Alig maradt idő a jelentkezésre, ezért a végére még egy hangulatkeltőt osztunk meg veletek. Ezután már csak a bemesélés fog kikerülni és kezdődhet a nagy kaland!
Az átok tenger
Az apró szigetek és sziklák közé beérve kísérteties csend nehezedett a két hatalmas hajóra. Mintha mindenki azt érezte volna, hogy a próféták közvetlen figyelnek rájuk. A felszálló pára ködként vonta be a két hajót, így a kormányosok folyamatos segítségre szorultak, hogy előre tudjanak haladni. A Császári szerencse már-már kétségbeesetten kereste azt a szöget amiből rá tudna lőni az előtte menekülő átkozott hajóra és arra a nyakas kapitányára aki miatt ily messzire kellett kihajóznia Thea és Montagne partjaitól. Eközben a Szentháromság fátylának legénysége fel alá rohangált és próbálta kijavítani legalább a legsúlyosabb sérüléseket, hogy ne itt ezen az átkozott tengeren süllyedjenek el. A kísérteties csendbe csupán néhány néhány parancsszó vegyült Kasztíl és Montaigni nyelven és a két hajó nagyon lassan siklott víz felszínén. Azon a felszínen ami alatt csupán néhány centire az alapos szemlélő észrevehette a táncoló fényeket amik egyre közelebb kerültek imbolygó mozgásukkal a hajóhoz. Mintha halk hümmögés vegyült volna a vitorlák ropogásába, néhány matróz meg is állt, hogy füleljen. A hümmögő hang egyre hangosabbá vált, mígnem valami vékony, kecses és egyértelműen női hang vegyült bele. Valami dallamot dúdolt, egy idegen dallamot ami nem volt ismerős senkinek, de oly csilingelő és magával ragadó volt, hogy egyre nehezebbé vált a munkára koncentrálni. Matrózok kihajolva a hajókorláton keresték a forrását az ismeretlen dalnak, hátha megpillanthatják maguk is. De Luca kapitány hosszú léptekkel haladt végig a hajója fedélzetén és egyenként rivalt rá a bámészkodó embereire, úgy festett most eljön az alkalom az a csipkés szikla után mintha kiszélesedne a víz, ha ott keresztbe fordítja a hajót pontot tehet ennek az átkozott ügynek a végére, egyszer s mindörökre.
A köd egyre sűrűbb volt és egyre jobban ereszkedett alá, a fő vitorla felső része már nem is látszódott. Alvarez fiatal matróz volt aki hatalmas zsákmány reményében szállt fel a hajóra, hogy majd megtérve Kasztíliába megvehesse a hőn állított szőllőbirtokot és végre elkezdhessék életüket választott szerelmével. De itt ebben a pillanatban nem volt benne biztos, hogy viszont fogja még látni hazáját. Méterről méterre araszolva kúsztak fel valami hatalmas lénynek a karja a hajó oldalán és Alvarez volt az első aki ezt észrevette. Kiáltott és elsütötte fegyverét aminek köszönhetően káosz tört ki és mindenki a megelevenedő tengeri szörnyre kezdett tüzelni. De azt nem fogták a pisztolyok és ahova lecsapott zöldes lángok gyúltak fel.
A Császári szerencsén először csupán a lövések hangjait hallották meg, majd apró zöld lángnyelvek csaptak fel a ködbe burkolózott hajón. Néhány pillanatra a sokat próbált kapitány is ledermedt és nem tudta, hogy mi tévő legyen. De ilyen pillanatokban mindig Theusban kell keresni a választ. És tudta, hogy Theus velük, velük kell lennie, mert ha ő sincs velük magukra maradtak. Ebbe pedig bele sem mert gondolni. Nemsokára sikító sivító hangok töltötté meg a kanyont és mintha valami porként felverte volna a megülő párát. A matrózok szeme láttára rántotta le a gigászi monstrum, a Szentháromság fátylát, minden legénységgel egyetemben. Ekkor sikerült rémületén erőt vennie Pier de Lucanak és adta ki a parancsot, hogy teljes sebességgel előre. Tudta itt helye már nincs az óvatoskodásnak, minél előbb ki kell jutniuk erről az átkozott, átkozott helyről.