„Mikor heves, igaz szavakra
Fakadva, az árból a partra
Kimentettem vak lelkedet,
És te mély fájdalommal telve
Átkoztad, kezeid tördelve
A bűnt, mely téged tönkretett,
S a szégyent idézve kavartad
Fel lelked elsimult tavát,
És elmondtad, mily nyugtalan, vad
Életed volt éveken át;
S a szégyentől, a borzalomtól
Eltakartad az arcodat –
A vihart, mely lelkedben tombolt
Zokogtad el egy perc alatt…”
– Nyekraszov költeményéből
Nem tudom megszokni a Gömbszentély forgását. Azt mondtad pár év, és már száz telt az ajándék érkezése óta. Nem vagyok ezzel egyedül. Vannak, akik már inkább a hívek között emelt palotákban vagy templomokban töltik az éjszakákat. A falak idegensége, az oszlopok fénye nem zavar már úgy, ez igaz. De a látvány. Kiszámíthatatlanul mellbe vág minden alkalommal, mint egy tüskés buzogány, ha meditáció közben kinyitom a szememet. Pedig ez a terem elvileg éppen erre van fenntartva. Bútorozatlan, fakó, sima és fehér. Az egyik falát teljesen kitölti az ablak.
Úgy ülök vele szemben, mint a dzsadok a piacokon. Kezeimet a térdeimen pihentetem. Szakállam hosszabb, mint amikor utoljára halandó látta. Mielőtt legközelebb alászállok feltétlenül meg kell tudnom milyen a legutóbbi rólam készült kép. Azt kérted ne okozzunk nekik csalódást. Pyarron gyönyörűen lebeg a hajnal fényében, fejel lefelé áll és folyik, mint a higany szemeim előtt. Meg tudnám könnyezni. A Dorlan, mint egy ér vagy még inkább egy kúszónövény fut fel a tornyok és agyagkalitkák mentén, s miközben az átkos Gömbszentély forog a nap beteríti a teljes látképet.
Fájdalmasan elvakítana, ha te nem lépnél be. De még mindig jobban értesz ahhoz, ahogyan idebent a dolgok működnek és az ablak üvege elzavarosodik, mint csata után a mocsár vize, mint ahogy tinta folyik szét egy lapon. A nap bántó fényét eltéríti, magába szívja. Így látlak téged. Ifjúságomra emlékeztetsz, mert nem vallod be, de te nálunk is lassabban éled meg az idő folyását. Talán prófétaságod, a főistened kegye és talán ez a másvilági anyagból szült égi szentély teszi. Vagy mindhárom. Most sem kérdezlek erről. Van még időnk.
– Elküldtem Heliodort és Elorandot, hogy felügyeljék az építkezéseket. Hat Városból újabb követség érkezett, akik veled akarnak találkozni elsősorban.
– Hagyománytisztelő népség, meg kell hagyni – komorodtam el a hátamra fekve és szememet dörzsölve – bár jobbára csak akkor, amikor saját hagyományaikról van szó.
– Úgy sejtem a nyugati pusztákon megint megjelent valami … lény. És Kyel főisten kegyeltjének óvó segítségét akarják kérni.
– Mióta becézzük kedvesen a szörnyeket? – őszinte kérdésem megmosolyogtatta a Prófétát és én is hamar átláttam a felvetésem fonákságát. Azoknak, akik odalent élnek minden ami tíz évvel tovább él mint ők, egyel több ujj van a kezén vagy csak feltűnően messzire köp már kijár a „szörnyeteg” jelző és MI jócskán rászolgáltunk már – S ha jól gondolom már megint valami kráni fenevad lesz, ugye?
– Krad a maga bölcsességében előttem sem tárta fel mibenlétét… – kezded és én tudom, hogy kérdezni is lusta voltál.
– Hogy alakul a legendárium? – sértésnek szántam, de mivel már második évszázada semmi másban nem leled örömödet, szívesen értekezel róla.
– Szerintem egyre jobban – dünnyögöd, mutattam a többieknek is több fejezetet és úgy tűnik egyes főpapoknak is nagyon tetszik. Félrefordított fejed kíváncsiságra utal – De téged nem szokott érdekelni…
– Mert szerintem kegyes hazugságaid sokmindent össze fognak zavarni … hogyha már – feltápászkodtam és reméltem nem kell befejeznem a mondatot.
– … nem leszünk. Így értetted igaz? – kérdezed megint mosolyogva. Én is ugyanúgy emlékszem a mocskos időkre, mint te és mégis itt bájolgunk a véres múlt gyerekmesékké rohasztása felett.
– Érdekel a változatosság kedvéért egy kegyes igazság? – kérdeztelek miközben beálltam a teremben, ami pillanatok múlva a lakosztályomba juttat ahol méltóbb kinézetet vehetek fel a hat városiak fogadására – Ameddig lesznek istenek, mindig lesznek szörnyek és ránk is szükség lesz.
– Ezt felhasználhatom a legendáriumhoz? – kérdezed kajánul, ahogy a kapuszárnyak méltóságteljesen záródnak közöttünk.
– Meg ne tudjam! – kiáltom rád és már a falon túl hallom csak válaszodat.
– Ahhoz egyszer el kellene olvasnod. – neked hagyom az utolsó szót. Én utoljára sírfeliratokat olvastam.
Bármit is gondolok Elorand talp- és tintanyalóiról vagy Heliodor bájgúnár követőiről tényleg szeretem Kyel papjait. Amikor bevonultam a katedrálisba első szavamra két tucatnyian vállalkoztak, hogy elkísérnek az Államközösség határain túlra. Törvény nélküli senkiföldje, pöffeszkedő nagyurak és szellemimádó rablóvezérek földje. Akármilyen puha selyembe csavarják is, a bún az bűn marad. Egy hétig caplattunk hideg nyomon, de a vértes kíséretemből senki meg nem nyikkant szükségtelenül. Néha kicsit ájtatosabbak a kelleténél, de ennyi még belefér. A fegyverük mindig kéznél van és a ruházatuk a vadonjárás közben is makulátlan.
Aztán rátaláltunk a pusztításának ösvényére. Két falu és egy kisebb város esett áldozatául. A partvidékiek nem becsülték túl a veszélyt. Túlélőket alig találtunk és az a kevés sem bírt hasznos tudással. Éjszaka leple alatt támad a lény, gyors és erős. A szokásos. Aquirnak gondoltam, egy pap démonnak. Reméltem, hogy neki lesz igaza. Ragyogó ikerkörökkel a vértünkön közelítettük meg a feltételezett fészkét. Ha éjszaka van elemében, akkor megadjuk neki azt a tiszteletet, hogy ilyenkor rontunk rá és hívjuk ki magunk ellen. Persze, sokan ezt másképpen szeretik csinálni. Arra ott van a többi isten!
Egyikünknek sem lett igaza. A fészekben az árnyéknál sötétebb anyaga betöltött mindent. Mint egy kígyó, ami visszahúzódva magába fordul. Ezer fejezet növeszt és csak akkor és ott szül anyagot magába, ahol kárt akar tenni. A megelevenedett rémálom, mintha Noir síkjáról szökött volna ide. Ezen sem csodálkoztam volna, de a papok közös űzése, ami eredeti síkjára zárta volna a lényt hatástalan maradt. Ellenben úgy vágott át füstfejeivel az áldott vérteken, mintha ott sem lettek volna. Álltuk a sarat.
A két oldalamon álló papok lelkét felzabálta és mikor óvón felém indultak a többiek pajzsaikkal rájuk üvöltöttem, hogy maradjanak távol. Sem felesleges halálukat nem kívántam, sem hogy a lény tovább hízzon esszenciájukkal. S bár nem szoktam, harc helyett imádságba kezdtem Kyelhez. A kapcsolatunk bonyolult, összetett. Mint egy inas, akit apja a nagybácsi műhelyébe küldött tanulni. Azzal a tudattal táplálom a tüzet, hogy tudom a tudáson kívül semmi sem az enyém itt. A hatalom, amit tőle kapok csak kölcsönzött és nem sajátom. Erre pedig minden alkalommal emlékeztet. S tudom, hogy azért engem választott, mert túl sok közös van bennünk.
Amit ezúttal kaptam tőle az emlékezete egy szilánkja volt a Végtelen Éjszakából. Sosem látott, elveszett földek tűntek fel csillagtalan fényben és lények, amiket a korai istenek egymás iránt érzett félelme és haragja szült a világokra. Láttam, mert ezzel adta tudtomra, hogy ellenfelem is egy ilyen, kortalan és megmaradt fenevad, élő fegyver, aminek éle ellen nem maradt védelem a világon és így ellenszere sem. Éreztem a dühét, amit a lény iránt érzett és én csak tovább tápláltam a tüzét: hiszen én pedig az ő eleven fegyvere vagyok, ha pedig vesztemet találom meg az árnyékkígyó szemekben, azzal csak a maga alkalmatlanságát és gyengeségét bizonyítja egykori valójával szemben.
Dühe haraggá lobbant fel, asztrális tűzoszloppá. Imádság közben mosolyogtam, mert ismertem az érzést: mint ha az első (második és harmadik) szerelmedet először látod valaki másra nézni. Én nem tudom az istenek ilyenkor mit tudnak a maguk szférájában csinálni, de én biztos át tudnék ütni egy márványfalat „jókedvemben”. Megnyitottam a lelkem istenem felé, mint, amikor valaki vállára teszed a kezed támogatásul. Meg is lett a jutalmam. Olyan izzó erő csapott végig a tagjaimon, ami nem egyszerűen felhevítette köröttem a levegőt és a barlangfészek köveit, hanem az anyag legmélyebb részeit kezdte el megrázni és szétpattintani.
Kyel haragja ömlött végig a bőrömön verejtékként és a támadásra lendülő kígyófejek egyszerre martak lelkem anyagába testemen keresztül. Imádságra hajlott kezeim megremegtek ahogy megéreztem a fájdalom első lágy, ígéretként lebegő hullámait és aztán … a remegés és rezgés azon az úton keresztül ahogy jött úgy vándorolt vissza támadóimba. A papok úgy látták, hogy a rajtam összezáródó fejek méregfogai egymás szemébe fúródnak csak. Imám meghallgatásra talált. A lény vonyított, szájakat növesztett hogy iszonyatos sebein túl más módon is megszabaduljon a fájdalom hullámaitól.
De ahol hang van, ott van már test is kelti, okozza. Anyagtalanságát áldozta fel a túlélésért, de ahhoz már túl sok tompa fémtárggyal rendelkező Kyel pap volt a közelében, hogy ne pusztítsanak el minden foszlányt amit csak értek áldott fegyvereikkel. Mire fáradtan kiléptünk a fészek száján bevégezte a beste. Halottaink áldozata nem maradt megtorlatlan és hiábavaló sem. A hajnal fényénél közösen imádkoztunk és a mennyekből lecsapó kövekkel zártuk le a harc helyét örökre. Ilyen közel Kránhoz az ember, még ha halhatatlan is, nem mehet elég biztosra.
A szertartás után egy fáradtságtól karikás szemű pap elém lépett és láttam, hogy többen is követik, de csak neki volt bátorsága megszólítani. Mentségére szóljon, hogy utazásunk kezdete óta először. Alázatosan megkért, hogy tanítsam meg nekik azt az imádságot, amivel a fészekben felülkerekedtem a sosem látott szörnyeteg erején. Sóhajtva elmosolyogtam, mert az ikerkör szimbólum langyosodó melegéből tudtam, hogy uram évszázadok óta először jól mulat a képtelen helyzetemen. A fiatal pap vállára tettem a kezét és hazaindultunk. Út közben megtanítottam őket hogyan használják Kyel haragját ők és később azok a hívek, akiknek ők tanítják majd meg. Pyarront is így építettük: tégláról téglára, rönkről rönkre.
A jurtában ébredek fel, Enysmon földjén. Lehúzom magamról az alvó hús-asszonyok testét. A tálba merítem az arcomat és élvezem a halandó test kicsinyességeit. Mezítelenül lépek ki a sátorból. Hírhozók térdelnek a kora reggeli fényben, de felettük elégedetten nézek végig a hordán, a távolban parádézó lovasokon és a koncon marakodó harcosokon, a füstön, ami a tegnap kifosztott tábor-város üszkös maradványaiból emelkedik fel. Solymok cikáznak az égen felettünk és érkezésemre van, amelyik a közeli kínzófa törzsére száll.
Meghallgatom a jelentéseket: a megmaradt démonimádók szövetséget kötöttek Pyaronnal és Nadálytorok erődjét megvédték Sempyer lovagjaival közösen. Az ifjúsámánok fattyai nem leptek meg, sőt, úgy tetszik elzárják az utat Lar-dor felé. Legalábbis, mindent meg fognak próbálni. Ismerem a terveiket, mert ismerem a lehetőségeiket. Ők pedig vajmi keveset értenek abból, ami történik és nem sejtik azt, hogy mi vár rájuk. Elengedem a hírnököket, megszolgálták a fosztogatásból rájuk eső részt. Lóra is kapnak hamar.
Szolgámat kérdezem, hogy a könnyrévészek visszatértek e, s ő remegve gondol bele mire gondoltam, de tudása szerint még nem. Érzem, hogy az Entrópia Lovasai messze járnak, saját szórakoztatásukra derítik fel az ösvényeket, de a könnyrévészeket még nem érzem. Feltekintek a jurta körül álló toronymagas fémalakokra, amiknek sisakformái régi ismerősök vérvonalait idézik. Ők vajon felismernének e mostani alakomban? Tudnák e, hogy valaha azzal harcoltak vállt-vállnak vetve, aki most az Örökkön Kéklő Ég Uraként hódítja meg, az emlékeket? Fekete árnyak kúsznak végig a hatalmas PÁNCÉLOK vértvasain és mozgásra bírják őket. A környező sátrakból asszonyok és félmeztelen férfiak rohannak ki. A godoni csatagólemek ébredése évezredekkel ezelőtt is nagy riadalmat keltett mindenkiben, aki látta őket. Semmi sem változott…
