Különös előélete van ennek az írásnak, ami másfél éve született. Ehhez azonban fontos bemutatnom a Fekete Határ Szindikátusát, akik hozzánk hasonlóan hiszik és vallják, hogy a M.A.G.U.S. lehet több és jobb annál, mint ami jelenleg, tevékenységüket azonban az ynevi kártyajáték területén fejtik ki. Hasonlóan, több város és közösség klubjait összefogva egységes versenysorozatot szerveznek, miközben van módjuk a M*kártya újabb megjelenéseit is igazgatni, őrködni a játékegyensúlyon és lassan maguk is két és fél évtizedes játékhagyomány felett ügyelnek a tőlük telhető módon.
Tudvalevő, hogy a kártyajátékban prominens szerepet kaptak kezdettől fogva az ún. Őrtálló Nagyok és az ő rendjük, s bár pár évre ez a háttér kifakult, a Fekete Határ Szindikátusának egyik küldetése ezt a motívumot visszavezetni a játékokba és így a közös Ynev világba is. Vezetőjük, Aquir (alias Magyar Máté), lelkesen tud beszélni ezekről a különleges rendtagokról és már egy akkora háttéranyagot összegrundolt róluk, ami egy mezei szerepjáték kiegészítőt is bőven megtöltene. Nekem is volt alkalmam bepillantani a kulisszáik mögé ennek kapcsán.
Egy hosszabb beszélgetés során merült fel ennek az „ujjgyakorlatnak” az ötlete, mivel megjelenéskor tőlem sem állt távolt a M.A.G.U.S. Kiválasztottak Kártyajáték sorsa így felelevenítettem nosztalgikusan emlékeimet, hogy ifjú szerepjátékosként hogyan is képzeltünk el egy-egy menetet a lapok fölött, miként narráltunk egy-egy csatát vagy toronyszint ostromot. Ebből születetett a következő írás, ami egy olyan vidékre repít el minket, ami régóta egyike Ynev „megadungeonjainak”, de említésen túl még nemigen foglalkoztak vele sem szerepjátékban, sem az irodalomban.
Soron következő rendezvényünk helyszíne egyébként a Fekete Határ Szindikátusának is állandó versenyeinek színtere is, így illdomosnak tartottam bemutatni őket és feltenni a kérdést vajon van e és mekkora a közös halmaza a M* szerepjátékosoknak és kártyásoknak ha már egyazon világon osztozik a képzeletük. A novella végén egyébként egy vizuális „megoldást” is találhatnak azok, akik járatosak a kártyajátékban, hogy mi miért és hogyan alakult a történetben. Jó olvasást kívánok hozzá és játékot aztán az asztalnál akár kártya, akár karakterlap fölé görnyed valaki.
A Fekete Határ Szindikátusának honlapja.
***
Szilágyi János: Tiarniel mélyén (M.A.G.U.S. novella)
A születés egyenértékű a teremtéssel. Az akarat az első, a lélek kívánatos, de a test szükségszerű. A hús, a fegyverré formált csont és a vékony bőr a legszükségesebbek. Megkérdőjelezni a célt nem helyénvaló. Addig élet az élet, ameddig a vége még nem látható a horizonton. Az alkony színét csak a szív ismeri fel és jelentőségét. De a hajnal, az élet és a gyilkos számára egyformán egy új lehetőség. Ha pedig ő a legtökéletesebb arra, amire létrehozták az idő végtelen és a beteljesülése nem félt, nem remélt, csak elvárt.
Dwyll Unió, a Vinali-medencében elterülő ország népe sokat szenvedett szomszédjai miatt az elmúlt évszázadokban. Akár itt kezdődtek, akár itt végződtek, de a Zászlóháborúk nyomot hagytak a dwoonok otthonán és a lelkén is. Erre talán nincs is jobb példa, mint hajdani fővárosuk, Tiarniel erődvárosának helyén üszkösödő rommező. Bár újjáépítése minden nemzedék idején felmerül, de tény, az egykori falakat látótávolságra sem közelíti meg senki, aki tiszta hittel féli a védistenük, Ranil haragját.
Az élet azonban időről-időre megpróbálja visszakövetelni a lezárt vidéket, minden alkalommal vereséget szenvedve a földet máig lúgozó sötét varázslatok kipárolgásaival szemben. Ez azonban nem jelenti, hogy részgyőzelmeket ne aratna az enyészet felett. Madarak híján a felhők távlatából a holdbéli tájon smaragd foltok jelzik az egykori csatamágiák rontó hatalmának gyengülését és a dwoonok szívében élő konoksággal rokon természet diadalának helyszíneit. S a kiterjedt erődítmény látványa csak ezután következik.
Egykori ostromgépek törött csonkja néma erdőként mered az átszakított falak felé. Mintha még mindig a védőkkel szembeni gyűlölet tartaná őket egyben. Felismerhetetlen, óriási csontok meredeznek a kiszáradt vizesárok alján, önző módon tartják azt a talpalatnyi földet, amit a heves ostromban eloroztak a ma élő dwoonok őseitől. Itt nem zöldell fa, az utcák macskakövét nem veri fel gaz és a levegőben még mindig szürke pernye vibrál, akárha az egykori keserű füst soha nem oszlott volna el teljesen. Valóban nem is.
Mozgás mégis van. Rovarok és dögevők, kicsik és nagyok. Van amelyiket nem sikerült megváltoztatnia a vidék erejének és vannak, amikor a rommezőn kívül talán meg sem tudnának élni. Felhasított pincék óvóhelyei mélyén tanyáznak dolgok, s máig pislákoló mágikus jelekkel futtatott őrtornyok ablakaiban villan különös lények szembogara a kinti világ fényességére. Más, későbbi várakkal ellentétben a falakon túl nem magasodnak egymásra az épületek és áll aztán mindent uraló palota. Ez a hely egy másik világ másik lakóinak volt a végső menedéke.
Tiarniel egykori főerődje a tengerszint alatt volt található. Talán a dwoon babonákban lelhető fel oka, de aki a városba lépett egyre kevesebb árnyékos utcát és magas épületet talált, mire az egykori főerőd mélybe süllyesztett lovagvárának lejáratához jut. Egykor minden szintjére kristály és ezüstlapok igazították el a napfényt. Nem volt hely, ahol Ranil gyermekei a föld mélyén nélkülözték volna a világosságot. Persze a vereség és a Toroni Hatalmasok dühe ezt is megváltoztatta egyszer és mindenkorra. A főkürtő beomlott, a legendák szerint a föld maga elevenedett meg és zárta be a testébe épített és tátongó sebet.
Egyes járatok még mindig összeköttetésben maradtak egymással. S ez a különös hely miként taszítja a egyszerű istenfélő halandókat úgy vonzza a maga sötétségével azokat, akik a legkevésbé sem tartoznak az előbbiek közé. Csorba lépcsősorok és foghíjas kőboltíves folyosók végében három ilyen alak magasodott egy előttük álló kígyófejes ajtó zármechanikája fölé. Közülük csak ketten voltak emberek és kosfejes éjszín vértezetükön, tekintetük véreres sápadtságán jól látszott, hogy megfizették a rommező vámját eddig a pontig kamatostul. A harmadik férfi azonban csak vonásaiban maradt rokon velük: ereiben már régóta egy sokkal ősibb faj vére buzogott és a Fekete Határon túl töltött esztendők alaposan hozzáedzették ilyen és ennél élhetetlenebb környezethez is, így jól viselte az utat.
A tudat, mint egy tó, amibe az események apró kavicsokként zuhannak. S ha pedig a világ zajlik úgy mintha eső verné és szél keltené hullámait. Viharban nem mondható meg a tóról, hogy a természetes állapota a nyugalom, hogy magától csak élne és várakoznak. Hogy mire? A viharra, arra, hogy a cél megmutassa magát. A test pedig, a tökéletes test megvonaglik, ébred. Mert közeledik az idő. Amire teremtették. S a tó minden cseppje a felette szálló kavics röptét figyeli, tükrözi és vágyja.
A feketerendi lovag értőn előredőlt. Shadon felföldjén, a népszerű gondolattal ellentétben, több trükkös szerkezettel találkozott már. Óvatosan elkerülte a nyitó mechanizmus hatalmas kígyófejet mintázó domborművének szemfogait és óvatosan a középen elválasztott kép szemrésze fölött állt meg a lánckesztyűs tenyere. Elgondolkodott és kérdőn a válla fölött sandított két társára, de a shien-gorr mortel és istenük, Ranagol paplovagja érzéketlenül bámult vissza rá. Most, hittársai az Egyetlen szeme előtt csak magára számíthatott ebben a feladványban. Keze továbbsiklott a rajzolaton és a rágóizmok felett, a részletesen kivésett pikkelyek fölött állapodott meg, ahol a lény hallóüregét sejtette. Két ujjával két különböző kőpikkelyt nyomott le és azok engedelmes kattanással nyomódtak be.
A szemfogak végpontjain lévő apró lyukakból maró sav fröcskölt az arcára évtizedes porkitörés kíséretében és hátrahanyatlott, miközben a sistergő anyag a sisakja anyagán keresztült a bőréhez ért. Két társa szenvtelenül vett tudomásul sorsát és tovább tanulmányozták a rajzolatot. A kráni paplovag hümmögve lépett előre és a lyukból még mindig szivárgó savnyomokat követte tekintetével és vaskesztyűjével benyomta az állkapocs alsó részét a domborművön. A kapu válasza kövön csikorduló kő volt és az ajtó bal szárnya a falba húzódott vissza. Kráni társa elismerősen pislogott kettőt halszemeivel: a világon létező háromezer kígyófaj sokféleképpen érzékeli a külvilágot és a közhiedelemmel ellentétben nem süketek. Sokan közülük az állkapcsuk alsó csontjának hajószerkezethez hasonló felépítésével térhatású hangokat hall a földön csúszva.
A paplovag türelmetlenül fordult a shadonihoz, aki mostanra összeszedte magát és díszes sisakja maradványaitól megszabadulva dacosan feltápászkodott. Fél arcát vörös kelés és genny borította, de összeszorított foggal, egy nyikkanás nélkül viselte a fájdalmat. Az orcájáról leolvadt húson keresztült kilátszott ínye egy része és állkapcsa bal oldala. A Kosfejes Úr kegyelméhez méltó emlékeztető a hibájáról. Tétovázás nélkül átlépték a küszöböt és a shien-gorr társukkal az élen belevetették magukat a sötétségbe. Majd, hogy a mortel fejvadász kattogó hangon jelezte az ellenség hiányát nekik egy torokhangú vakkantást követően a másik kráni nyakában vörös színnel felragyogott a szarvakat mintázó szent szimbólum.
A sötétség mégis mintha természetellenes módon dacolt volna a mágiával kikövetelt szentségtelen fény ellen. Oszlopos csarnok vette őket körül, a birodalomalapító dwoonok stílusában, de mégis: az alkóvok és ívek tövében sokkal makacsabbul megragadt a homály, mint ahogy azt a valóság törvényei szerint tenné. A paplovag ismét elgondolkozott, de a rá jellemző hümmögésen kívül más hang nem vallott a gondolatiról. Árnyak csarnoka, futott át az elméjén, a primitív Ranilt imádó jószágok számára szentségtelen, rettegett hely lehetett ez egykoron. Ami azt jelenti, hogy az erőd fénykorában sem gyakran léphettek be ide. S bár ostobaságnak tartotta a dwoonok félelmeit a sötétségtől, aminek még nevet is adtak, de példamutató módon kivonta a kardját és ezzel a hangtalan gesztussal társait is erre ösztönözte.
Eközben egy pillanatra sem lassítottak le. Élen a kráni fél-lény, nyomában a kossisakos paplovag és a sor végén a feketerendi jelentette az utóvédet. Bolyongásuk közben egyszer sem váltottak szót, kétszer értek falat és kerestek új irányt az oszlopok útvesztőjében, a shien-gorr egyszer megjelölte az egyik oszlopot kutya módjára, amikor úgy érezte már túl sokszor látta ugyanazt, a felföldi pedig háromszor köpött ki oldalra, hogy a sav keserű ízétől és a szájában maradt húslétől megszabaduljon. Ismert egyszer egy boszorkánymestert, aki véletlenül fenékig leöntötte a torkán az egyik saját maga keverte lúgot. Három évig csak kancatejet tudott inni sérült torkával, de túlélte. Így ő is bizakodott.
Végül elértek egy emelvényhez, amiről nem lehetett megállapítani, hogy a csarnok melyik végében lehet. Akár több ilyen is lehetett volna szerteszét, akár több száz is. Ez üres volt, csak egy foglalat jelezte, hogy valami gömbölyűnek lenne hely. Továbbmentek. A két lovag már elvesztette időérzékét, de a mortel a húsa mélyén óraműként működő szerveivel érezte az eltelt perceket és kilencvenet számolt össze, mire a kapun belépve elérték a második emelvényt, amin végre megpillantották küldetésük célját: egy emberinél másfélszer nagyobb koponyát, négy agyarral és magas homlokkal. Egy ork csiszolt földi maradványai.
A kráni paplovag elgyönyörködött az ork ősatya fogazatán. A maga korának valódi csúcsragadozója lehetett. Ő maga csak annyit tudott róla, hogy az egykori Koponyaszövetség egyik hadurával áll szemben, kézzelfogható bizonyítékának a pyarroni hazugságnak arról, hogy Orwella, a Kitaszított teremtette volna a fajt, amit Kránban is előszeretettel nemesítenek és jó szolgálatot tettek a hamis próféta városa elleni háborúban. Egy néma tanúja a történelemnek, de jól tudta, hogy a megfelelő módszerekkel az ilyen hallgatagok is jó hasznára válhatnak a Kosfejes Úr céljainak és híveinek. A parancs azonban a megszerzése vagy elpusztítása volt a fejnek. S ő úgy döntött, hogy nem kockáztatja a küldetés sikerét.
Egy biccentéssel őrségbe rendelte a félmosolyú lovagot és két kézre markolva kardját előrelépett, hogy lendületet véve lesújtson az egykori ork vezérre, beteljesítve egykori vereségét. Egyszer már az őrült mágus zsoldosai sikerrel orozták el előle ezt a fejet Erenben, és sok időbe telt, míg erre az alaposan elrejtett trófeateremre ráakadtak kémei. Figyelembe véve milyen áldozatok és nehézségek árán jutottak el idáig a gyanakvó dwoonokon keresztül a sokszor elevenen védekező rommezőn át a város mélyéig nem volt benne biztos, hogy még egyszer sikerrel vennék ezt az akadályt egy ilyen értékes zsákmánnyal. Ha pedig a felelősség az övé, akkor a döntés és a cselekvés joga is. Ranagol akaratából!
A hullámok összecsapnak. Olyan sok lehetséges kimenetel, olyan sok veszély, hogy az életünk hibás célok felé tereljük magunk. Hiszen csak egyre vártunk, s a választás bősége részegítő. A lehetőség, hogy idő előtt elorozzák a végzetünket rettenetes. A bőr minden egyes rétege külön mozdul, egymáson siklik és a rezgések utat találnak a csont hártyáin keresztül. Látnia sem kell, hogy körülötte olyan erők gyülekeznek összecsapni, melyek nem vesznek róla tudomást és mégis róla szólnak. Kérdések. Ennyi türelem után izzó fájdalom a kétely, de várni kell és figyelni. Mert a sors nem teremt ok nélkül, nem tartalékolja feleslegesen. Csak a jelre kell figyelni, minden más csak felesleges zaj és zavar.
A dorani varázsló szeme szokott hozzá először az őket körülvevő sötétséghez. A térmágia által vetett hullámok gyorsan eltűntek a manahálóban. Amiatt nem is aggódott, hogy észre vették e a jöttüket, inkább azért, hogy időben érkeztek e. Gyorsan kellett cselekedniük és mint ilyenkor, nem volt benne biztos, hogy uruk, megbízójuk az az ördöngős mágus megfelelően válogatta össze őket. Ismerték az ellenségüket, ez előny. Tudták hová jönnek és a naplovag javára legyen mondva meg sem rezzent a népe számára baljóslatú hely nevének hallatán. Az ilanori meg azt sem tudta, hogy hová mennek és csak az érdekelte, hogy lovát addig hol abrakoltassa.
Persze érthető, nyugtázta magában a dorani, amint szemei zsarátnőkként ragyogtak fel az Árnyak csarnokának végtelen éjszakájában. A mágus is csak akkor tudta őket értesíteni amikor maga is felneszelt elrejtett arra, hogy elrejtett kincseskamráját felfedezték és feltörték, mint egy perselyt. Két ranagolita lovagra és egy aquirra számíthattak. Kíváncsian várta a találkozást, mert bár már régen nem számított adeptusnak, de sem krániakkal, sem ősfajzatokkal nem találkozott még a kódexek lapjain kívül. A gondolatai sűrűjében kóborolt, mikor az ilanori vágtató bátorítóan a vállára helyezte a kezét.
– Szagot fogott – toldotta meg Ranil híve társa gesztusát és sokat sejtetően tenyérrel jelzett egy irányt a varázslónak az oszlopok között. A dorani pedig engedelmesen bólintott és övét szorosabbra véve társaival nekiindult.
Csak egy rövid ideig kellett a Szépmező íjászának különös érzékeire hagyatkozniuk. Hamarosan kivált a távolban egy imbolygó vörös lidércfény, ami lassú tempóban cikázott előttük hol elérve egy falszakaszt és elválva tőle, hol közeledve egy darabig. A dorani megrezzent minden alkalommal, amikor csak koncentrálni próbált a fókuszpontjára a fénynek: a szakrális mágia ezen idegen formája számára egyenértékű volt a nekromancia kipárolgásával. Ő maga undorodott ettől, a Szarvtoronyban sem járt odahaza.
A lánccsuklyás lovag mosolyt erőltetve az arcára lépdelt mellette, de rá legalább olyan hatással volt ez a hely, mint a varázslóra. Gyakran azon kapta magát, hogy dwoon nyelven mormol magában és mikor társai kérdően, figyelmeztetően néztek rá vagy elnézést kérően pirult vagy mereven maga elé nézett és a fegyvere markolatát birizgálta. „Hemne-Udge” morogta, amint a nyálkaként őket körülvevő sötétségen térdig meneteltek végig. A lidércfény megállapodott és a lovag elnémult. A varázsló óvatosan egy oszlophoz támaszkodott, az ilanori pedig elkezdte felfeszíteni íjára az ideget. Közelebb húzódtak és kétsornyi oszlop távolságról megpillantották az emelvényt és az azt körülvevő három baljóslatú alakot.
A mágus jól számolt: két lovag és egy különös kétéltű lény, ami tar feje és négy végtagját leszámítva nem emlékeztetett egy emberre. A bőre földszínű és réteges volt, a lovagok pedig fél-vértezeteket viseltek csak, jól láthatóan már napok óta. Amikor a magasabbik a levegőbe emelte széles kardját, hogy lesújtson valami takarásban lévő dologra az ilanori útjára engedett egy vesszőt és az események lázas vágtába kezdtek körülöttük. A sisak nélküli ranagolita lovag röptében kapta el a vesszőt, mielőtt az szent szimbólumot viselő társa nyakába fúródhatott volna. Zord vicsorral törte ketté, amint az árnyak közül hangos rikoltással rávetette magát a szépmezei páncélbontó fokosát lengetve.
A naplovag kifújt és új lendületet véve csörtetett az emelvény felé. Ügyet sem vetett a koponyára, egyenesen a paplovagnak zúdult, aki védekezőn emelte maga elé kardját és bár sikeresen hárított, de a roham lendülete elsodorta őt és támadóját is. A dorani csak késve lesett ki a fedezékéből, próbálta felmérni a terepet és nézte a négy összekapaszkodott harcost. Azonban nem látta az ötödiket, akitől a legjobban tartott tanulmányai alapján. Sem az emelvény, sem a paplovag közelében nem látta, ezért óvatosan egy közelebbi oszlophoz rohant a csata háttere és zaja álcája alatt. Remélte, hogyha ő sem látja az aquirt, az sem látja őt.
Az ilanori ügyes, táncos mozdulatokkal kóstolgatta ellenfelét, igyekezett tiszta találatot bevinni a fokosával a sisak nélküli fejre, de a lovag meglepő könnyedséggel vette fel a ritmust. A kontinens két egymástól teljesen ellentétes részéről származtak, de a szilajság és a kecsesség mégis mindkettejük hazájában fontos tényező volt. Ezt nem tudta a szépmezei, aki lassabb és lomhább ellenfélnek gondolta a sérült felföldit. Egy váratlan derék alatti vágás húsba vágott és a vágtató farkasként vonyított fel fájdalmában.
A naplovag a hangra elfordult az oszlopnak hátrált ellenfelétől és társa szorult helyzetét látva gondolkodás nélkül közé és a vérszagtól megrészegült shadoni közé állt. Az a tekintetével üzente, hogy elfogadja a kihívást és magasra emelve kardjaikat szinte egyszerre sújtottak le. A feketerendi lovag megdőlt, az emelvényig tántorodott és egy utolsó savasat köpve a tövében lehelte ki a lelkét. A dwoon elégedetten és visszafogott büszkeséggel fordult szembe a magára maradt ranagolitához, aki átlépett a kosfejes lovag holttestén. A naplovag ismét magasra emelte a kardot, hogy lesújtson, de a kráni nem vesztegette az időt.
Kaszáló vágással rontotta át a lovag láncvértjét és hagyta, hogy a belsőségei kiömöljenek, amint a még mindig magasba emelt karddal térdre rogyott. Az ilanori sántikálva próbált fogást találni az eseményeken és minden erejét összeszedte, hogy a paplovag útjába állhasson. Keresztülütötte a szarvas markolatú penge és élettelenül csúszott le róla. A halk vinnyogásból jött csak rá, hogy a dwoon még élt borzalmas sebe ellenére. Fölé magasodott, hogy a bajtársát szűkölve gyászoló lovagnak megadja a kegyelemdöfést, ehhez azonban egy rövidebb, ívesebb pengét húzott elő páncélja rejtett, vízhatlan rekeszéből.
Az emelvény fölött megsűrűsödött a levegő és a kráni felkapta rá a fejét. A koponya a levegőbe emelkedett és mintha az Árnyak csarnokának minden sötét szegletéből apró folyamokban inak, belek, csontok és izmok fonódtak volna az eddig magányos fejhez és a következő pillanatban a paplovag előtt megelevenedett az egykori ork hadúr teljes életnagyságában és erejével. Csak a szemgödrei mélyén ragyogó sötét emlékeztetett arra, hogy ez a túlvilági jelenés már a Kárpiton túli tudás hatalmával felvértezve tért vissza, hogy bosszút álljon meggyötört porhüvelye utolsó ellenségén. A kráni nem üvöltött, annál erősebb volt, de minden ízében remegett, ahogy a hatalmas farkas-majomlény az idő szakadékának túlfeléről érte nyúlt, hogy küldetését befejezetlenül hagyva magával rántsa az iszonyatba …
Legalábbis ezt látta és ezt érezte ő, amikor az oszlop takarásából a mozaikok a levegőbe karcoló varázsló mormolva előrelépett. A félelem varázslat mindenkire másképpen hat és bár nem tudta, hogy mit láthatott és hallhatott a paplovag abban biztos volt, hogy a kiüresedett tekintet és a merev tagok annak a jele, hogy az áldozata földöntúli iszonyatot él át. A jobbjának csuklójára pedig erőtlen lánckesztyűs karok fonódtak rá alulról, hogy a saját áldozótőrét mélyen a sisakrésbe tolják fel bosszúszomjasan. A naplovag nyögve csavarta bele a kráni agyába szemén keresztül a tőrt, majd maga is összecsuklott végleg. A dorani mellé térdelt és isteneinek hálálkodva tapasztalt, hogy még van élet a dwoonban, de egyre kevesebb.
Az ilanorin nem segíthetett, de magukon igen. Mágikus hatalmából képzeletében egy fénybölcsőt formált és abba az előtte fekvő lovagot belehelyezve a manahálón keresztül utaztatta el egy biztonságos helyre, ami először eszébe jutott és tudta, hogy az általa hagyott rajzolatok sértetlenek lehetnek. A naplovag teste eltűnt, csak egy üres vérfolt jelezte a helyét. A kráni vörösen pislákoló szent szimbólumának fényében a dorani úgy döntött, hogy ő sem marad a kelleténél tovább ezen a helyen. Újra felidézte a jeleket az elméjében és azt latolgatta, hogy elegendő varázshatalma maradt e.
Nem tudta meg. A háta mögött megjelenő mortel a hajába túrt és hátrafeszítve a fejét elmetszette a varázsló torkát fémmarkolatú élezett csontpengéjével. Elégedetten csettintett a nyelvével, ahogyan körbe nézett a lassan múló félhomályban a körülötte fekvő testeken. Elegendő nyersanyag, hogy a hazafelé tartó útra elegendő legyen a számára. A paplovag halálával nem csak a küldetést, hanem a döntést is megörökölte és ő másképp latolta esélyeit így a koponyáért nyúlt, hogy visszavigye a Mesternek. Mert őt arra nevelték, hogy sohase hibázzon.
Fájdalmasan szisszent fel és rántotta vissza a tenyerét. A koponya szemüregéből egy smaragdzöld lény kígyózott elő, gyorsabban, mint követni lehetett volna és hirtelen csavarodott le az elemvényen, hogy eltűnjön a testek között. A shien-gorr magára maradt a sötétben és nagyon furcsán érezte magát. Ostobának. Az áspiskígyó mérge önálló életet kezdett élni a testében és mikor lépett volna a lény után arra eszmélt, hogy a bal lába nem engedelmeskedik. Majd a karja sem és furcsa íz kíséretében mindkét szíve megszűnt dobogni is. A tüdejéből sípolva távozó levegő hangja csalódottságról árulkodott.
A cél, hogy elérjünk mindent. Az az egyetlen mozdulat, ami számít. Amikor mindkét fogunk egyszerre mélyed abba, akitől talán a létezés fájdalmát kaptuk vagy csak a teremtőnk ellensége volt. Hogy sosem tudjuk meg, nem hiány. A mérgünk tiszta, magja a halálnak, ami az élet. A természet sokszor azokkal a legkegyetlenebb, akiket a legjobban szeret és akik a legtöbb szenvedést viselték el érte. S a jutalom, maga a hajnal fénye, az éj közeledtének íze és a tudat, hogy a létezés nem volt cél nélkül sohasem. Boldogan siklok tovább a köveken.
A csarnokban felhangzó taps az eseményeket egy színjátékhoz tette hasonlatossá. Az árnyak mintha menekültek volna a közeledő magas vékony alak elől és így a sötétség hiánya mintha a fényhez hasonló hatást ért volna el, de a lehető legtávolabb állt tőle. Hátravetette csuklyáját az emelvényhez érve és rátaposott az ilanori maradványai alól előcsúszó áspiskígyó fejére. Hiszen az eljátszotta már szerepét és így a haszna is megszűnt. Az ősatya koponyát mosolytalan arccal emelte fel és bő köntöse ujjába rejtette. Hiszen még tervei voltak vele.
A többi maradványra tekintve elgondolkodott. Rendtársaival ellentétben ő talált örömöt a feladataiban. Hitte, hogy valakinek ezt is élveznie kell. S a Kiválasztottak küzdelmei időről-időre amellett, hogy jó szolgálatot tettek neki szórakoztatták is. Egy pislogással előbb a Mester, majd egy újabb gondolattal a Mágus embereit küldte Tiarniel romjaitól távoli helyekre, ahol a két vetélkedő fél könnyen rájuk akadhat és talán egyszer újra harcba is küldheti majd. Az Őrtálló Nagy arra gondolt, hogy egyszer talán majd egyenrangú félként kerül szembe valamelyikükkel, így nem kell idő előtt egyikükből sem kéretlen ellenséget csinálnia.
Ahogy kilépett a csarnokból a félig nyílt kígyófejes kapun az árnyak előbb visszahódították a birodalmukat, majd repedések futottak végig a plafonon és az erőd egy újabb szintje süllyedt lejjebb maga alá temetve a küzdelem színterét. Hatalmas robajjal járt, két közeli épület rom is összedőlt évszázados küszködésüket befejezve, de ennek már élő és érző tanúja nem volt. Tiarniel tovább őrzi a titkait és újabbakkal szolgál rá a dwoon nép babonás és jogos félelmeire.
(2022)
„Így történt”:
