Ami késik … jeligére 8(!) éve félbehagyott novellánk folytatása (de még nem befejezése következik). Emlékeztetőül az első és második részhez hasonlóan az azonos című, Rúna VI/1-ben megjelent kalandmodul novellizálása ez szerepeltete két, akkoriban kedves és aktív játékos karakterünket.
Ahogy 2016-ban sem volt könnyű visszahelyezkedni a karakterbe, most is okozott némi nehézséget, DE remélem ha valaki majd egyszer sorban olvassa őket nem érzi jobban a döccenést, minthogy azért a szöveg maga talán kicsit összeszedettebb.
Számomra ez az írás egyike utolsó adósságaimnak, legalábbis azok közül, amit félbehagytam valaha, így remélem idén már pontot tehetünk ennek történetnek ezen fejezetének végére is. Ha pedig valaki olvasóként csatlakozik ehhez az utazáshoz, azt is megköszönöm.
***
XIII.
„Mi Urunk, aki eloszlatod a sötétséget
és megvilágosítod az ember arcát,
kegyelmes isten vagy te:
fölegyenesíted a meghajoltat,
véded a gyöngét –
a föld fiai mindenütt a te fénylő orcádra tekintenek!”
Ranil hívei tolongtak a templomi központi parázstartója körül és ájtatosan figyelték térdre esve a helyi főpap imára hívó szavait. Ki lehajtott fejjel ismételte, ki fennhangon süvöltötte pap szavait. A kör alaprajzú épület kíméletlenül verte vissza a hangjukat és felerősítve emelte egyre feljebb és feljebb a valószerűtlen magasságban terpeszkedő fémkupola irányába.
Isidor az arcomat méregetve lépett mellém a saját, külön-bejáratú Ranil-papunk társaságában. Valószínűleg azt kívánta kikutatni milyen hatással van rám a látvány: jártam e már ilyen helyen, milyen körülmények között … és vajon nyomja e a lelkemet dwoon szentember megölése. Aggodalma érthető volt, de nem akartam csalódást okozni neki.
– Először látom a dwoonok szertatásait – nyugtattam meg – de nem csalódtam: az istenük jelenlétében igazán lelkesebbek, akárhány idegen látja őket.
– Látnád őket csatában – vándorolt a tekintete át a gyülekezetre.
– Hiszed vagy sem, éppúgy nem szeretném, ahogy szerintem te sem.
Bólintott. Bár arca és vonásai fiatalok voltak, a Dwyll-Unió népe legutóbb … nyíltan a XIII. Zászlóháborúban vette ki a részét. Ami több mint félszáz esztendeje borította a kontinens északi részét lángba. Ha pedig a lovagnak bármilyen módon része volt ebben a mulatságban … akkor idősebb, mint látja. Tehát tapasztaltabb is. Talán nem tudok eleget újdonsült társamról és képességeiről.
– Sikerrel jártatok a könyvtárban? – kérdeztem.
– Közös nyelvű írat és tekercs nagyon kevés akadt, a dwoon tudásom nem a legjobb. – ingatta a fejét – És azt sem mondhatom, hogy az „összekötőnknek” túl sok hasznát vettem volna – biccentett a mellette feszengő Marreddissi irányába.
– A közkönyvtáraink valamelyest elmaradnak azokhoz, amiket máshol megszoktatok – nyerte vissza hangját a pap az ismerős tereppel a talpa alatt – A legtöbb értékes, ritka és hasznos kódex magán kezekben, a rendek és nemeseink tulajdonában van. A legjobb helyeken, hogy megőrizzük őket.
Nem tudtam hibáztatni. Köztudomású volt, hogy az írni olvasni tudók aránya a kontinens túlfelén, Shadonban a legmagasabb és még ott sem éri el a lakosság számának egytizedét sem. Hogy Krad hívei és így a lovag a negyedik évezrede fáradtak a tudás összegyűjtésével és mindenki számára hozzáférhetővé tételén az … szép dolog. Toronban például ennél is keservesebb a helyzet. Az olvasni tudó rabszolgák ára Shulurban a legmagasabb, hiszen vannak olyan nemeseink, akik már könyvet a kezükbe venni is lusták.
– Akkor most mihez kezdünk? – ütöttem a vasat.
– Szétválunk – pásztázta a zsúfolt templombelsőt a lovag – idebent amúgy sem tudunk együtt kutakodni, de valahol-valaki tudja mit kell jelentsen az üzenet.
– Ez nem jelenti azt, hogy nektek meg is KELL tudnotok a lényegét … – jegyezte meg a pap.
– Megértelek, atya. Engem is nagyon zavarna, ha nem érnék fel ahhoz, hogy megértsem saját hittársaim gondolkodásmódját – villantottam rá egy gúnyos mosolyt.
Mielőtt válaszolhatott volna valami elméset Ranil híveinek imája meghallgatásra talált: éteri karok zeneszólamai kíséretében az eget elzáró kupola teknőspáncél szelvényei elkezdtek széthúzódni. A réseken aranyként ömlött be a napközép fénye, ami a hívekből újabb elragadtatott szólamokat gyötörtek ki. Valaki sírni kezdett az örömtől, a papok áldásának ereje rezgett a parázstartótól a hívek gyülekezete fölé és a nap pontosan a templom fölött látszott megállni, a hegy csúcsán ragyogó kristály pedig tovább szórta a fényét minden utca és sarok távolába, kiűzve az árnyékokat Davalonból.
– Na haladjunk – komorodott el de Sedierta és megindult a szélen szolgáló templomiakhoz, hogy vallatóra fogja őket, óvatosan elkerülte a Ranil áldás hatóterületét.
Marredissi pillantása fagyos lándzsaként lövellt felém, de államat felszegve jeleztem felé lesz módja a visszavágásra. Ő a templom túlsó vége felé indult a kerületén, valószínűleg, hogy az imádkozás végén paptársaitól tudakolja meg, vajon ők járatosabbak e a náluknál magasabb rangúak dolgaiban. Hát igen, a kasztrendszer. Durva dolog. Én az újabb ének-imába kezdő hívek tömegét választottam, s lassan lépkedve közöttük a mennyei fénysugárban kerestem valami mentális kapaszkodót.
„Jöttödkor
egyugyanazon hang mozdul minden élő torkában,
s a fejek is egyféleképpen emelkednek,
amikor első sugárkévéid fölizzanak –
keltedet mindenek örvendezve és ujjongva köszöntik.”
Nem jártam még Ranil templomban, keveset tudtam róluk. Azt tudtam, hogy ők a fényt imádták, mi pedig az árnyékokat. Utóbbit ők a legrosszabb dologként értékelték, hitvilágukban külön istent társítottak hozzá és ahogy tudtam az Ikrek között is voltak olyan klánok, akik eme hatalmasság Driegde kegyelmébe ajánlották életüket. Végvárak hadiárvái, dezertált dwoonok és félvérek kiválasztottjai közül toboroztak ezekbe a közösségekbe és ahogy tudtam a Piderák rejtették titkos kiképzőtereiket. Nem volt szerencsém velük gyakorlatozni, de ahogy tudtam kemény, nyughatatlan alakok, akiket csak az Unióban vetnek be.
Különös módon a dwoonokkal körülvéve és a kévében állva a városban érkezésem óta először éreztem magamat teljesen egyedül, hogy nem éreztem senki figyeli tekintetét magamon. Ezek itt meglepődnének, hogy mennyire nem idegen számomra a rítusuk: Shulurban van egy klánház, ahol nem ontunk vért és sem a Szörnyisten, sem a Tűzkobra hívei nem szívesen látottak.
Belső, árkádos udvara fölé a nap minden órájában kőkupola borul, acélgerincekkel. Csupán éjközépkor bomlik le a mélyben duhogó gépek ereje által. Havonta egyszer a klánunk minden tagja jelen van itt és néma csendben, rendben várja, hogy a síkok közötti tér elvékonyodásán keresztül az ég csatornái feltöltsék az udvar közepén magasodó obeliszk láthatatlan repedéseit folyékony holdfénnyel.
A fejvadászoknak nincsenek papjai. Nem énekelünk és nem imádkozunk. De tisztelünk, emlékezünk és ismerjük a hála fogalmát. Ahogy a fekete kövön megjelennek a kék erek és azok a tér repedései között szétfutnak közöttünk megérint minket valami túlvilági, valami magasabb rendű. Klánunk patrónusa: Raonna. De mi úgy nevezzük, hogy A Vakon Látó Király. Sok történetet ismerünk róla, rengeteg legendát és mítoszt. Révész ő, a vértenger felé kíséri át a lelkeket, védelmezi a korán eltávozott gyermekeket. Ezért van, hogy klánunkban tilalmas is a bizonyos kor alattiak megölése. Magitorainknak is.
Kék kígyói emlékeztetnek minket arra, hogy hozzá hasonlókká kell lennünk s nem a harc hevébe feledkező barbároknak, hanem révészekké. Persze, ez nem mindig és nem mindenkinek olyan könnyű. A többi klán szemében olykor puhánynak és alakoskodónak tűntünk emiatt. Tétlennek, amikor cselekedni kell és irgalmasnak, amikor nincs itt az ideje. Az eskünk ugyanúgy köt a császárhoz, életünkkel és vérünkkel tartozunk. De a mód és az elv ilyen kevés eltérése is a szabadság illúzióját adja meg Toron földjén.
Közben átérek a híveken és a templom egyik északra nyíló hatalmas ablakvágatában álló szobra tövében kötök ki. Néma elismeréssel adózom a művész munkájának, amivel valószerűtlen méreteket adott egy kitárt szárnyú madár hátán álló napkorongként lobogó üstökű alaknak, aki egy jogart emel a magasba. Lábánál a kötelező füstölők és gyertyák között áldozati ajándékok és apró emléktárgyak halmai sorakoznak.
– Giurtiss-irr, a Vakító – zendül mellettem egy karcos hang – a feleségem kedvence volt a Nap Hősei közül – oldalra tekintek és idős férfit pillantok meg, aki helyettem a szobrot nézi – öt éve ment el és azóta mindig eljövök gyújtani emlékére egy füstölőt.
Körbenézek, de valóban úgy tűnik hozzám beszél a kopasz öreg, akinek szemének égkékjét már fakóbbra színezte a kor. Halálról, gyászról és nőről beszél … tehát illendő ilyenkor csendben hallgatni. Az illem nem ismer határokat. Köpenyemet azért még jobban ráhajtogatom a combtokomba rejtett pugossra. Az öreg zavartalanul folytatja.
– A tavasz első napján, rögtön az ünnepségek után. Már nem szeretem a nagy tömeget és ez – biccentett jobb válla felett az újabb zsolozsmázást hallgató sokaságra – semmi ahhoz képest, ami tegnap volt itt. A lányunknak is mindig a Vakító történetét mesélte el és ő … – feltekintett a szoborra, de látszott, hogy valahol máshol jár és mást lát már – talán ezért ment el az első nakleni naplovaggal aki hosszú hajjal és talpig bőrvértben megjelent érte a kertünkben. Vagy a másodikkal? – veszett el kissé emlékei útvesztőiben. – Nem írt mióta az anyja meghalt én pedig túl öreg vagyok, hogy meglátogassam őket és láthassam az unokáimat. – feleszmélt a jelenlétemre és mentegetőzni kezdett – Ne haragudjon, hogy untatom fiatalember, hiszen maga is biztos imádkozni jött ide és Ranillal lenni, nem pedig egy öreg földműves panaszait hallgatni. Nap süssön az arcára és becsülje meg jobban, amije van … ameddig van.
Úgy tűnik el mellőlem, ahogyan érkezett. Talán morogtam valamit búcsúzóul vagy azt sem. Léptei nesztelenül távolodtak el és csak hosszú árnyékára figyeltem fel, amit a főkapuban állva vetett, mielőtt egy mély lélegzettel egy újabb hosszú sétára indult lefelé a hegyvárosból az újévi templom előtti gondosan kirakott kőlapokon. Visszafordultam a hekka szobra felé és úgy tettem, mint aki magába száll. Elképzeltem azt a kertet és a lovagot, akinek karjaiba szőke lány ugrik és a szőke unokákat messzire az öregtől, aki az ércmás előtt kuporog évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Toronban ez a történet másképp alakult volna.
Most rajtam volt a sor, hogy a templom egy csendesebb részén, az oszlop tövében vitatkozó társaimat felleljem. Mire odaértem már-már vallásháborúba kezdtek, de szerencséjükre a toroni, a „közös ellenség” színrelépése gyorsan törékeny békét teremtett közöttük és képesek voltak ismét a feladatra koncentrálni, amiben jócskán le voltunk maradva a várost járó másik Iker fejvadászhoz képest és erre a jelenlétem is emlékeztette őket.
– Mit tudunk? – vakkantottam rájuk gyorsan, mielőtt a vallási énekek túlharsognak.
– „Arról jövünk, ahová indultunk…” – kezdte az ismert üzenet elejét Merradissi – ez tágabban értelmezve népem történelmére utal, hogy nyugatról érkeztünk, tehát a varázstárgy hordozói keletről fognak belépni a városba.
– „…a Szent Fény első napja előtt két órával …” – folytatta Isidor – ami a napéjegyenlőségre utalhat, s most a tavaszit ülik ezen a tájon.
– Pontosabban tegnap, bölcs Krad lovag – vágta rá fölényesen a pap – ami szerint az érkezők már a városban lehetnek, tehát küldetésük teljesült.
– Nem egészen … atyám – emeltem fel bölcselkedve az ujjamat – vannak, akiknek az első nap olyan szent, hogy csak a hitbuzgalom hajtja őket, nemde? S ha valamit biztosan tudunk az az, hogy egy ilyen fontos varázsszert csak papokra bíznának tifelétek.
– Ez … igaz – nyelt elismerve igazamat Ranil felszenteltje – tehát akkor nem tegnap, hanem a papi számítás szerint első tavaszi nap előtt ..
– Két órával Éjközép előtt – kapott a gondolatra a lovag felvéve a fonalat – de ha ez igaz volna, akkor a rajtaütés, ami vakon ránk csapott tegnap éjjel …
– Nem nekünk szólt! – mosolyogtunk össze megkönnyebbülten de Sediertával és láttam a szemében, hogy az ő szívéről is nagy kőgólem lépett le ezzel.
– Rajtunk kívül nem járt odakint senki sem, a kapunál is alig akartak beengedni minket – helyeseltem.
– Azok, akik ránk támadtak UGYANÚGY ismerték ezt az üzenetet DE rosszul értelmezték. – lelkesedett a lovag.
– Ami azt jelenti – kapkodta a fejét Merradissi – hogy a Napkegyeltek nemhogy még nincsenek biztonságban, hanem ma érkeznek és még mindig könnyen belesétálhatnak egy csapdába.
– Napkegyeltek? – hüledezett a lovag – Papságotok titkos rendje, akik még a Vörös Hadúrnak sem felelnek?
– Hangosan mondtam? – vörösödött el a pap – Nem lenne szabad tudnotok … nem tilos csak … Ranil kegyelmezz, már mindegy. Igen, ők hozzák a varázstárgyat, amin a háborús és védelmi előkészületeink múlnak.
– Akkor ez nem egyszerűen valami haditerv, lélekkristály, sárkánybot vagy valami hasonló – húztam össze a szemöldökömet.
– Nem – csuklott el az összekötő hangja – ez mindennél fontosabb.
– De mi van a szöveg végével? Mostanra már a merénylők is kiokumlálhatták a hibájukat. Jó időben lesznek, de mégis hol?
– „…s bár az úton Urunk pillája egyet rebben, odaérünk!” – idéztem az üzenetből – egy olyan útvonalon, ahol a davaloni kristály fénye egy ponton nem éri az utazót. Kellene egy térkép.
– Van a városban egy térképész goblin klántag? – fordult a lovag a meglepett pap felé. – Felejtsd el, ez nem olyan környék.
– Térkép … az nincsen – köszörülte meg a torkát Merradissi elképzelve egy goblint – de akad egy makett. Lakik a városban egy építész, akit Davalon fejlesztési munkáival bíznak meg rendre és neki van egy döbbenetesen élethű mása a városról. Olyan … mintha az ember madárként szállna felette és azok a kis figurák is nagyon jól visszaadják a helyi sajátosságokat. Ral da Rangát például odarakta a …
– Ki ez az építész és hol lakik? – szakította félbe Isidor a révülő papot.
– Hemora Gagris. A felső városban lakik családjával a Nyugati Sugárúttól két percnyire egy sarki házban.
– Még odaérhetünk mielőtt a Hadúr szükségállapotot és kijárási tilalmat hírdet?
– Ha kilépünk – iramodott meg a pap a főkapu felé. Lépteik hamarosan az újévi templom előtt gondosan kirakott kőlapok útján csattogtak a belső város felé, miközben az istentisztelet végéhez közeledve a kupola szelvényei lassan újra bezáródtak és még egy utolsó, Ranilhoz szálló énekima hangjai harsant fel a négyemeletes épület falai között.
„Te vagy a távoli egek határán kibomló fény,
te vagy a föld peremén lobogó égi máglya –
ha csak reád pillantunk,
halandó szívünk belereszket!”
XIV.
Hemora Gagris házának környéke nem volt vendégmarasztaló hely. Jól láthatóan a városi nemesség rezidenciái uralták és tudatosan az utcák szélességével szabályozták, hogy lóval vagy kocsival hol haladjon az erre tévedő. Szerintem néhány udvariatlan táblával többre mentek volna, mert egyértelmű volt, hogy nem itt lakót nem látnak szívesen még honfitársai közül sem. Odafelé a lovag és a pap jelenléte ellenére két városi őrjárat tartóztatott fel és egy nemesi különítmény kérdezett ki, hogy kik vagyunk hová tartunk.
Hevességüktől elszomorodtam egy pillanatra. Úgy látszott szinte akarják, hogy ellenségek legyünk, olyan szívesen verekednének meg hazai terepen az igazukért. Arra gondoltam, hogy talán nem csak Toronban várják olyannyira a következő világégést: talán a Vörös Hadurak elvesztésének dacára a dwoonok, ervek, ilarok, törpék és elfek alig várják már, hogy egymásnak feszülhessenek. Akkor pedig mit csinálok én? Mintha egy repedő gátnál állnék lehúzott nadrággal, hogy szembehugyozzam az áradatot, ami elkerülhetetlen.
A sugárút felett átívelő gyaloghíd olyan keskeny volt, hogy csak egymás után tudtunk átkelni. A közepére érve meglegyintett a mélység látványa és a sugárúton keresztülsüvítő szél. Majd lekapott a lábamról és kabátomba kapva földszínű bőrszárnyakat növesztett nekem. Egy pillanatra megálltam, hagytam, hogy kifújja agyamból a gondolatokat. Cigarettát vettem a számba, de esélyem se volt meggyújtani, csak akkor, amikor leléptem a hídról társaim mellé.
A pap és a lovag is némán vártak rám. Talán megértettek valamit a tépelődésemből. Talán őket is kínozták kérdések a küldetés okát-okozatait illetően. Rágyújtottam és mosolyt erőltettem az arcomra, amíg elértünk az építész házáig nem szóltunk egymáshoz. Démonok voltunk, a magunk módján. A háború járt a nyomunkban, pedig éppen azt akartuk megelőzni. Nem tudtam eldönteni jót vagy rosszat teszünk a kopogtatással egy otthon ajtaján. Megkönnyebbülésemre a házban egy egészen másfajta szörnyeteget találtunk.
Davalon falaitól nyugatra, túl az Unio határain terpeszkedő Vadonon túl áll egy hegy tetején egy város. Kahre. Az itt élők nem véletlenül választották otthonukul ezt a civilizációtól távoli, elszigetelt helyet. Bár a maguk felfogása és elkorcsosult hitük szerint ők maguk a civilizáció lándzsájának hegye. Keveset hallani felőlük és még kevesebb kézzel fogható dolog jut el tőlük hozzánk, de az a kevés, ami igen zavarbaejtően idegen … és zseniális. Óraművek, ismétlő számszeríjak, kránköves lőpor és önmozgó gyerekjátékok, zenélő szelencék. Tudásuk felveszi a versenyt a műveik előtt értetlenül álló kovácsmesterek, papok és mágiahasználók vívmányaival.
Az ajtót kitáró férfi kahrei volt, s a kezében tartott sötét lyukakkal felénk meredő fegyver hasonlóképpen. Nem akartam kideríteni, hogy milyen ördöngősségre képes és társaim visszafogott szavaiból ítélve ők sem. Hemora azonban tisztelte Ranilt, ne harapj a kézbe, ami enni ad ugyebár és Krad, a Tudás istenének paplovagját is illendően fogadta. Engem is csak alaposan végigmért, azután fegyvere lendítésével beljebb invitált otthonába.
A földszint nem sokban különbözött bármilyen más dwoon otthontól, a konyhában egy ilyedt tekintetű nő pipázott idegességét leplezve miközben felmentünk a lépcsőn követve a házigazdát. Az emeleten lévő hálók egyik ajtaja résnyire nyitva volt és egy sötétbarna hajú fiú leselkedett ki mögüle kíváncsian. Lábai között egy szenvtelen gépkutya lógatta bádogfüleit és élettelen üvegszemei végigkísértek minket ahogy tovább haladtunk. A második emeleti műhelyben állapodtunk meg.
Kényelmetlen lócára ülhettünk volna, amit csak a nehézvértes lovag fogadott el. Körülöttünk bizonytalan rendeltetésű szerszámok és műalkotások áztak a savanyú olajszagban, ami itt volt a legerősebb a házban. A fegyvert hanyagul egy közeli tervezőasztalra dobta a kahrei és kíváncsian felénk fordult. Társaimra néztem, hogy ki fog beszélni, de őket nagyon lekötötte az emelkedők kipihenése és a szokatlan dolgok látványa. Valóban kellett egy kis fantázia a befogadásához.
– Gagris gazda, a Szövetség ügyében, érdekében és megbízásából jöttünk el hozzád …
– Nem építek fegyvereket. Megmondhatják Rangának … ismét.
– Lelke rajta, nem a zsebsárkányáért jöttünk – mosolyodtam el és tervezőasztalra dobott öngyújtójáért nyúltam, majd meggyújtottam vele egy újabb cigarettát a többiek hüledezésére, s a kahrei felnevetett.
– Gi-Elronra, maga az első évek óta, aki tudta, hogy mi az. Talán csak nem egy kollégát tisztelhetek önben?
– Inkább lelkes műértőt – szívtam mélyet a dohányból és neki is nyújtottam egyet békejobb gyanánt – de azért nyugodtan tisztelhet is.
Toron földjén Odassynban készülnek a legfifikásabb számszeríjak például az Ikrek szektáján belül a Torr-nahh klán tagjai számára. Volt alkalmam kipróbálni őket és bár nagyon hatékonynak, meglepően elmésnek találtam őket, de a mindennapi használatra és a karbantartásukkal járó vesződségeket figyelembe véve a többvájatú rendszereknél mélyebb barátságba nem kerültem velük. De láttam néhány cirkalmas dolgot.
– Gagris mester, úgy értesültünk, hogy van egy makettje a városról – vette át a szót Isidor lovag – a közbiztonság fenntartása érdekében szeretnénk megtekinteni.
– Csupán ennyiről volna szó? Ehhez kell egy ilyen harcos alakulat? – lepődött meg a mérnők – akkor ne várassuk a közjót, jöjjenek tovább utánam. S ha lehet – fordult felém amint körfűrészlapokat méregettem – ne nyúljanak semmihez engedély nélkül. Saját felelősségre sem.
Tudomásul vettük, mielőtt újra megmászatott velünk egy újabb szintet. A harmadik emelet egy erkélyes szobájában állt maga a makett. Nem egyszerűen Davalon pontos, méretarányos mása volt, hanem egy élő-mozgó mechanikus illúziója. A kicsinyített hegy csúcsán álló toronyra kígyóként felcsavarodó lépcsősor tetején ugyanúgy ragyogott a kristály apró mása delejesen, mint odakint a valóságban. Az utcákon gépesített lakosság vonult föl és alá, közeledve pedig fémes morajlásukat is hallottuk a kikötő halpiaca felől, s a kupolás templom közelében énekszó hallatszott, mintha csak egy ócska bögrében szólna.
Bár nem először láthatta, Merradissi gyermeki lelkesedéssel zsongott a hatalmas asztal körül, miközben Hemora lelkesen ecsetelte a legutóbbi újításokat és fejlesztéseket, a gondjait a műgyanta és a festékanyagok felhasználása kapcsán. Körben a polcokon rengeteg apró figura, épületdarab és valódi növény maradék látszott, amikkel folyamatosan ritkíthatta és bővíthette makettjét az építész. Isidor de Sedierta ehelyett inkább magát a makettet szemlélte és annak is a keleti részét, ahonnan a napkegyeltek érkezését várhatjuk a következő órákban.
– Itt – mutatott rá egy ponton a házak határán túl húzódó sziklaoszlopok sorára, ahol az utat keresztezték – Itt voltunk tegnap éjjel is, s ez a torony – mutatott a városi erődrenszer egyik kilátójára az Üvegfúvók utcája mentén – pontosan árnyékot vet a kanyarulatra.
– Ha jól sejtem valami galád dolog fog ott történni – Hemora Gagris kifújta tüdejéből az elfogadott dohány füstjét – a torony pár éve épült a lovagrend kérésére, részeként a „háborús intézkedéseknek”. Ezt a vakfoltot nem tudtam kiküszöbölni. Lefoglalt a végvárrendszerrel kapcsolatos félezer megbízás.
– De hiszen azok már évtizedek óta készen vannak – feleselt a pap – a várak állnak és nemzedékek óta védelmezik Ranil angyalaiként a déli határt toroni ellenségeinkkel szemben.
– A felszínen – mosolyodott el az építész – de a mélyben, csak nemrég fejeződtek be a munkák. Többezer mérföldnyi alagút, útvesztő és árokrendszer, ami összeköti a végvárakat. Ez teszi teljessé a védelmi rendszert. E nélkül a várak csupán kavicsok a folyóágyban, ha jön a háború. Így azonban értelmes, kommunikáló, élő test, ami jó kezekben és irányítással mindent képes kiállni. A naptornyokat és a törpék néhány javaslatát leszámítva azért sokkal inkább az én érdemem, mint bárki másé.
– Minden tesztelettel – kezdte a lovag zengve – nem érzi úgy hogy az ilyen fajsúlyú információkat kérdés nélkül megvitatnia velünk vagy bárki mással veszedelmes lehet? Az alapján, amit elmondott az ön személye a kulcs a Dwyll-Unio védelmi rendszerének. S ha álruhás toroni ügynökök volnánk, akik kényszerítve ezt a papot hatoltunk be önhöz?
– Ja, akkor mi lenne? – kérdeztem kajánul.
– Velem semmire sem mennek. Az elmének is vannak határai. Mindent, amit tudtam, mindent, amit valaha lejegyeztem a védelmi rendszerről egy praktikus eszközbe plántáltam, majd az építőmesterekhez küldtem és náluk van. Persze úgy terveztem, a megrendelés szerint, hogy teljes a központi naptorony mélyén válik majd, ahonnan közvetlen kapcsolatban állva a többi toronnyal aktuális jelzést tud adni a messze távolban zajló eseményekről. Az én fejemben, a dicsőségen kívül nem sok maradt!
– A Szembe … – morajlotta Merradissi – a Szem tartalmazza ezeket az információkat és ezt a varázstárgyat hordozzák most a napkegyeltek Davalon felé.
– Mennyi időnk maradt? – kérdeztem a többieket.
– Alkonyodik, a tavasz első napja előtt pedig az még azt jelenti, hogy 5-6 óránk maradt.
– Jól értem, hogy a Szemre vadászik valaki? – képedt el a kahrei – életem főművét akarják elrabolni és rosszra felhasználni?
Indulatosan ugrott fel és követtük a második emeletre, ahol egy pecséttel lezárt fémszekrény elé állt és kezét a kilincsre feszítette. Láttam az arcát. Ismertem. Ilyen, amikor valaki esküszegésre készül legjobb szándéka ellenére. Mert úgy érzi az élet sarokba szorította és nem hagyott neki más válaszlépésre lehetőséget. Az ilyen pillanatok sokasága úgy nyúzza meg a lelkünket életünkben, ahogyan egy naftavető takarít le egy egész hajófedélzetet szélcsendes időben.
– Nem tudom mit ígértél és kinek, csak tippelhetek – tettem a vállára a kezemet – Az ígéret a hit fizetőeszköze. Ha pedig kifutsz a hitből már nem tudsz többe adni senkinek semmit.
– A feleségem … megesküdött, hogyha mégegyszer … akkor elhagy a fiaimmal együtt.
– Valaki egyszer úgy mondta nekem a Quiron-tenger ölén – s közben magam elé időzve Alucardo grófot az emlékképével együtt idéztem szavait – Minden harc újabb fájdalmat szül.
– Mi ott leszünk és lesújtunk azokra, akik a Szemet akarják. – lépett mellénk Isidor de Sedierta.
Hemora Gagris keze elernyedt és elengedte a kilincset. A világban talán még nem, de idebent és benne most győzött a béke.
XV.
Merradissi nekem vágódott és dobótőrrel a nyakában csuklott össze a gyaloghídon.
– Caleb – üvöltötte mögöttem a lovag – Engedj előre!
Leblokkoltam a karjaimban tartott haldokló pappal, akinek sötét, öregebb tükörképe tornyosult fölém szemből. Mögötte féltucatnyian tolongtak, élükön az embervadásszal, akit már tegnap is láttam harcolni a lovaggal a hold fényében és most újabb dobótőrt húzott elő, hogy kiegészítse vele a másik kezében forgatott hosszúkardját halálos párossá. De még közöttünk állt egy Ranil pap, aki szent szimbólumát fölém tartva kiáltotta el magát.
– Ranil a FÉNY és én az ő leghűségesebb szolgálója Netsi Bergassi vagyok! Driegde szolgája, átkos toroni gyilkos fajzat! Pusztulj szent városunkból és ne szőhesd tovább gonosz terveidet ellenünk és az ő nyájával szemben! – harsogta a pap és megtoldotta istene hatalmával is.
A lovag hiába fészkelődött mellém, ugyanúgy lecsapott rá a szférákból lecsapó energia, mely égető és vakító fénysugár képében borított el minket, Bergassi alakját pedig megsokszorozva, mintha a napkorong körüle és belőle szórná ránk öldöklő sugarait. Elvágódtam, Merradissi testének súlya és tehetetlensége világossá tette, hogy halott volt. Hanyatt fekve próbáltam kimászni alóla, miközben a gyaloghíd innenső felén is alakok tűntek fel. Kezükben acélon csillogott a Ranil pap megelevenedett hatalma. Körbevettek, túlerőben s letaglóztak minket. Rossz helyzet. Túl sok a fény.
Isidor vakon ugrott ki mellőlem. Üvöltése egy oroszláné volt inkább, mint emberé. Fény és árnyékfoltokat láttam csak, ahogy vaskesztyűs kezével félresodorja Ranil papját a hídról, s a mögötte álló sokaságra veti magát. Hallottam a vértjén kopogó hajítófegyverek és kardok fémcsengését. Ziháltam, s még mindig félig vakon féltédre emelkedtem, mert tudtam, hogy mögöttünk is közelednek. A pugoss engedelmesen simult a tenyerembe, túlságosan jó érzés volt.
A vas ideje. Toronban így tanítják a harc alapjait minden pietornak, legyen bár katona, orgyilkos, viador vagy vihargárdista. S ilyenkor, mikor érzékszerveinket elveszítve csak két dolog a biztos az ember a legelemibb formákhoz nyúl vissza. Biztos: hogy a kezemben tartott fegyver egyik legjobb használója vagyok a Sheraltól északra. Az pedig, hogy tudtam a másik miért akar megölni felbecsülhetetlen a harcban. Mert toroni vagyok és ők nem szeretik a toronit. Igazuk van, legyen igazuk, igazat adok nekik.
A rövid pengémmel kimértem a gyaloghíd két oldalsó falának távolságát, mély alapállásban vártam őket és amennyire lehet kizárva a mögöttem küzdők hangját csak a közeledők keltette neszekre figyeltem. Egy érces végű fegyverhüvely csapódik a falnak 5 lábnyira, köpeny suhogása három lábnyiról, a levegőt vékony penge szeli a fejem fölött jobbról. Minden tiszta. A lecsapó penge nem tud elérni, hogyha a kart, ami forgatja több hüvelyknyit toroni acél járja át az ízületnél. Mert ez történik vele.
A fájdalomkiáltás időt ad nekem felemelkedni és végigvágni vállig a karban a pengémet, miközben a durva bőrvérten simítok végig a fegyverövig valami rövidebb és dobható darabért. A túlerővel az a baj, hogy mindig van … csak sohasem elég. Az pedig, hogy ellenségesek feltételezi, hogy hoznak magukkal elég fegyvert a feladat elvégzésére. Hálás vagyok érte. S ezzel az érzéssel húzom ki a megtalált, előkészített dobótőrt a visítozó övéből és hajítom az érkezőbe.
Tudom, hogy nem öli meg, ahhoz még túl vak vagyok, így minden erőmet beleadhatom. Nem látom, hogy heggyel vagy markolattal éri e el ilyen rövid távon, ezért pugossomat elengedve híd két oldalán kitámasztva páros lábbal taposok a levegőbe. De találok ott valakit, aki nyikkanva terül el. Én is földet érek és kitapogatva a fegyvertartót kezét eltöröm a csuklóját. Tapasztalatlan, kezdő harcos lehet. Nem akarom bántani ezért torkon vágom, hogy elcsendesedjen.
Hagyom, hogy érzékeim a küzdelmünkön túl nyúljanak. Isidor még mindig vív, hangja inkább már egy byzoné, emberibb mint korábban. Jó jel. A szitkozodás irányába lépek és elmémnek adva egy pillanatnyi pihenőt kitisztítóm érzékeimet és visszakapom a látásomat. Minden egyszerre tér vissza, a színek, a formák, az események. Nem hiányzott, csak szükségem volt rá a folytatáshoz. Az átdöfött karú férfi lassan felegyenesedik és tőrt hús másik kezével, összeszorított foggal fordul felém. Tisztelem a lelkesedését.
Déli fizimiskája van, erős illatosítószereket használt. Hátán egy flóta van keresztülvetve, ami arról regélt, hogy jobb időket élt, mielőtt rabló-gyilkos-zsoldos lett itt, a számára világvégén. Úgy támad a tőrrel, mint a karddal korábban, fentről lefelé vágva, nyilvánvalóan nem a fegyverforgató kezével. Amikor ököllel töröm el a markolatra feszülő ujjait tudom, hogy már ő is bánja a helyzetet, de azért ágyékon rúgom, hogy maradjon benne elegendő harag irányomban és ne mondhassa el, hogy nem tett meg mindent, amit egy ilyen bárd megtehetett.
Elzuhanó testéből kitépem a pugosst és lerázom róla a vért. A lovag egy csatabárdos alakkal és a fejvadásszal dacol a túloldalon. Lábaiknál három test hever a magatehetetlenség különböző állapotaiban, de nem segít rajtuk, hogy vasalt csizmákkal harcolnak rájuk lépdelve. Elindultam volna, hogy segítsek neki, de oldalról egy sziszegő hang ütötte meg a fülemet.
– Toroni kutya! – a pap volt, akit a Krad hitű csapása lesodort a hídról, de úgy látszik volt lélekjelenléte megkapaszkodni. Felé fordultam és áthajolva a korláton felé nyújtottam a kezemet.
– Fogat fogért Nekem ezt tanították – néztem a szemébe és láttam, hogy ott saját magán és Ranilon kívül senki számára nincsen hely. Elég vallási fanatikust láttam már, szent őrülteket és megszállottakat. Technikailag a legjobb magitoraink közülük kerültek ki.
– Azt hiszed nyertél, te és az a háromfejű szörnyistened azt hiszi megkaphatjátok a lelkemet, de nem – orrlyukai kitágultak ahogy belemarkolt a karomba és szemei véreresen a lelkemig kezdtek látni – a harcot megnyerhettétek, de a háborút, azt Ranil nyeri majd Driegde felett. Most elmegyek, de csak, hogy hozzam az igazhitűeket magammal újra.
– Jól van öreg, de előbb mássz fel és akkor majd minden …
A vas ideje. Ez egy szubjektív dolog. Láthatatlanul kezdődik el. Van aki még tervez mikor te már cselekszel és ez legtöbbször jó. Netsi Bergassi harca nem ért véget azzal, hogy életéért kapaszkodott. A karomat markoló kezeit ökölbe szorítva elkiáltotta magát és Raniltól orzott hatalma maradékával láthatatlan erőkkel sújtott az arcomba. Az állkapcsom nagy reccsenéssel tört el és szememből orromból vérpatak robbant ki.
Hallottam Isidor kiáltását, de csak az őrületbe kapaszkodó diadalmas Ranil pap arcát láttam. Az őrület viszont nem tart meg tizenkét láb magasan. Mielőtt a lovag odaért volna hozzám hallottam a meggyötört fülemmel azt a lucskos hangot, ami odalent a test érkezését jelezte. Isidor segítségért üvöltött, odalentről kiáltások keltek és nem esett nehezemre elképzelni az őrség reakcióját, amikor két halott Ranil pap társaságában talál minket.
Isidor imádkozni kezdett, istene gyógyító erejét hívta segítségül. Hálás voltam neki, de kiszáradt a torkom. Egy női szempár derengett fel előttem és egy ígéret, amit neki tettem. Nem lenne most büszke rám, ahogy én sem vagyok az. Van ez a dolog a bűnökkel kapcsolatban. Amit abban a pillanatban érzünk, amikor elkövetjük őket. Ahogy a mennyei mérleg egyszerre bennünk mozdul el. Mert nem csak a jövőnket változtatja meg a bűn, nem csak minket és a jelent, ami körülvesz minket.
A bűnösök pontosan tudják, hogy minden valaha átélt pillanatot átszínez és befeketít a tettük. Az őszintén kimondott eskükre sötét árnyat vet, s megkérdőjelezi egykori tiszta érzéseinket. Összegörnyedek, a hideg falhoz nyomom a homlokomat ameddig a paplovag varázsol és az egyre hevesebben remegő karjaimmal ölelem magamat … ahogy egy lélegzetvételnyi ártatlanság újra elhagyja a lelkemet a testem börtönén keresztül.