„Ne gondoljátok, hogy a sötétség élete keserűségbe süpped és belevész a szomorúságba. Szomorúság nincsen. Mert a szomorúságot elnyeli a halál, a halál és a meghalás pedig nem más, mint maga a sötétség élete.” – Jacob Böhme
A falak mozaikként váltakoztak a szobámban. Belső világomból bontottak szirmot vágyvirágaim és vörösből mélykékbe változtak a kövek. Fényük pászmákkal festett az asztalon álló földabroszra arcokat és neveket. Por és pókhálóselyem alakult át domborzattá fokozatosan ahogy ékes gyűrűmet végighúztam felette. Tudtunk az eseményekről, számítottunk rájuk és tudtam, hogy a maga módján minden testvérem egyazon sík ügyei miatt zárkózott be a maga domíniumába a Torony különböző részein. Ha akartam volna, tudta melyiküket milyen utakon érhetem el idebent, de másokhoz nem vezettek folyosók és lépcsők. S volt, akiről tudtam, hogy ha jó irányban is keresem megtalálja a módját, hogy közeledésemért elveszejtene.
Túl régóta nem figyeltem már erre a világra, sem ajtóm, sem ablakom nem nyílt rá. Úgy tetszik, a végtelen távolságban töltött utazásaimnak terjedelme is jócskán kitolódott. Valaha jobban uraltam az időt, talán mert egykor jobban figyeltem rá. Most pedig itt van ez. Úgy hajtottam a levegőt a kis terepasztal felett, mintha nem is a látképet, hanem dühömben az eseményeket tekerném vissza. Ehhez azonban egyedül és Ötödikként az én hatalmam is kevés volt. Nehéz volt megélni, hogy a Torony falain kívül és azon túl a Határon nem úgy teljesül akaratunk, ahogyan idebent. Ahhoz már erőfeszítést kell tenni. Az pedig …
– Mi a javaslatod? – az Első úgy szólalt meg a szobám sarkából, mintha nem védték volna az ajtómat varázskörök és vérrel megerősített rúnák bármilyen mágia ellen … meg mintha egy beszélgetést folytattunk volna, ami nem volt igaz. Azért fitogtatta a hatalmát mert volt mit … és mert a bátyám. Úgyhogy rangomhoz illően belementem a játékba.
– A Külső Tartományok nomádjait szétverték Amrunnál. A győztes generális nem csak egy lovag, de godoni vérből való és egy fiatal isten … kegyeltje – köptem a szót a visszatartott indulattól.
– Godont már legyőztük, véglegesen. S meg volt az ára. – kezdte lassan az Első, mintha nem tudnám pontosan ugyanúgy mint ő.
– Azt hiszem … ezen a síkon, amiről szó van, nem minden úgy történt, mint a többi hasonlón.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte a másik növekvő érdeklődéssel.
– Nem tudom … ezek valahogy … mások – vallottam be – olyan erők mozgását és hatását érzem itt, ami nem a külső síkokról hatol be. Hanem innen … csak beljebbről és mélyebbről.
– Én is éreztem hasonló elhajlást. – az első az izgő mozgó terepasztal fölé hajolt. Hegyes kecskeszakálla mint valami mutatópálca vándorolt végig a mű táj felett– az elhajlás pedig tudjuk, hogy mihez vezet …
– Paradoxon – mormoltam a szavakat. A gondolatra is belefáradtam, mikor felfogtam, hogy minden másik párhuzamos valóságban hozott áldozatunk és megtett erőfeszítésünk semmit sem ér, hogyha ez az utolsó lázadó sík másképpen vetődik.
– De nem csak ez a baj, igaz? – villant rám a legidősebb báty szeme, ami már eónok óta elvesztett minden emberi vonást – Van itt valami más testvérem, mint néhány lassan megtérő pusztai eb veresége?
– Igen – ismertem el, mert tudtam, hogy képes lenne az elmémből kirostálni az igazságot és óvatosan felépített elmevédelmemre nem lenne tekintette. Ezért inkább gyűrűmmel felfelé intettem és a vesztette csata helyéről egy másik, ragyogóbb hely árnyképe jelent meg. S mi láttuk, mind a ketten éreztük miben más ez az alakzat: istenmaradványok összerendeződése egy szakrális pókháló középpontjában ráadásul egy mágikus fókusz középpontjára építve. Még a hitvány porszemcsékből és az asztrálfényekkel megvilágítva is ragyogott a mana-hálóból leolvasott képmása.
A fejlettségük szintje és hatalmuk végtelenül elmaradt attól, ahol mi tartottunk, de a szerkezet és az elv ijesztően hasonló volt. Ők még csak az út elején álltak és igazából még fogalmuk sem volt a kezükben összefutó hatalmak valódi rendeléséről. Ráadásul jól láthatóan csak egy maréknyi síkon léteztek még, ami a lehetőségeket és a valószerűtlenséget figyelembe véve olyan volt, mint egy tenger fölé besodródott falevél, ami az áramlatokon új földrészre kerül.
Kiszáradt a torkom, ahogy felfogtam, hogy mivel állunk szemben és az Elsőre nézve tudtam, hogy minden nagysága ellenére ő is felfogta a látottak jelentette veszélyt.
– Ehhez – kezdte lassan és halkan – mindenkire szükség lesz.
Az én koromban egy varázslónak, aki Ranagol kiválasztottja már nincsenek félelmei. Nem elnyomja, hanem nincsenek. Mint a hajóács, aki a lassan megtelő bárka mélyére indul felmérni a kárt és kezelni az eresztéseket. Már csak önmagunkkal, a lehetséges valónkkal háborúzunk, nem másokkal. Az idő, mint egy guruló homokórában telt. S ott találtam magamat a harctéren. Vértben voltam. A ráolvasások és varázslatok befejezésének végén, az Egyetlen mellett Káosz-Ngau segítségét kértem magunkra. Az önpusztítás és önfeláldozás angyalának kegyét. Hogy bármi lesz is ezzel az alakommal, tetteim szolgálják a célunkat.
Nehéz megválni és lemondani a halhatatlanságról, addigra már több testvérem megízlelte ezt kényszerűen a magukat pyarroniaknak vallók elleni küzdelemben. Én annyi nevet ismertem rájuk, hogy nehéz volt arra koncentrálnom ők most itt hogyan nevezik magukat. És nem is ez volt a fontos. Mágikus jeleim ragyogtak az estébe hajló csata füstjén keresztül is, amint a mélyerdőn vágtunk át a csapatokkal. Voltak közöttük a kán bosszúszomjas nomádjai éppúgy, mint a külső tartományok harci drogtól elvadult orkjai és a kráni légió megmaradt tagjai körülöttem.
A falakat sejtettük a pernye lángoló ködén túl ám nem számítottunk az ellentámadásra. Pedig én érezhettem a jöttét. Sötét tükörképem akarata pörölyként zúdult rám, s ahogy a fák közül előrohanó harcosok megütköztek szolgáinkkal nem is fecséreltem rájuk időt, energiát. Elevenen hamvasztottam el eretnek létezésüket, csapásaimat a mágia erősítette meg, hogy a környező fák ágaira fürtökbe szúrtam fel a rohamozókat. Mint egy fordított szüret. Ekkor jelent meg ő. Nem látott, csak megérzett. Szemeinek sötét ürege nyilvánvalóvá tette, hogy már ő maga sem erre a világra ügyel és magában kereste a többi síkot.
Lenyűgözött, hogy milyen messzire jár az úton. A pusztulással kellett megjutalmaznom ezért. Mintha nem harcoltak és véreztek volna ezrek körülöttünk a nevünket kántálva rontottunk egymásra, egyazon kehely két oldaláról szürcsölve az isteni hatalmak nektárját és lángoló iszonyatként borítva be vele a másikat. Ő még csak az isteni szférákból kapott erővel és az érzelmek nyújtotta védelemmel rendelkezett. Én már magamon átfolyattam egyszer … régen … a haláltalanok hazugságait és leszámolva az érzelmek ócska rezeit Ranagol áldozati kelyhébe valódi, saját hatalommal vérteztem fel a testem és a lelkem.
Mégsem tudtam fölébe kerekedni. Csapásaimat elnyelte a világok közötti résen tátongó ikerkör, mágikus védműveimet pusztult valóságok szellemei szaggatták és tépték. Tetteim zsoldja ott lapult a világokat elválasztó űrben, hogy itt és most fizettesse meg velem magát. Ranagol nem erőt, esélyt ígért. Élni akartam vele … mert élni akartam bármi áron. Sisakom messzire repült és ősöreg testem megremegett a csapások alatt. Vajon ő milyennek látott azokkal a másik létbe tekintő szemekkel? Én őt egy helyemre, trónusomra maga erejéből emelkedett valakit láttam, akit a csaták heve edzett és mégis kevésbé kapaszkodik az életébe, mint én. Megértettem: számára Pyarron jelentette azt, amiért érdemes volt küzdenie és élnie, míg nekem csak én magam voltam. Ezért nem tudtam legyőzni őt.
Káosz-Ngauért ordítottam, nem imaként, szövetségért. Minden túlvilági tartozásomat behajtottam ezzel a szavammal. Mindent egy lapra tettem fel, minden erőmet a légben szétterjedő mana-fókuszon keresztül visszarántottam. Úgy képzelem, minden valaha létrehozott varázslatom ereje egyszerre szállt ránk és a nyers mágikus kitörés fülhasító robaja közben kihallottam Ranagol angyalának síkszaggató kacaját. Elfogadta az alkumat. Lehunytam a szememet, miközben kifolyt a fejemből.
Amrun elesett. A lábaink előtt terült el Pyarron minden területe. A horda újra egyesült az ostromra és akadálytalanul prédálta fel a várost. Az Entrópia Lovasai immár újra együtt voltak, s együtt szemléltük a pusztítást. Valami különös, furcsa elégedettség vett rajtam erőt a győzelem után. Mintha valamit megtettem volna, amit egyszer régen kellett volna. Mintha az idő visszazökkent volna egy korábbi helyzetébe. De mégis minden más, idegen és ami a legfontosabb, új volt.
Büszkén néztem végig a Lovasokon. Az alakjuk és formájuk kezdett már állandósulni, egyediesedni. Az Entrópia anyaga önálló életre kelt bennük, de ott még nem tartottunk, hogy egy jóízűt ihassunk együtt. Mindennek eljön a maga ideje. Jelentésük szerint a megmaradt pyar seregek az Arany Citadella körül gyülekeznek. Ahogy számítottam. Pontosan tudják, hogy a hordával nem sokra megyek a hegyekben így csak a nyílt terek maradnak nekem … tehát minden más. Észak felé tekintettem, az Amren széttaposó csatagólemek felett s úgy képzeltem meglátom Pyarront a távolban. De még nem. Kelet felé fordultam, ahol a rabszolgák sorai mögött porzó út Lar-dorba vezetett. Mennyi lehetőség.
A vérsáros nomádok sorai megnyíltak, ahogy utat engedtek a régóta várt lényeknek. A harcosok még mindig irtóztak tőlük, de onnantól hogy látták mire képesek már rettegtek is. Egy falka könnyrévész rohant oda hozzá és én örömmel hajoltam le hozzájuk, hogy fejüket, marjukat és éles fogakkal csattogó csápjaikat végigsimogassam. Ők nem az én teremtényeim voltak.
Saját akaratukból ittak bele ezek a kutyák és korcsok, meg néhány qvakka a Megelevenedő Sötétség Vermébe. A legtöbb elpusztult, de voltak, akik megváltoztak a kölykeik pedig már egészen új képességek birtokosai lettek. Úgy éreztem, hogy hozzám hasonlóan átkeltek a tűz és vas kapuin, s megerősödve tértek onnan vissza. A Fekete Anyag megváltoztatta őket és immáron az ereikben is az folyt. Ahogy bennem is. Örültem, hogy visszatértek, szívesen töltöttem velük a napomat.