Ahogy korábban a Dorani ügynök történetével, most is egy enigmatikus és különleges írást osztunk meg veletek. A két írást sokminden köti össze, elsősorban, hogy eredetük nem tökéletesen biztos. Amit azonban a M* filológia jegyében elmondhatunk, hogy Kahre (~Khare) alapításának előzményeiről szól, tehát a P.sz. 279-ben játszódik. Narrátora (hasonlóan a dorani ügynök esetében) feltételezhetően a Pöröly, s az előadásmód (ugyancsak) emlékeztet a Garmacor címerének függelékében olvasható vallomásokra. A stílus, a megfogalmazás és a fentiek alapján is erősen köthető Gáspár Andráshoz, mint szerzőhöz.
Eredetileg 2010-ben jelent meg a Deltavision kiadó Ynev.hu oldalán és egészen a honlap eltűnéséig elérhető volt. Érdekessége, hogy egy irodalmi felhívás/kihívás/pályázat része is volt egyben, melyről így írtak a valaha volt oldalon:
„Apró, alapjaiban már ismert játékot indítunk útjára a mától. Két hetes ciklusokban fogjuk a történetet folyatani, minden ciklusban más és más írásával. Az első héten várjuk a jó tollú látogatóink folyatatásait az íráshoz, hogy azokat a második héten közszemlére téve, kivesézzük, kielemezzük, kiértékeljük. Minden beküldött folyatás publikus lesz és mindenki értékelheti, kirtizálhatja, dícsérheti a másik írását. A legnépszerűbb és legtöbb értékelést (pontot) kapó mű lesz a történet folyatatása (csak egy kis aprócska vétójogunk van, de az igazából semmiség). Ekkor a folyatást hozzácsatoljuk a műhöz és indul a kéthetes ciklus ismét. A ki nem választott írások ekkor törlésre kerülnek az oldalról, mivel több szerepük nincs.
Sok sikert kívánok minden wannabe Wayne Chapmannek, itt a lehetőség megmutatni hogy tudtok írni is…”
Ennek jegyében (és mert akkoriból nem ismert folytatása) bátorítunk téged itt és most, hogy hozzászólásban osszátok meg, hogy ti hogyan folytatnátok, esetleg fejeznétek be ezt a különös történetet. Nagyon nagy hála és köszönet illeti Andrejkovics Pétert (a legnagyobb M.A.G.U.S. gyűjtőt), hogy tevékenyen segédkezett az írás megtalálásában és végül neki is sikerült becserkésznie. Gratulálunk!
Adjunk hát új életet ennek a több mint másfél évtizedes írásnak, ha másképpen nem is, legalább elolvasva. Jó szórakozást kívánunk hozzá és Aranykör lovagjainkkal addig újabb leletek, kincsek és értékes iratok nyomába eredünk a távoli- és olykor a közel(inek gondolt) múltból is. KRAD A TUDÁS!
***
Vadon
A Kerék jegyében születtem Kahre városában, csillagaim a javítás és a jobbítás feladatát szánták nekem… de ezt már tudod.
Ma éjjel megtudhatsz sok egyebet is – csupa olyasmit, amiről célszerűbb lenne hallgatnom. Hogy miért beszélek mégis? Mert biztosra veszem, hogy amit hallasz és papírra vetsz, Gi-Elronnak tetsző célt szolgál. Csak az istenünk különbözik, hitünk és szenvedélyünk közös. A rendszert keressük, a dolgok működését próbáljuk átlátni mindketten. Hogy melyikünk módszere célravezetőbb, ne firtassuk: túl hosszú út áll még előttünk.
Jegyezd hát!
A föld, melyen Kahre városa áll, hajdan a kyrek birtoka volt. Harcban szerezték a crantaiaktól, és hozzájuk hasonlóan csak színleg kormányozták. A riegari partoktól Anublien tóvidékéig húzódó rengeteg emberlakta zugai a Nagyok távozása óta nem ismernek más urat a szükségen kívül.
Vedd szemügyre Reval földabroszát, és megérted, miért.
A terület olyan hatalmas, a végtelenjén át kígyózó csapások olyan ritkák és változékonyak, hogy a legközelebbi pihenők között is hónapokig tart az út. A vén fák árnyékában derengéssé tompul a napközép verőfénye, a csillagok alapján való tájékozódást a lombtenger felett terjengő pára nehezíti.
A tanúhegyek ormai csak a madarakat segítik az eligazodásban, a vándorok számára torlaszok, bástyák inkább. Olyan kultúrák emlékeit vigyázzák, amiknek dicsőségét a Nagyokéval együtt mosta el az idő; olyan fajzatoknak nyújtanak menedéket, melyekre már őseink őseinek nyelvében sem léteztek szavak.
Aki a múltat keresi, itt megtalálja… de sosem tudhatja, nem ez volt-e az utolsó hiba, amit életében elkövetett.
A kyrek térkapui áthidalhatták a távolságokat, de a vadon törvényének megértéséhez sem honszerző háborújuk alatt, sem később, dicsőségük teljében nem jutottak közelebb. Császáruk, aki Enravelből kormányozta az ismert világot, a Cantaltól nyugatra puszta név, kósza hír, homályos eszmény volt csupán. Azok őrizték meg, akiknek a legtöbb okuk lett volna elfeledni – akik vétkeik vagy hatalmasokétól különböző nézeteik miatt kitaszíttattak békéjéből.
Puszta életükön kívül nemigen vittek magukal mást az északnyugati vadonba, üldözőik pedig rendre meghátráltak a faóriások néma hadrendje láttán: letűnt korok szörnyeit sejtették a lombok alatti homályban.
Gi-Elron a tudója, nem is tévedtek akkorát.
Kyria ezredéveken át virágzott, ideje azonban éppúgy végesre szabatott, mint isteneié: Avida Dolor, az óidők egy elfeledett halhatatlanja ébredt meg és tört ellene.
A rualani pártütés nyomán az üldözők üldözöttekké, az északnyugati vadon tisztásain emelt kereskedelmi állomások rönksáncok övezte táborokká váltak. Mire az Éjidők homálya a világra borult, a menekültek városnyi erődjeit természetes vizek, vaskos kőfalak és válogatott praktikák óvták az új kor veszedelmeitől. Sem az égi pöröly támasztotta szökőár, sem az yrch vándorlás hullámai nem árthattak nekik.
De sokan rekedtek a falakon kívül.
A gyengék sorsáról senki nem beszél. Legendák csak azokról szólnak, akik tutajokat ácsoltak, hogy a délkeletnek hömpölgyő folyamok hátán a messzi tengerig jussanak, vagy oly sikeresen küzdöttek a megmaradásért, hogy idővel barbár törzsfőkké, új dinasztiák alapítóivá lettek.
Akik sem elég merészek, sem elég kíméletlenek nem voltak, a tanúhegyek felé vették az irányt. A biztos halállal a sarkukban nemigen latolgatták, mi várja őket a célnál – sem azt, mivel kell fizetniük a végzettől kapott haladékért.
Pedig tudniuk kellett, hogy ezen a vad vidéken mindennek ára van.
Nemzetségem ősatyja, a Fehér-tenger melléki Yandarból elszármazott Ivram-bar Keldym, nem volt sem merész, sem kíméletlen. Felcser volt és patikárius. Ismerte az emberi test tíz, a lélek harmadfélszáz alapvető nyavalyáját, a gyógynövények és az aromás szeszpárlatok titkait. Megélhetését az utóbbiaknak köszönhette, barátai azonban nemigen akadtak. Olyannyira nem, hogy mikor az yrch áradat városa – Azyn vagy Asamín – falai alá ért, a magaféle polgárok menete helyett a jöttmentek karavánjához csatlakozott. Utóbbi a Cantal gázlóján átlábolva letért a járt utakról, és a régi báhúb2 csapáson át tört tovább nyugat felé.
Így esett, hogy míg Azyn vagy Asamín polgárait – ősatyám vásárlóit, rosszakaróit és irigyeit – beérte és ízekre szaggatta az ellenség, ő maga megmenekült, és ismeretei jóvoltából némi tekintélyre is szert tett sorstársai közt.
Önéletírást nem hagyott hátra – mindazt, amit róla tudok, a patrónusok emlékezete őrizte meg. A patrónusoké, akikkel karavánja az óceán felé vezető út második évében akadt össze az északnyugati vadon ama tanúhegyének árnyékában, melyen ma Kahre városa áll.
Yrch hordák akkoriban nem járták az erdőt. Elriasztotta őket a mások, a világon túli világokból érkezett förtelmek közelsége.
A démonok megidézésének praktikái újak voltak… netán olyan régiek, hogy fajtánk tudatában a velük járó kockázat emléke sem kísértett többé. Azt, amitől a kyrek idejében a hatalmasok is visszariadtak, a változások nyomán bárki megtehette. A kézen-közön terjedő formulák használatáért sokan az életükkel fizettek… és még többen veszélyeztették mások életét azzal, hogy fogást veszítettek a valóság fonákjáról átrángatott fajzatokon.
E gazdátlan rémségeket ellenállhatatlanul vonzották a tanúhegyek. Elszigeteltségükben a háborítatlanság, kisugárzásukban a hatalom ígérete rejlett, nem nézték hát, kivel-mivel kell megküzdeniük birtoklásukért.
A nyugati láthatár távolában már ott derengett nemzetségem majdani otthonának sziklakúpja, mikor Keldym és társai meglelték a csapást keresztező nyomokat.
Ami hátrahagyta őket, kész monstrum lehetett. Két lábon járt, és becsült méreteit meghazudtoló könnyedséggel mozgott; mélyedések távolságából ítélve nem is futott, szökellt inkább a rengetegen át.
Létezésének puszta gondolata is elegendő volt, hogy felrázza a menekülteket fásultságukból. A nyomában ébredő rettegés Keldymre is megtette hatását: olyan határozottá és ékesszólóvá vált, amilyenné aromás szeszpárlattól soha. Úgy ítélte, a monstrum nem ok nékül keresztezte a csapást ahelyett, hogy rátért volna – és napszálltára sikerült meggyőznie övéit, hogy a sűrűben nagyobb biztonságban lesznek.
A vörös holdnyugta órájáig erőltetett menetben haladtak északnyugat felé, majd kettős kört formáltak társzekereikből egy eldugott tisztáson, és isteneik segedelmében bízva pihenni tértek. Aki nem alélt el a kimerültségtől, fejszét-furkót markolva lapult a ponyvák alatt. Nem önszántukból járták a vadont, rühelték láthatatlanul neszező, kránköves szemekkel bámuló, készleteket dézsmáló fajzatait… és rettegtek attól a valamitől, melynek közeledtére ösztöneik figyelmeztették őket.
A második hold acélkék sarlója még alig emelkedett a fák fölé, mikor a lombzúgás morajába új szólam vegyült – és csak ennyi kellett, hogy a tábor körül elnémuljon az éjszaka kórusa.
A menekültek nem mozdultak, lélegezni is alig mertek. Gyomrukban érezték a talaj remegését, a mélyben összefonódó gyökerek ropogását… s bár a veszedelem a csapáson haladt, és egykettőre eltávolodott nyugat felé, a sűrűben sokáig terjengett a feltúrt föld, a fák sebeiből szivárgó gyanta és a világon túli iszonyat szaga.
Mire Keldym előkászálódott a maga kaparta rókalyukból, ahol az éjszakát töltötte, batárja körül némán várakozó sokaságot talált. Azt hitte, szíverősítőért jöttek, és valami olyasmit dünnyögött, hogy a kölykeiket igazán megetethetnék előbb.
Szótlan engedelmességük döbbentette rá, hogy nem olcsó vigaszt keresnek, hanem útmutatást. Azyn vagy Asamín pusztulása óta a maguk urai voltak, de nem telt örömük a szabadságban. Falak és kötelmek közt éltek, mióta az eszüket tudták. Égető szükségük volt valakire, akit tisztelhetnek. Egy vezetőre, aki megszabja helyüket a világban. Aki tervez, mérlegel és dönt helyettük.
Ősatyámnak máris döntenie kellett, azt tette hát, amit hasonló helyzetben mindig: batárjába zárkózott és addig ízlelgette saját orvosságát, míg elég erősnek nem érezte magát ahhoz, hogy bármivel megbirkózzon az istenek ege alatt, a nyúlként szökellő monstrumokat, az éjben sunnyogó démonokat és a felelősség terhét is beleértve.
Ha társai akkor és ott felismerik, netán szóvá is teszik alkalmatlanságát, minden másképp alakul. Keldym azonban részeg volt, ékesszóló, és csak úgy sütött belőle az elszánás. Beszédet intézett az egybegyűltekhez. Üdvösségére fogadta, hogy valamennyiüket kivezeti a rémségek erdejéből; hogy új otthont talál nekik, mielőtt az esztendő véget ér – azok pedig ragyogó arccal szerszámoztak fel, hogy folytassák az utat a tanúhegy ködön átderengő sziklakúpja felé.
(2010.12.)