában biztos le van jegyezve a neve. A dohányába kevert szertől tekintete enyhén fátyolos volt, de az előleg, amit adott nektek, elég ahhoz, hogy komolyan vegyétek az ajánlatot; ahhoz viszont éppen kevés, hogy csak egyszerűen meglépjetek vele. Kívánjátok, bárcsak tudott volna a küldetéssel kapcsolatban is annyira pontosan fogalmazni, mint amennyire a jutalommal kapcsolatban.
Keressétek meg! Lassan ejtett szavai mély hangján, tompán visszhangoznak az elmétekben. Minden, amit mondani tudott, hogy olyan dolog, talán ereklye rejtezik itt, melyre sok embernek fáj a foga, és sokan fizetnének érte tetemesebb összeget is – de hogy pontosan mi az, azt ő maga sem tudta kideríteni.
Persze, tudja ő, hogy Ranagol a részletekben rejlik. Utatok, amennyiben hajlandóak vagytok elvállalni a feladatot, egy zarándokhelyre vezet, melyre Alborne szobrászai látogatnak el; legtöbbjük pedig ott is marad. E város, vagy inkább település nem nagy lélekszámú, lakói között a végzett fattyai nemigen bújkálhatnak, de – a Kosfejűt, ha említettük -, a hely az Elátkozott Vidék peremén fekszik, századok óta már, Khiazmus néven emlegetik. Óvatosság, körültekintés, éles elme és szem; ezekre mindenképpen szükségetek van, ha igent mondotok az ígért aranytallérokra.
Itt vagytok hát, az úton. Újra. A kocsis néha mélabús dallamba kezd az éjszakának tűnő hajnalban. Tarsolyotokban egy ígéret, némi csengő arany, és a remény, hogy az a dolog is ezek mellett lesz, amiért útnak indultatok. Ha így van megírva, büszkén tértek majd vissza Erionba, az Öreg Üllő fogadóba, ahol felbéreltek benneteket; elvégre, nem minden hozzátok hasonlónak sikerült ezt megcselekedni korábban.
A második hold egyre lejjebb csúszik az égen, átellenben vele pedig a hajnal aranyló sugarai próbálnak áttörni a csontszerű, csupasz fák ágai közül több, de inkább kevesebb sikerrel. Az út azonban egyre fényesebb e vészjósló táj vidékén, azokat közületek pedig, akik Noir kegyéből álomba tudtak szenderülni a morgások, az ösvény szélétől távolabb roppanó ágak, az elfek számára is ismeretlen állatoktól származó hangok ellenére, kocsisotok dohánytól és olcsó szesztől rekedt hangja ébreszt.
– Na, komáim – igazít egyet kalapján, melyet valószínűleg csak a fagy tart már össze -, egy fertályóra, és meg is érkezünk.
Előre néztek, el a válla mellett. A gebék ritmusos kaptatása fölött a távolban, ahol az erdő ritkulni látszik rendezetlen, apró kőházak tűnnek fel.
Khiazmus pedig csendben vár benneteket.