Amikor Eric Muldoom lerakta világának alapköveit a Boszorkánylovag (leánykorai nevén Sötét angyalok) című könyvével még a fogszabályzással szenvedtem. Igaz, a szemfülesebbek már felfedezhették a világalkotásra utaló jeleket novelláiban, melyek a Cherubion keménykötéses antológiáiban jelentek meg. Az általa létrehozott Ammerúnia tehát évtizedek óta a hazai fantasztikum része, több kiadót és átalakulást ért meg, alkotókör szerveződött köré, saját logója is lett és egy ideje rebesgetik, hogy, farkába harapó kígyóként, szerepjátékvilágként is megmutatkozik. Csodás.
Mikor legutóbb betekintést nyertem a világ formálódásába a Vérköveknek köszönhetően már a bölcsességfogaimmal hadakoztam. S mikor feltűnt egy gusztusos méretű regény a célkeresztemben érdeklődve ismertem fel, hogy (kicsit rejtjelezve ugyan), de ez a Deltavision exkluzív könyv is Ammerúnián játszódik. Mi tűnt fel? Hogy külön a könyvhöz készült rengeteg könyvjelző reklámozta, rajta a borító, Pozsgay Gyula kiváló festménye egy sötételffel, machatével, alkonyattal és egy obeliszkes településsel. Nagyon fantasys. Mivel az utóbbi időben gondjaim vannak a semmilyen, unalmas borítókkal, ez kitűnt közülük.
A terjedelem sem utolsó: ~250 oldal, végre nem egy féltégla meg X sorozat Y-odik része. Igazi könnyű nyári olvasmány. Aki tudja, milyen régen nem volt ilyen az tudja, mások nézzenek utána (de nagyon régen). Így hát nem csak a könyvjelzővel, de a könyvvel is több lettem hamar, sőt, a Könyvhét apropójából még az írónővel is lehetett találkozni, dedikáltatni és kérdezni tőle. Az írónőnek egyébként nem az első regénye és kifejezetten aktív facebook jelenlétet tart fent, ami dicséretes. Itt visszamenőleg is találni érdekes műhelytitkokat, mind az Ammerúnia általános dolgairól, mind pl arról miért az a könyv címe, ami.
Bennem három kérdés merült fel forgatva a könyvet, de mindegyikre kaptam választ. Több mint tíz éve (ejj…) egy betegséggel sújtott mocsárról olvashattam Ammerúnián, ahol a jó (hold?)elfek bőre megfeketedett és haja kifakult és mindenki várta, ha ugyan tudott róla, a Sötét Víz nevű apokalipszist, ami ugye az első írások óta fenyegeti a világot (egyszer majd csak befut …). Szóval miért még mindig ez a téma? Ahogy az írói facebook oldalról is tudható, Koppány Tímea csak az új évezred harmadik évtizedébe lett az A*írókör tagja és szorgalommal pótolta a korábbi kiadványokat, hogy a (még mindig) készülő Sötételf antológia trilógia harmadik részében (Maszkok) részt vehessen. Így sokat foglalkozott ezzel a mocsaras témával és egyes történetei szétfeszítették a majdani kötet és a novella terjedelmét. Derék. Mondhatjuk, hogy ez akkor egy átkötés lehet az Árnyelf és majd a Maszkok között, vagy felvezetés ahhoz (bár ez a regény tavalyi, s saját folytatása már megjelenés előtt áll). Nem baj.
A fülszövegből kiderül, hogy a főszereplő Hastur Mendalla lesz. Így megkérdeztem, hogy miért választott ilyen ismert, Lovecraft-mítoszhoz kapcsolódó nevet. Adott szóban is választ (miszerint nem olvasott Lovecraftot, illetve csak régen), de írásban később alaposabban is érvelt gondosan:
„A Hastur létező név, sumer eredetű, és a regényben szereplő számos másik névhez hasonlóan beszélőnév. Azért éppen sumer, mert Ammerúnia egyes részei az ókori Mezopotámiához és a termékeny félhold más területeihez hasonlítanak, kidolgozásukkor innen is merítettem. A főszereplő vezetékneve szintén ókori eredetű és jelent valamit, ahogy pl. Namtaar, Erish stb. neve is.”
Nem tudok sumérul.
A fülszöveg továbbá úgy fogalmaz „Ez a sodró lendületű grimdark regény Ammerúnia egyik sötét szegletébe kalauzolja az olvasót, egy kemény, zúzós és ízig-vérig férfias kalandra …”. A grimdarkságról megtanultam nem vitatkozni senkivel, de az ’ízig-vérig férfias kalandra’ rákérdeztem. Az írónő úgy gondolja ez a marketingfogás (bár lehet nem tőle ered) jól rámutat arra, hogy milyen kevés nő ír fantasyt itthon. Ő maga korábban regényben és novellában is inkább történelmi írásokkal jelent meg és álnéven. A fantasy világokba pedig immár saját névvel és tiszta erővel vetette bele magát. Tök jó. Aláírom, hogy a lelkesedés és lendület sokszor hiányzik az itthoni alkotások egy részéből. Szükség van rá.
A könyv egy térképpel nyit, amin követhetjük az eseményeket, amit én mindig sokra értékelek. Baar-Shagyr tartomány egyike a császárságnak, ahol holdkőmosás zajlik, amire az uralkodónak szüksége van. A rövid prológus felvázolja egy csapat tervét, hogy megtámadják a drágaságot szállító karavánt és utána új (hosszú)életet kezdenek (mert ugye mindenki elf). Szóval a bevezető rögtön ígér egy véres akciót és egy közelgő romantikát is egy taktikus rablóvezérnő szemszögéből, aki mellett fel is tűnik Hastur.
A könyv következő része, ’A Tóúrnő áldása’ címet viselő a könyv nagyobbik fele. Itt évekkel később találkozunk Hasturral, aki még mindig a mocsár foglya, amit időközben egy titokzatos KÖD zárt körbe tovább rontva a karantént. Igen, visszatér a Vérkövek erős Morrowind+Gothic hangulata (ami nosztalgikus), DE nem húz le minket a láp, mert az írónő valóban odacsap. Tényleg képes a szövegével feldobni a nyomott atmoszférát, s bár antihősünk egyik szorult helyzetből a másikba kerül, sohasem érezzük fullasztónak, védhetetlennek a körülményeket.
Együtt verekedjük el magunkat a főhőssel egy reményteli helyig, miközben a szöveg lejátssza az említett felzárkóztatós részeket az aktuális eseményekkel kapcsolatban és néha visszaréved a balul(?) elsült rajtaütés eredményeire is. Itt is, mint a szöveg más részein, újszerűen hathat az elf nézőpont, ahogy években peregnek az események, s erre gyakran emlékeztet is minket. Hallunk ismét az Elixírről, amit hamisítanak is meg lehet, hogy segít is a sötétedő elfeken, mire eljutunk a borítóval ígért fő helyszínünkre: a Tó úrnőjének kolostorába.
„Tóúrnő ide vagy oda, a monasztérium kőkapuján átlépve takaros épületcsoport tárult Hastur szeme elé: a távolban egy imaháznak látszó, kupolás építményt áztatott az apró szemű eső, előtte masszív kristályobeliszkkel, mely a kóborló szerint jókora hímtagot formázott.”
Én teljesen rendben lettem volna, hogyha kapunk egy lightos Rózsa nevét, de az írónő meglepetést-meglepetésre halmozva a történetet képes mindig más irányokba eltekerni, mint vártam. Egyáltalán nem baj. Folyton az járt a fejemben, hogy talán ez a régen várt vérfrissítés a magyar fantasy irodalomban. Miközben sokszor úgy érzem, hogy küzd is a szöveg sokszor az Ammerúnia kötelező elemeivel, az idegen szavakkal. Van ugye a nyavalya, ami sokakat kínoz (ximúrkór), lények a mocsárban (pl. ximúrpuma) és egy mokány amazon, akivel Hastur itt a monasztériumban ismerkedik meg és a lényekre vadászik a mocsárban (foglalkozása neve: ximuranta).
Ahogy a holdkőről sem tudjuk meg, hogy micsoda, fél vagy egész drágakő, csak azt, hogy mossák, mint az aranyat, az ilyen szavak a levegőben lógva, s mégis súlyokként húzzák le a repülni vágyó szöveget. Itt, ahová jutunk, vad termékenységkultuszjelenetek zajlanának és virtuóz módon régies szavak (pl. cinterem) kapnak új környezetet a történet által. S végre feltűnik kedvenc karakterem is: Namtaar-ank-Mannefith, a Tóúrnő egyetlen igaz híve. Ő végre irányt ad a káosznak, mind rendtársai, mind a szereplők sereplők. Tőle hallunk a kristálymaszkról is, ami a könyv központi eleme lesz, mint a küldetés célja.
Amikor Namtaar jelenetei vannak mindig mindennek van értelme, iránya, s bár hallunk róla korábban, de általa jutunk el a kolostorból Uszadékba, ami zseniális ötlettel egy helyét állandóan változtató település a mocsárban (így a térképen hiába keresnénk is). Egy ideig Namtaar és Hastur felváltva kap jeleneteket és kalandoznak, utóbbi a kolostorban igyekszik a hasznára fordítani a helyzetet, előbbi a vadonban próbál a Tóúrnő kegyében járni és mindkettőnek mindez ismeretlen terep. Remek párhuzam.
Kerülve a spoilert, mikor útjaik már majdnem találkoznak közvetetten Namtaar által lesz Ködcsempész Hasturból, így előbbi szerepe sajnos kikopik a könyvből, hogy a hősünk végre szembenézhessen a KÖDdel és Uszadékon tudta nélkül nagy események előremozdítója legyen. A több fejezetes rész után következik egy kurtább falat ’A vak leány’, amiben bár Hastur ismét feltűnik, de a prímet a címben szereplő karakter viszi új csapást adva az eseményeknek. Majd a könyvet az Epilógus zárja, felkészítve az olvasót az esetleges folytatásra rendezve a status quot.
A végére elbizonytalanodtam, hogy eredetileg mit is vártam vagy reméltem a könyvtől. Amit mindenképp kaptam az az új hang, amivel ezt a témát az írónő felkarolta. Mondatai lendületesek, az események pörgősek, amitől olykor nincs is különbség egy véres rablótámadás vagy egy évekig tartó cselekmény leírása között. Nincs unalmas rész, mivel sohasem tudtam, hogy mire megy ki a játék egy-egy jelenetben, s sokszor kaptam választ olyan kérdésekre, amikről tudom mások könyveiben „kegyesen” elfeledkeztek volna. Jól esett.
A könyv végén két ajánlót találni, egyik a Vérköveket reklámozza, másik pedig a Maszkokat, s benne némi leírással mire is számíthat ez a tartomány a jövőben. Akárhogy is alakítja Eric Muldoom világa történelmét, kíváncsi vagyok, hogy Koppány Tímea írásai és hősei milyen szerepet kapnak benne és merre mennek tovább, hová sodorja Uszadékot és a kristálymaszkot a jövő … (hajrá Namtaar).