Líthas, kalandozók!
Mivel már csak két hét van a III. Hullámkirályig, úgy gondoltuk, írunk egy új hangulatkeltőt, hogy elmerülhessetek a történetben. Fogadjátok szeretettel a második hangulatkeltőt Lucius un Draco tollából.
Blues saraceno- Evil ways
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban
Lápos erdő mélyén, árnyas fülledt rengetegben nem ér el az éltető fény, s az aljzaton csak rothadás terjed. Minden mi efféle talajból serken, nem lehet más, mint gonosz, és fertőző.
A háborúk árnyékolta, rengeteg pusztítástól fülledt életút sem teremhet épp lelkeket, bármily hazugsággal is próbálják Domvik papja a fényt elhozni, és a rossz tetteket megindokolni. Amit az embernek meg kell magyarázni, az már nem lehet igaz. De a pusztítás igazán őszinte, és a halál meghamisíthatatlan. E végső igazságot használja vélgül mindenki eszközként, aki hatalmat akar. S akik hatalmat akarnak azok már csak egymástól tudják elvenni.
Domvik kegyetlen, igazságát hirdető boszorkányvadász hadtestek, fojtják vérbe, a másfajta igazságot keresőket, szerte a délvidéken, mielőtt azok túl nagy hatalomra tehetnének szert. S ezen háborúban a halált osztó katonák viselik minden lelki súlyát, a papok vágyott igazságának. De milyen az az ember, aki nemcsak jól végzi a kard munkáját, hanem még élvezi is azt. Gonosz? A velejéig!
Ám a halálhörgések, a vért permetező, feltört páncélok zajai, egy igazságot zengnek, sötét és fényes lelkekre egyaránt. A halál a legfőbb hatalom. S aki osztani képes maga is hatalmas. Aki pedig mindez eszközévé válik hamar magához ragadja a pusztítás angyala. Vagy így vagy úgy.
Nem láttam mást, csak bánatot, halált,
s engem korhol ezért a világ.
Nem gyökerez bennem a búság,
ám virágot bont az elmúlás.
Bárhogy is törekszik az emberiség, a jóságra és nyugalmas biztonságra, mindig elmossa ebbéli munkáját a balsors zivatara. Az enyészet mindent elér. A pusztítás az úr a lét felett. Boldog család, serdülő gyermekek, elég egy betegség, vagy pár rabló, s a vész, vérbe fagyasztja a szeretetet. A gyarapodó gazdaság, és jövedelmező terveknek sem kell több mint a dühödt kard, s máris visszahull minden a semmibe. Nincs olyan nemes szándék mely be nem mocskolható. Minden ami szép, és boldog előbb utóbb összezúztatik, vagy lealjasul. Minden ami él fölfalatik. Ez hát a fekete lovag útja, ki markában tartja a halált, ki hatalom által felszabadult, s a világot kívánja vérgőzös sötétségbe taszítani vele. Ám valamire még szüksége volt, hogy elhozza a valódi földi poklot.
Ez hát a titkom boldog igazsága,
Vérben s mocsokban szült anyám, a világra.
Sötét páraként ereszkedik Mazzovero vidékére, a fekete lovag, rabló hordája, ahogy végig vágtatnak újabb és újabb áldozatuk után kutatva a dombos vidéken. Nincs ellenfelük, e félreeső tartományban, így könnyen borítják halottakkal a lankákat, és terítik be fekete füstel fölötte az eget.
Egy domb, egyetlen díszéül szolgáló bástyát, borítottak most lángba. Bár kő falai rezzenetlenek, szikrázó pernyével szórja be a füsttel takart napos eget, ahogy a belső fa építmény összeroskad, a falánk lángok között. Még utoljára felsikít odabent a katonák mindegyike, akik becsülettel védték őrposztjukat. A diadalittas martalócok pedig, mint megigézett kisgyermekek úgy csodálják a hússzagú lángokat. Ujjongatnak, átkozódnak, kacarásznak, tehetetlen áldozataik sorsán. Csak a fekete lovag, hallgat, és fülel komoran, mintha várna valamit. Mikor a lángok alábbhagynak tompa dünnyögések, és velőtrázó csont csikorgás keveredik a bástyából jövő tűz ropogásba.
-Hallgassatok el azonnal férgek!- csak most veszik észre ők is, a halk kaparászást, az ajtó felől. – Most először a lovag is felnevet, öblös hangja bezengi az alattuk elterülő völgyet.
-Rázárjuk, e hitvány hullákra az ajtót, senki sem találhat rájuk
Néhányat pördül lovával, míg előrántja vörösen ragyogó, pallos méretű szablyáját, hogy egyetlen suhintásával törje össze az ajtó homlokkövét, eltorlaszolva a kijáratot. Maguk mögött hagyják, ez újabb rémtettet, hisz már keresik is a következő ártatlanokat. Hollétüket csak a hisztérikus kacagás jelzi, amit hideglelősen visszhangoz az erdő, akár csak a válaszképp érkező farkas éneket, mely elhaló gyermeki sikollyal keverve hallatszik a tanyák felől. Oly farkas jár e vidéken keresztül-kasul, melynek arca ismeretlen ám neve: Halál!
– Vladimir Visotsky-Ohota na volkov
Férgek és az erdő engem eltemet,
nincs fény, vagy mi melengeti lelkemet.
Nekem anyám is csak halált adott,
Igy bömbölésem szívét szaggatott.
–
–
Ez lett hát célja, s minden igazsága
hogy, vérben és sárban hoztak világra.
