A tömör kőbe vésett cella nehéz, vasrácsos ajtaja nyöszörögve nyílt ki, és két őr egy tizenéves kinézetű koszosképű csirkefogót lökött be rajta olyan erővel, hogy az nagyot taknyolt a nyirkos szalmán. Ám a következő pillanatban már a talpán is volt, épp jó időben arra, hogy az orrára csapják az ajtót.
– Ne csináljátok mán’ komák, hát tudjátok, hogy nem csiná’tam semmit sem! Azok a fiolák meg asse tudom, hogy kerültek a táskámba! Az Ötödikre esküszöm! – de csak a vértesek távolodó nevetése válaszolt – Akkor rohadjatok meg mindannyian! – folytatta – Tudjátok, hogy ki vagyok, he?! Vannak ám nagyon fontos cimboráim, halljátok-e?! Még a nap sem megy le és már kinn is leszek innen!
– Kár a gőzért, öcskös. – hangzottak fel háta mögött száraz torkú szavak.
A fiú megpördült, s ekkor vette észre a félhomályba burkolózó cella többi lakóját, akiket heves, ám meddő vitájában teljesen figyelmen kívül hagyott. Három férfi ült a szalmán, s mind felé fordultak. A reszelős hang egy cserzett bőrű emberhez tartozott, aki a kopó szigetiek fekete-fehér gúnyáját viselte. – Maradj inkább csöndben, ülj le közénk koronázni, aztán várj a sorodra. – csapkodta meg maga mellett a szalmát, majd felmutatott a kölyök felé három koszos, görbe rézérmét. – Maholnap úgyis lecsapják az enyves kezed. Minek sietteted?
– Nem ismersz engem, nonno! – bökött ujjával az ifjú a kopó szigeti felé – Nekem aztán nem csapják le semmimet! Csak üljetek, és játszogassatok, én meg szépen megpattanok innen!
Amaz komótosan feltápászkodott, közelebb lépett és megragadta a feléje nyújtott ujjat, majd egy nagyot csavart rajta, s a suhanc ujja úgy törött el, mint a száraz venyige. A fiú felüvöltött. Azaz üvöltött volna, de addigra már egy kéz tapadt szájára, így csak folytott nyögdécselésre tellett tőle.
– Látom atyád nem tanított meg, hogy nem illik ujjal mutogatni. Nade majd én megteszem ezt helyette is. Nem mondom többször, öcskös. Maradj csöndben, és ülj le közénk. Főleg, ha ki akarsz innen jutni egy darabban. Nem szeretnénk, ha a az ugrándozásod miatt megerősítenék az őrséget, capisci? – mondta az öreg, majd elengedte a legényt, és újra elfoglalta helyét a többi rab közt.
A kölök dacosan nézett az öreg után. Bár büszke volt és makacs, nem volt bolond. Egy idő után odasomfordált hát a koronázó csoporthoz és leereszkedett melléjük a körbe, ahogy azok egy szó nélkül arrébbhúzódtak, hogy helyet adjanak neki. Több órányi játék és jópár környi ital ígérete után végül megemberelte magát, közelebb hajolt a kör közepéhez és suttogva feltette a kérdést, ami már a játék eleje óta kikívánkozott belőle:
– Áruljátok el, atyafiak, hogy fogtok meglépni innen? Hadd menjek veletek, biztos tudok segíteni.
A rabok össszenéztek, majd felkacagtak.
– Azt mink meg nem mondhatjuk. – Villantotta ki hiányos fogazatát a fekete-fehér ruhás férfi. – Hanem a vén bitang talán kegyesen beavat, ha úri kedve úgy tartja, és ha segítesz megnedvesíteni a torkát valamivel.
– Hol találom ezt a vénembert?
– A zárka mélyébe’ láncolták meg, ahová mán nem ér el a fény. Itt ez a butykos, nesze, vidd oda neki. – mondta az öreg vigyorogva, miközben a kezébe nyomott egy igen üres bőrtömlőt.
A fiúnak több sem kellett, elindult a cella belsejébe, mert igen unta már a koronázást. Nem kellett sok hozzá, hogy elérje a cella sötét mélyét. Ahogy a talpa alatt ropogott a nedves szalma, egyre csak azon járt a feje, mit követhet el valaki, hogy teljes sötétségbe zárják. Sorra futottak át fején a szörnyűbbnél-szörnyűbb gondolatok, és egyre csak óvatosabban lépkedett a sötétben. Elmélkedésében nekiütközött valaminek, s láncok csördültek körülötte minden irányban. Felemelte tekintetét ami lassan szokott csak hozzá a sötétséghez, és megfagyott ereiben a vér. Az alak, aki előtt állt, minden volt, csak nem vén bitang. A felé tornyosuló alak lassan felemelte tekintetét, és kivillantotta fogai fehérjét…
Köszönjük az illusztációt B. Blanchnak!