Az idei nyári táborunk főkalandjához lesz néhány írás (külön érdemes figyelni a LIVE RPG-re vonatkozót) melyek közül az első ez a hangulatkeltő novella. Aki esetleg belekezdve nem talál fogódzót se ijedjen meg és nem „ennyit változott” a M.A.G.U.S. meg Ynev meg ilyenek csak távolabbról indít és messzebbi nézőpontból mint szokott. Mindent meg fogunk tenni, hogy a remélhetően utolsó Támadó ás Sebzés dobás pillanatában a táborban minden a helyére kerüljön azok számára, akik figyelmesen olvasták az eddigieket, részt vettek a rendezvényeken és velünk együtt járták az Örök Város Bajnokainak útját.
***
Mind másképpen emlékezünk a történtekre, a fiatalabbak pedig egyáltalán nem. Pedig kitörölhetetlenül megtörtént. Ezen sem a feledés, sem a tagadás nem változtatott. Számomra a teremtés végét jelentette, a nagy munka első felének befejezését. Emlékezni gyűltünk össze az Éjszakai Szentélybe, egy köztes, független térbe, ami szinte véletlenül jött létre birodalmaink metszéspontjában. Ezt persze nem így láttuk, mert nem láthattuk így, hiszen istenek és mindenhatóak voltunk. Ezért azonnal áldásunkkal láttuk el e helyet, aminél célt, értelmet, így létezést adtunk.
Emlékezni gyűltünk ide, emlékezni a fáradtságra, a jól végzett munkára. Azt is tudom, hogy a „bajok” is itt kezdődtek el, az első közös alkony tűnő fényében. Mert nem mindenki vette ki a részét a teremtés munkájából, de megmaradt vagy érintetlen erejének arányában követelte jussát belőle, szavaival ugyanannyit, mint aki fél mindenségét rakta bele, de tetteivel később sokkal többre vágyott annál. Azt hiszem, ha akkor jobban mérik fel, hogy az öregebbekben mennyi erő maradt a teremtés munkája után minden másképp alakul. De nem alakult másként.
„Nem alakulhatott másként…” suttogta fülembe lehajolva hozzám egy istentársnőm. Fáradt voltam, mert izmaimban éreztem az előttem álló kegyetlen tettek lázát is. Az idő számunkra másképpen folyt mint egyes szabályosabbra méretezett világocskákban. A szentélyláng körül állókra néztem: egy voltam közülük, akkor, amikor a halandót a halhatatlantól még nem választotta el a halál. Hallottam a hangjukat, értettem a szavaikat, s láttam a falra festett árnyékaikban valódi természetüket.
Túl büszke voltam az istennő ruhájának szegélye után nyúlni. Túl részeg voltam az el nem jött diadalok torának borától és a lépcső alján dúskáló végtelenben fodrozódó világok során pihentettem a szemem. Fájt a szívem, hogy ilyennek többé senki sem fogja látni. Nem tehettem semmit a közelgő Első Éjszaka iszonyatai ellen, így hát elhoztam őket. A sikolyok átszakították a szférákat, a testtel összekötött síkokon tapintható fájdalom ömlött végig és a tiszta teremtés után a napok és holdak nélküli fénytelen mezőkön megkezdődött a vérből és könnyből, izzadtságból való világra kívánása a lélegző fegyvereknek.
Nem tudom, őszintén nem tudom mi az igazság arról, hogy ki emelt először kezet a másikra, ki kívánta a másik istentársa létfonalát elmetszeni igazán őszintén. De azt sem tudom igaztalanság nélkül mondani, hogy váratlanul, felkészületlenül ért volna és ártatlanságból feleszmélve érzem át a körülöttem zajló eseményeket. Később, már az Ősi Egyezmény fölött vérezve és egyezkedve nyállal fonva pecséteket egyeztek ki abban, hogy a teremtés tökéletlensége ütött vissza, és ünneplésünk közben a halandók találtak rá MAGUK az erőszakra. Mindenhol … egyszerre … ez hazugság.
A Végtelen Éjszaka sok mindent elnyelt. A nagyszerű műveket, az álmokból fogant népeket, a templomokkal pókhálóként összefont anyagi és köztes síkokat és ropogva szakadtak meg milliók életfonalai a szemünk láttára egy-egy sötét pillanat alatt. Aztán jöttünk mi. Ki felfénylett majd elhalványult … nem minden sikoly és ellenkezés nélkül. Ma már kevesen hallanak isteneket könyörögni, sírni. Jobb. Mint lábukra kötött súly rántotta őket magukkal a hívek, a teremtésben font szálak millió apró, kiforratlan csomója, amelyek a reményt, az élet és a túlélés, a hajnalban vetett hitet jelentették. Őt is így veszítettem el. Büszkeségből. Utána kellett volna nyúlnom.
Ahogy fogyott a Teremtés, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy a bejelentett igények immáron meghaladják a maradék valót. Különös pillanat volt. A felismerés pillanata, hogy már kevesebb van hátra, mint ami eltelt. Elneveztük … ma úgy hangzik … Éjfél … varázslatos csengése nem akadályozott meg minket abban, hogy egymás halhatatlanságát próbára tegyük. S ha az éjszaka a hajnal előtt a legsötétebb, akkor mi igazán mindent megtettünk, hogy ennek legyen eredete.
A végső párharcok, bár ez nagyon úrias leírása annak ami, ismét az Éjszakai Szentélyben zajlottak le. Nem tudom miért. Talán mert minden földet vér áztatott már a sötétség alatt. Talán mert a gyász vihara tombolt fülsiketítően minden hegyorom felett és ami nem ázott, omlott vagy folyt és lélegzett az lángolt már? Az IGAZSÁG, hogy nem álltuk a magunk alkotta mindenség szemrehányó és jogosan csalódott látványát. Ez sem tudta feledtetni azt az őrjítő gyönyört, amit minden újabb szörnyű tettünk okozott: hogy AZ, hogy EZ az első ilyen és olyan. Hogy minden érzés, mi jó, mi rossz rajtunk keresztül születik meg.
„A győztesekből az idő forgácsol túlélőket” azt akartam, hogy ezt ő mondja az ő hangján, de nekem kellett, mert már nem állt közöttünk. A feltépett testrészekből őstenger áradata tört elő, a betört koponyákból felhőrengeteg sarjadt ki. Tetteimmel igazoltam, hogy Teremtés öröme után a Pusztítás extázisa kell, hogy következzen. Hogy az ok az igazság és az IGAZSÁG maga az ok. A világ sötét fátylán túl csillagokként törtek át a mélybe rohanó valóság-roncsok hozzánk kapcsolódó szent helyei és a köztes térben rekedt imák valóságra kívánták a végső megsemmisülés előtti túlvilágokat … megállókként … pihenőként … esélyre, hogy felfogják mi veszik el minden lélegzetvétellel.
Gyönyörködtem bennük isten- és teremtőtársaim vérével bekent arccal. S mert megtehettem, leengedtem a kezemet. Mélybe zuhantak fegyvereim, a teremtés és pusztítás eszközei, ahogy ujjaimból kiszakadt az erő a látvány szépségétől könny szökött szemembe, azt kívánna, hogy a Végtelen Éjszakában elkopott élő-fegyverek és holt-szentek, igaz-ártatlanok pusztulásának látványa legyen az utolsó, amit láthatok, míg voltukat a szívem őrizze tovább. Ezért kitéptem őket.
Az Éjszakai Szentélyben az első hajnal előtt csak négyen álltunk már, de a haldoklókról sem feledkeztünk meg. A balomon hallottam, hogy egyikünk az események feldolgozását azzal oldotta meg, hogy visszavonhatatlanul megbomlott az elméje és nevetett. Jobbomon valaki új szót mormolt, alkotott, próbálta mindezt összepréselni oromnyi fogai között és azt ismételte morogva, hogy „Háború … háború”. Mögöttem szipogástól vékonyodó hang adta tudtomra, hogy valaki ír valamit, vagy rajzol … hogy így állítson emléket. Szív és szemek nélkül, csak elfogadni tudtam választásukat.
A terem falai megremegtek, hiszen a világok melyek egykor valóságpillérekként tartották a szentélyt most isteni vértől elnehezült oltárkőként lebegett a semmi felett. Szorított az idő, a pillanat viszont kötött minket. A kövek fölé hajoltunk, amiket maradék erőnk és testünk részeivel jelültünk meg, belefogalmazva mindazt, amit ebből, a világról és magunkról tanultunk. Az Ősi Egyezmény. Tudtuk mit szabad a másiknak és többé mit nem, hogy milyen szabály köt minket innentől, hogy mikor halhat meg legközelebb isten közülünk és az utánunk következők közül. S tudtuk ez rájuk is mindörökre érvényes kell legyen.
Eltávoztunk, s a Teremtés maradéka helyett új szférákba emelkedtünk. Nem újrakezdeni, hanem másképpen csinálni, de érezve és tapogatózva a világokra figyelve és persze arra, mit tesz, csinál a másik ott, ami a fájdalomtól átitatva közös. Az Éjszakai Szentélytől ellebegve érzékeltük a változást, hogy fogadalmunk saját életre kelve terül szét a zuhanó csillagok felé s beterítve őket új valóságot hoz létre. A Teremtésünk maradéka egy síkok közötti áttetsző üveghez hasonlatosan lebegett, s a dugó lassan, méltóságteljesen repült rá a Szentély képében.
Sorsát éppúgy figyelemmel kísértük, mint az élők és a köztes terek mindenségét. Idővel úgy látszott minden ami benne zárult összeállt, megsűrűsödött, de szín helyett annak hiányát, forma helyett az állandó változás alakzatát vette magára. S ami egykor teli volt, immáron félig lakva őrizte a halott isteneket, a jobb teremtőkre méltó halandók és az őszinte ártatlansággal megfogalmazott szépségeket. Néha beszéltem hozzá, sokszor azt hittem, hogy újra színt és formát adhat valaminek, ami ő volt. Válaszolt, de nem ő volt. Válasza megrezegtette az addigra gyertyalángként fellobbant világokat, s azokat, akik értették mit jelent.
Ott volt és várt. Nem emlékezett. Benne mindig ugyanannyi volt a mindenség. Láttam, ahogy tapogatóznak utána, s bár én már közvetlenül avatkozhattam bele tettem azért, hogy újdonát híveim megakadályozzák a kísérleteket, ahogy tudják. Nem mindig jártak sikerrel és ekkor fájdalmas vággyal égett bennem a valódi mindenhatás emléke. Kaptam tőlük nevet, újat is és újabbakat, de egyik sem emlékeztetett arra, ahogyan ő nevezett engem. Hit nélkül, tudással, őszintén. A Fekete Entrópia sokszor gonosz és torz, gúnyos tükörképének tűnt … bőszítve azzal, hogy valahol, mélyen abban a mindent elnyelő Fekete Anyagban ott van ő is. Emlékeztetve arra engem és mindannyiunkat, hogy milyen sors vár arra, aki megszegi az esküt és hogy nincs isten, aki elkerülheti a sorsát. Ez az igazság. Én pedig az Úr, az Ősz Üstökű, az Építő, a Fekete Úr, a Kétarcú, Kil, Velar, Ha’er és Kruh-Beran, a Teremtés, Pusztítás, Sors istene vagyok. Én vagy a mérleg és én vagyok végül az ikerkör. Én vagyok az igazság. Én vagyok Kyel.
