Vittorio Verossi: A Hazugok Ordanja (M.A.G.U.S. novella)

Az előző amundos téma után most a szerzőnő egy korábbi, eredetileg előtörténetnek szánt írását közölhetjük le. A terjedelme azonban nagyobb ám hőfoka nem marad el az Ibara forróságától: egy ordani hívő életútját ismerhetjük meg, miként került a Tűzkobra szent városába, s miként éli meg a tanulással töltött éveket, hogy válik azzá, aki már Sogron katonájaként és kalandozóként is képes kiállni a világgal szemben. Hogy a családja becsületén esett folt és a bosszúvágy elhamvad e a tűzvarázslók hírös lángjaiban, az csak a novellából derül majd ki. Jó szórakozást hozzá.

***

Mondják, „ritka mint a vörös kyr”. Én is ilyen vagyok. Sehová nem illő, fekete bárány, fehér holló.

Családom történetét emberemlékezet óta lángok övezik. Anyám, Lyonera Stravaras meseszép úrhölgy volt. Atyja, Vesiano Stravaras, a Pusztító Tűz Útjának rangos elöljárója. Igen nagy befolyással bírt mind leánya lelkületére, mind a Varázslótanácsra – már abban az időben is, amikor megismerte az én atyámat.

Altemor Asan`shyn nem kevesebbet tett, mint megmentette Vesiano életét. Egy toroni fejvadász csapat ütött rajtuk, mikor épp egy Sheral-vidéki szentély felé utaztak. Atyám saját testével védte meg nagyapámat a merénylők nyilaitól. Ekkor már egy ideje Vesiano szolgálatában állt. Egy nyílvessző átütötte a páncélját, és súlyosan megsebezte.

Vesiano felfigyelt az ígéretes ifjúra. Újonc főnix lovag volt, egyike a kísérete tagjainak. Nagy gondot fordított rá, hogy megfelelő ellátást kapjon. Altemor végül felépült, s onnantól egyike lett Vesiano bizalmasainak.

Atyám a kyr vériség mintapéldánya. Családja az elsők közt érkezett Ordanba a Birodalom bukásakor. Magukkal hozták a nemesi okiratokat, évkönyveket, családfákat. A felmenésük vitathatatlan volt. Kétségbevonhatatlan. S ami ennél is fontosabb: máig is az.

Az Asan`shyn család makacsul ellenállt az évszázadok csábításának, hogy érdekházassággal könnyítsen saját életén. Érdekházassággal egy államban, mely egyre inkább nélkülözte az átlátható vérvonalakat.

A saját szavukat használom erre. „Átlátható”. Ők így fogalmazzák meg elegánsan, hogy „tiszta”. Több lenézést képesek sűríteni ebbe a négy szótagba, mintha csupán a pórias verziót vetnék oda.

Habár a gőgjük dekadenciához, hanyatláshoz vezetett. Míg az ősnemes dinasztiák sorra hódoltak meg a praktikumnak, s időnként embereket fogadtak nászágyukba, az Asan`shynek és még néhányan kitartottak.

Immár csak maroknyian maradtak az ősnemességből. E családok zárkózottan élnek, s egymás között házasodnak. A vérfertőzés mindennapos. Elvonultságukban a dicső múltat siratják, közben elsuhan mellettük a jelenkor. Érzéketlenek a változásra; testi és szellemi fogyatékok, deviancia és elmebaj sújtják a napjaikat.

Altemor volt olyan szerencsés, hogy harmadfokú unokatestvérek házasságából szülessen. Rajta nem tört ki sem nyavalya, sem pedig elmezavar. Látva és felismerve családja nyomorúságát, az életét hálából Sogronnak ajánlotta.

Ami a Stravaras vérvonalat illeti, ők csupán huszonhat generációra visszamenően tudták bizonyítani a nemes kyr származásukat. A korábbi papírok állítólag egy tűzvészben vesztek oda. „Felettébb gyanús” – gondolhatja akármelyik dinasztia.

Gondolja is.

Mivel a sárvérűség gyanúja foltot ejtett családjukon, Vesianonak igen fontos volt, hogy elismert származású férjet fogjon Lyonerának. A hivatalos nemességhez legalább harminckét tiszta generáció szükséges, így a csorba kiküszöböléséhez volt még hat fordulónyi hátraléka.

Bár Altemor mélyen tisztelte a nagyapámat, súlyos dilemma előtt állt. A vérfertőzés taszította, éppen ezért azt tervezte, hogy északról vesz óvérű feleséget magának.

Ugyanakkor becsvágyó is volt.

Itt el kell magyaráznom a helyzet kettős fonákját. A Stravaras család a kyr közösség elismerésére áhítozott, ugyebár. Hanem Ordan hiába kyr gyökerű, mégsem kyr állam. A Stravarasok felmenése emberemlékezet óta a Tűzmágia elitjéhez tartozott. Ráadásul a kétes családfának hála nem sújtották fogyatékok. Az idők során az ősnemesek hanyatlottak, a „származékok” gyarapodtak. Noha atyám családja nem szegényedett el, már nem is pompázhatott régi ragyogásában. Az egész város tudta, milyenek az ősnemesek. Az „elkorcsosult” kyreken kívül ez nem imponált túl sokaknak.

Altemor célja az volt, hogy helyreállítsa az Asan`shyn-ház hatalmát. Ebben a vérnek persze kulcsszerep jutott. Úgy gondolta, néhány egészséges generációval újra az élre törhetnek. Viszont a Stravarasok által nyújtott lehetőséget nem vehette félvállról. Vesiano kapcsolataival már ez az emberöltő is sokat nyerhetne – ráadásul azonnal és biztosan.

Az apám kyr. Nagyon kyr. Kyrebb, mint bárki más, akit ismerek. Innentől kezdve feltételezem, hogy hajlott a házasságra Lyonerával. Bár a család reakciója aggasztotta. Akkor még ifjú volt ugye, kiszolgáltatva az idősebb rokonságnak. Akik egyáltalán nem osztoztak az ő rugalmasságában.

A dilemmát végül az döntötte el, hogy beleszeretett az anyámba. Vagy legalábbis, hogy kellően vonzónak találta őt. Annak fényében, ami történt… Ehh!

A lényeg, hogy végül elvett egy Stravaras lányt. Az Asan`shyn-ház persze megszakított vele minden kapcsolatot – de ki nem tagadta. Erre is tudatosan apellált. Túl kevés sarj maradt ahhoz, hogy akár egyet is nélkülözzenek a családfáról. Szépen átköltözött a nagyapám birtokára, és boldogan éltek… míg meg nem születtem.

Meg még egy kicsivel tovább.

Apám sosem érzékeltette velem, hogy kevesebb volnék nála. Hogy ne volnék igazi kyr. A Stravarosok mindig is kyrként, nem pedig „származékként” gondoltak magukra. Altemor tiszteletben tartotta a családot, és úgy tűnt, szeret minket.

Mély barátságot ápolt Vesianoval, aki egyre inkább fiaként tekintett rá. Anyámmal mindig finoman bánt. Soha egy hangos szó nem hangzott el köztük (én legalábbis nem hallottam). Látványosan rajongtak egymásért. Máig az ő képük él a szívemben, ha a szerelemre gondolok. (Mindazok ellenére…)

Mind mélyen vallásos sogroniták voltunk. A napunkat apró tűzáldozatok és közös lángimádatok szegélyezték. Apámat, nagyapámat ritkábban láttam. Épp ezért az együttöltött idő számomra mindig ünnepnek tűnt.

Eleven gyerek voltam. Megbabonáztak a lángok. Másképp nem is lehetett – tűzvörös hajjal születtem. Talán ezért volt hajlandó szeretni engem az apám? Bár mostanra minden hitem megrendült benne, ebben az egyben nem kételkedtem. Soha.

Szeret engem. Engem, szeret. Ha nem szeretne, talán nem is gyűlölném… annyira…

Azt mondták a lánghajamra, hogy Sogron áldása. Hogy kegyel minket. A Stravaras családban pár generációnként felbukkant ez a szín. Különleges és ritka. „Amilyen hű szolgája te leszel a Tűzkobrának” – mondogatta Vesiano. (Hisztériát csapna, ha le merném nagyapázni. Tudniillik, ő „örök fiatal” és veszélyesen hiú.)

Anyám és Theala szoknyája mellett nevelkedtem. Theala nagyapám, anyámnál egyébként fiatalabb felesége. A szigetünk igen tágas, vadregényes kertek fölött nyúlik el rajta a köd. A nyugati oldalát egészen apró öböl mossa. Itt tanítgattak úszni. A mi családunk sosem volt szégyellős. Elcsodálkoztam rajta, mikor később az iskolában meghallottam, hogy sokan még nem láttak meztelen férfit vagy nőt. (Később azon is elcsodálkoztam, az öltözőkben edzések után, hogy az emberek teste hajlamos az elhízásra, aszimetriára. Talán ezért szégyellősek?)

Gyerekként rajongtam apáért. Ő volt nekem a világ. Ő volt a hős, a példakép, a cinkostárs, a legjobb és legviccesebb játszótárs, akit csak kívánhattam. Játszadoztunk a tűzzel, átvitt értelemben, de szó szerint is. Amikor hazajött, gyakran kivitt magával csavarogni. Vagy csak úgy csónakáztunk. Odakint a nyílt vízen úgy tűnt, mintha csak mi ketten léteznénk a világon. A köd fehér pászmákban úszott, elfojtotta a hangokat, és eltakarta a szigeteket. A házak sziluettjei akár az elmosódott álomképek. Lidércfényként lebegtek körülöttünk a csónakok jelzőfényei, a dokkok őrlángjai.

Apa tudta a legjobb Sogron meséket és a legmozgalmasabb kyr legendákat. Sokszor játszottuk azt is, hogy Tharr-hitűekre vadászunk. Siklókat fogdostunk, ő nagyon szerette a kígyókat. Nem csak a kobrákat, hanem mindenféle fajtát. Jól is ismerte őket, sosem került a közelembe mérges kígyó.

Tőle láttam a legelső varázslatokat (vagy legalábbis én ezekre emlékszem, mint legelsőkre). Ő volt velem akkor is, amikor először lepörköltem a szemöldököm. Tudniillik olyan ötéves korom körül elkezdtem szikrázni. A legváratlanabb pillanatokban pattantak ki apró lángok az ujjaimból. Egyáltalán nem tudtam irányítani. Néha, véletlenül felgyújtottam dolgokat. Ekkortájt valaki folyton a sarkamban loholt, hogy azonnal elolthassa.

Amikor az első szemöldökpörkölés történt, már gyújtottam tüzet párszor. Ezért nem lelkesen rohangászva mutogattam, mit tudok, hanem leültem a földre nézegetni az ujjamon lobbanó lángot. A szemem elé emeltem, és belebandzsítottam. Sajna túl közel tartottam. Apám úgy kinevetett…! Percekig nem bírtuk abbahagyni a hahotázást, ami persze rám is átragadt. Utána még napokig, ahányszor csak rám nézett, ott bujkált a vidor görbület a szája sarkában, újabb kitöréssel fenyegetve. Hiába rajzolt nekem szemöldök anya és Theala a szemfestéshez használt szénrúddal.

Vesiano persze már a születésem előtt eldöntötte, hogy tűzvarázsló lesz belőlem. „Az én vérem, mi más lehetne?” Szinte hallom.

Amikor iskoláskorú lettem, ő vitt el a Toronyba. Sosem felejtem el, ahogy lehajolt hozzám és megfenyegetett a kapuban: ha szégyent merek rá hozni, levágja az orromat.

Elhittem neki. Szóról szóra. Vesiano első sorban tábornok volt, csak utána férj, barát vagy apa. Miután ezt tisztáztuk, hozzá tette egy penge mosollyal:

– Elvárom, hogy éltanuló légy. De ne aggódj! Tehetséges vagy. Talán megúszod anélkül is, hogy belegebednél. – Azzal átadott az instruktornak, és elvitorlázott.

Hanem magányos egy pillanatig sem maradtam. A baráti családok gyerekei közül, akikkel már kúszó-mászó korunkban is együtt játszottunk, többen is itt tanultak. Azonnal hozzájuk csapódtam. Akadt két ismerős, rögtön a korcsoportomban.

Az iskolai fegyelem nagy kihívást jelentett. Nehezemre esett akár két percig is megülni a hátsómon. Furcsa volt, hogy csendben kell maradni. Hogy huzamosan figyeljek egyetlen dologra? Reménytelen.

Már legelső nap kiderült, hogy én leszek a renitens az osztályban.

Nagy, közös hálótermekbe költöztettek minket. Igyekeztem én benne maradni a keretben, de valahogy semmi sem úgy jött ki, mint kellett volna. A barátaimnak, Assyrnak és Tirielnek sustorogtam a helyről, amikor bevonultunk, ezért az eligazítás nagy részét egyikünk sem hallotta.

Mindent rossz helyre tettem. Mindent rosszkor vagy éppen másképp csináltam, mint a többiek. Sajnos nem volt annyi sütnivalóm, hogy őket utánozzam. Józan paraszti ésszel, mindent ösztönösen rendeztem el. Eszembe sem jutott, hogy lehet a dolgoknak egy kötött módja.

Minden második mozdulatomért rám szóltak.

Délután már láttam a felügyelőn, hogy vonja fel az egyik szedett szemöldökét a homlokára, ahányszor csak felém tekint. Állandóan rásandítottam. Felfogtam, hogy kiszúrt magának, csak azt nem értettem, mi baja. Egyáltalán nem érzékeltem a hibákat.

Gondoltam, jóváteszem a dolgot azzal, hogy megkérdezem, pontosan mit kéne tennem. Amikor legközelebb láttam, hogy a szemöldökét vonogatja, odasétáltam hozzá, és megkérdeztem, mi gondja?

– Ne szemtelenkedj! – vágta oda kurtán.

– De hát én nem is…. – kezdtem. Attól a tekintettől, amit kaptam, a szar is bárkibe beléfagyott volna.

– A tábornok unokája, hm? Azt ne hidd, hogy emiatt kivételezett vagy! – Köpni-nyelni nem tudtam. Kinyitottam a szám, majd becsuktam, azzal eloldalogtam, mint egy oldalba rúgott kutya. Napokba is beletelt, mire megértettem, hogy hátrányos helyzetből indulok. Valamiért az oktatók fele pofátlannak tartott, nem simán rakoncátlannak.

Márpedig az igazságosság vasmarokkal szorongatja az ember tökeit itt, Ordanban![1] Úgy harcoltak ellenem, mintha én lettem volna maga a Kivételezés.

Pedig én mindent megpróbáltam, mert féltem Vesianotól. Legalábbis az első hetekben őszintén iparkodtam. Utána már elkezdtem belefásulni. Úgy tűnt, akár igyekszem, akár nem, úgyis mindegy. Nekem semmi sem sikerülhetett jól. A feddések elkezdtek leperegni rólam. A rászólásokat meg sem hallottam. Monoton háttérzajjá csitult az oktatók papolása. Inkább a két barátommal, meg a többi gyerekkel foglalkoztam.

Talán így kárpótolt az élet. A tanárok nem szerettek, a társaim viszont odáig voltak értem. Viccesnek tartottak. Mindig tudtam mutatni új játékot, bármikor költöttem egy érdekes mesét, és mindig volt ötletem, hogy merre kéne kalandozni. Velem sohasem unatkoztak. Ráadásul „bátor voltam”, mert mindent meg mertem tenni. Utólag belegondolva nem bátor voltam, hanem ostoba.

Eszembe sem jutott, hogy létezhet tilosban járás. Nem hogy ódzkodtam volna tőle! Általában fel sem fogtam, amikor valamelyik „bátorságpróbából” a többiek kihátráltak. Hogy megfontolásból tették? Vagy hogy mindaz a részemről bátorságot kívánt (volna)? Én csak azért mentem oda a tiltott helyekre, azért lógtam ki a tiltott időszakokban, mert nem értettem pontosan, mi az, hogy „tilos”.

Jobban mondva, azt nem sikerült felfognom, mire jó a rend? Miért kell például egyenruhát hordanunk? Miért nem lehet mindegy, ki mikor milyen órát látogat? Hisz bármelyikre ülsz is be, mindenképp fejlődsz, tanulsz. Ez a lényeg, nemde? Vagy miért nem mindegy, bal vagy jobb kézzel tisztelgünk? Hogy egyenesen igazodik-e az a sor szemlekor? Nem éreztem át az ilyen részletkérdéseket. Olyan jelentéktelennek tűntek, hogy mindent csak körülbelül csináltam, és közben azt hittem, amit teszek, az pont ugyanaz, mint amit a többiek.

Tízévnyi iskola kellett hozzá, hogy megismertesse velem ezeket az árnyalatokat.

Az első három hónap villámgyorsan lepergett. Közeledett az első, rövid szünidő. Kezdetben még hajlamos voltam derűsen szemet hunyni a hátralékaim fölött. A hazautazás réme viszont egyre baljósabb felhőként tornyosult fölébem. Az utolsó napokat apátiában töltöttem. Eddigre vérbeli bajkeverő hírében álltam, az értékelő könyvecském pedig megtelt intőkkel.

Végül eljött a nagy nap. Mindenki nagy zsibongással vonult le a társalgóba. Kivéve engem. Én elbújtam a szekrénybe, hogy a szobában maradhassak. Úgy döntöttem, nem megyek haza.

Már vagy egy órája elmentek a többiek, amikor apa lépett be a hálóterembe.

– Hát te meg hol vagy? Mindenkit elvittek már, össze-vissza kerestünk a tanároddal.

– Vesiano le fogja vágni az orromat – közöltem vele gyászosan.

Altemor meghökkent képet vágott.

– Mutasd az ellenőrződ! – Sóhajtott végül, átlátva a dilemmámat. Nem tudom, mit gondolhatott miközben lapozgatta, mert fel sem mertem rá pillantani.

– Pedig én mindent megpróbáltam, de itt semmi sem jó senkinek – nyekegtem bátortalanul, amikor a csend már nyomasztóan hosszúra nyúlt.

– Luxor, ezek komoly dolgok. – Csattintotta össze a könyvecskét. Lehorgasztottam a fejem, és kis híján elsírtam magam. Emlékszem, miközben nagyokat pislogtam, egyre azt mantráztam, hogy nem szabad könnyeznem. Nem szabad, hogy apa még ennél is nagyobbat csalódjon bennem. – Nem hiszem, hogy most kellene megbeszélnünk, mert anyád már biztos azt sem tudja, hol vagyunk. De Vesianotól nem kell félned. Most az egyszer beszélek vele, hogy találjon ki más büntetést. Szükség van még az orrodra.

Nem bírtam tovább magammal. A nyakába vetődtem, és amikor visszaölelt, menthetetlenül elbőgtem magam.

Utólag tudtam meg több mindent is a tanárokkal, a családommal és a barátaimmal beszélgetve. Utóbbiak saját szüleiktől hallották vissza a dolgokat.

Sem Vesianot, sem Altemort nem érte meglepetésként, hogy rossz jegyeket hoztam haza. Mivel az iskola rendszeresen tudósít a szülőknek a diákok haladásáról.

Vesiano baromi jól szórakozott, amikor megtudta, hogy tényleg attól rettegtem, le akarja vágni az orromat. A gonosz vén róka még hónapokon át rettegésben tartott ezzel. Első év végén aztán magához kéretett, és „kegyelmet gyakorolt”. Cserébe nyáron elpaterolt egy katonai táborba, ahol meg kellett neki nyernem a sportversenyeket. (A példás magaviseletről egyelőre letett. Gondolom elintézte azzal, hogy ahhoz még kicsi vagyok.)

A tanárok idővel felismerték, hogy „nem beképzelt vagyok, csak bolond”. Továbbra is bosszantottam őket. Csóválták a fejüket, forgatták a szemüket; nem kíméltek, nem lettek türelmesebbek velem, mint mással. Nem kivételeztek. Ám feddéseikből ekkorra eltűnt a rosszindulatú él. Egyeseket nyilván furdalt a lélek, hogy Igazságtalanul bántak velem. Hiába hordtak le nap mint nap, valódi harag ritkán lobbant a szemükben.

Népszerű kölyök voltam. Érdekeltem a többieket, mert más voltam, mint mások. Körülöttem mindig lehetett számítani valami váratlanra. Kicsit úgy dongtak körül, mint holmi vásári pódiumot a szenzációhajhászok.

Vesianonak igaza lett. Mágikus fogékonyság szempontjából a legtehetségesebb növendékek közé tartoztam. Mivel rajongtam a gyújtogatásért, a gyakorlati órákon semmilyen problémám nem akadt. Ott képes voltam fókuszálni, pont mint a templomban. (Legalábbis tűzáldozatkor.) A tűz mindig lekötött, lenyűgözött, lefoglalt.

A többi tárgyból sokáig bukdácsoltam. A családomnak kellett mindenféle módszert kitalálnia, hogy ösztönözzenek. A nyelvtanulásomba például Assyrt és Tirielt is bevonták. Szándékosan elhintették előttünk egy nagycsaládi délutánon, hogy titkos kincseket rejtegetnek az iskolában, a főnixes udvar alatt. De csak az találja meg a kamrát, aki jártas az ősi gondoni rituáléban. Az a pár havi kincsvadász-láz óriási lökést adott az ősi nyelv-tanulásomnak.

A tűzmágia mellett csak egy dologban jeleskedtem. Az pedig nem volt más, mint a kardvívás. A szünidőkben, mikor mindketten otthon időztünk, apám foglalkozott velem. Ez lett a kedvenc szórakozásunk: megunhatatlanul csépelni egymást, álló nap.

Néha Vesiano is leállt velem gyakorolni, de azt testem-lelkem nem kívánta. A dölyfös vén Nárcisszusz képtelen volt visszafogni magát. Azt élvezte, ha két mozdulatból megmutathatta, milyen könnyű engem megölni. (A maga módján persze jóindulatból csinálta. „Jobb, ha tud róla.” – Vonogatta a vállát egy ízben, amikor vérző fejjel gubbasztottam a földön, kegyelmes jóvoltából. Azt apám már szóvá tette.)

***

Tizenöt éves lehettem, amikor az Asan`shyn családfő, apám nagybátyja meghalt. Az öröklési rend szerint utána Altemor következett soron.

Ekkor még semmit sem tudtam a névadó családomról. Apám gondosan hallgatott róla, hogy véteknek tartják a létezésem. Ahhoz, hogy ezt elhallgathassa, minden másról is mélyen kellett hallgasson.

Mert Asan`shynék ősnemes vérvonal voltak. Mindenekfelett és mindenekelőtt.

Ezzel aznap kerültem tisztába, amikor a csónakunk megállt a Rezidencia kikötőmólójánál, és a citromba harapott arcú nagyanyám, özvegy nénikém, meg az ő félárva fia kíséretében bevonultunk.

Ysmea úrhölgy (nagymama) undorodva végighordta anyámon a tekintetét, tetőtől talpig, talptól tetőig. Azzal apámhoz fordult.

– Szóval ez lenne a fattyú anyja. – (Ha véletlenül beszéltek róla, belátva a létezését, akkor így hívták.)

– Nagyon jól tudja, hölgyem, hogy nem fattyú – szögezte le kurtán Altemor. Ez volt az üdvözlő párbeszéd.

A temetési hangulatot Lyonera próbálta meg oldani kitartó kedvességgel. Hiába. Ezek a kyr márványszobrok teljesen érzéketlenek maradtak. Minden közeledése, minden gondoskodása lepergett róluk. Vonakodtak szóba állni velem, anyámon pedig egyszerűen keresztülnéztek. Altemor tehetetlen volt. Épp elég jól ismerte a rögeszmés nagyanyámat, hogy tudja, lecövekelt, mint egy öszvér. Az álláspontjától egy tapodtat sem mozdul, még akkor sem, ha kést szegeznek a torkának.

Szemlátomást viszolyogtak attól is, hogy érintkezzünk. Holott ez egy fedél alatt élve elkerülhetetlen volt. Elhűlve tapasztaltam azt a kyr sznobériát, amelyről eddig azt hittem, hogy ismerem. Most viszont ellenem fordult.

Ysmea fehér pikkelyű, félvak sárkányra emlékeztetett az ósdi diadémjában. El sem tudtam képzelni, hogyan bír el ennyi súlyos ékszert egy ilyen törékeny, idős asszony. A nénikém, Semele szemlátomást rettegett tőle. Fagyoskék tekintete riadtan repkedett körbe-körbe sötét pillái alatt, a fejét lehajtva hordta, összerezzent minden neszre. Amikor Lyonera megnyugtatóan a karjára próbálta tenni a kezét, vagy egy métert ugrott oldalra. Megrökönyödve néztük a jelenetet – anyám is, én is. Akkor azt hittük, Semele őt tartja tisztátalannak a korcs vérével. Utólag inkább arra gondolok, félt, hogy Ysmea fog majd úgy gondolni rá, mint aki bepiszkolódott.

A következő pár napban megpróbáltam barátkozni Semele fiával, Sandarral. Ő egy-két évvel idősebb lehetett nálam, de félszeg, satnya fiú. Gyerekkora óta szívbajjal küszködött. Szinte menekült előlem. Bezárkózott a szobájába vagy a könyvtárba. Akár az utolsó utáni pillanatban is képes volt elslisszolni előlem, és magára zárni az ajtót. Úgy csinált, mintha nem látott volna. Pedig nyilván hogy látott, amikor tőle két méterre sem álltam!

Meg voltam győződve róla, hogy „újdonsült” rokonaim elmebajosok. Mikor kettesben beszélgettünk anyámmal, szánakozva szóltunk róluk. Mindig arra jutottunk, hogy türelemmel kell legyünk irántuk, mint a nagybetegekkel. „Előbb-utóbb majd megszokják a változást” – mondogattuk, vagy inkább egymást nyugtatgattuk.

A költözés megviselt. Nagyon hiányzott a mi idilli kis szigetünk s a Stravaras kúria. Az itteni fényűzés rozsdarágta és búskomor volt. Nyomasztóan zártak körbe az ősöket ábrázoló mellszobrok, szigorú portréalakok. Ráadásul feltűnően sok ős tűnt teljesen egyformának. A különböző korabeli ruháktól eltekintve, akár ki is lehetett volna cserélni egyik kyrt a másikra.

Már nagyon vártam, hogy visszatérhessek az iskolába. Olyannyira, hogy eszembe sem jutott aggódni, mi lesz itt egyedül az anyámmal. Ha össze lesz zárva ezekkel, nélkülem, egymagában.

Ő ugyan soha, egy szóval sem panaszkodott. Büszkén magasra tartotta a fejét, szépen kiöltözött mindennap. Sőt, még a mosolyát is megőrizte. Jutott a derűjéből Ysmeának minden alkalomra. Talán engem is megtévesztett? Szeretném azt gondolni, hogy törődtem vele, legalább ennyit. Hogy gondoltam rá, csak nem hittem, hogy van okom aggodalomra.

Akár így, akár úgy, elkezdődött a tanév. A negyedéves szünidőben kikönyörögtem, hogy Vesianohoz mehessek. Legközelebb csak fél év múlva láttam anyámat.

A változása lesújtott. Bár próbált gondtalannak látszani előttem, az arca megviselt volt, a szeme fáradt. Mintha elveszített volna valami megfoghatatlan, ősi elemet a ragyogásából; s ezzel, úgy éreztem, belőlem is kihasítottak egy darabot.

A lelkifurdalás megrohant. Teljes súllyal zuhant rám, hogy elfeledkeztem őróla.

– Nem mehetne haza ő is? – kérdeztem apámat egy ízben, mikor ketten maradtunk. De ő csak csóválta a fejét gondterhelten.

– Nem hajlandó. Neki és Vesianonak dicsőség, hogy ő itt lehet. Amilyen elvakultak… Sosem látná be, hogy rossz neki itt. – Szomorúság csillogott fagyos íriszeiben. – Ahogy neked is rossz. Sajnálom.

Emlékszünk még, hogy nagyanyám fattyúnak titulált engem? Úgy állt a helyzet, hogy mivel nem tagadhatták ki Altemort, kénytelenek voltak nevükre venni engem is. Ez is csak nemrégiben jutott tudomásomra. Hogy Altemor megzsarolta a nagybátyját, amikor anyám még várandós volt. Azt mondta, szégyenszemre otthagyja őket, és felveszi a Stravaras nevet, ha nem lehetek elismert fia.

Nyilván azért csinálta, mert tudta, hogy úgyis kötélnek állnak. Mást nem tehettek. Altemor soha nem hagyta volna cserben az Ősnemesi Házat, amelyért egész életében fáradozott. A házasság, a létezésem… Mind az Asan`shynok emelkedését szolgálta. Úgy lett volna ő Stravaras, ahogy én hegyi kecske.

Éppen csak a családja ezt nem tudhatta. Mivel nem látták át az indokait, elhitték, hogy megbolondult. Hogy a szerelem elvette az eszét. Hogy akármire képes. Még a legtisztább származást is sutba dobná anyám kedvéért.

Hanem ők sem estek a fejük lágyára. „A szerelem elmúlik, a vér megmarad.” – Ahogy mondogatták Nagy Kyriában.

„Nincs rosszabb a korcsvérűeknél.” – Tanultam egy újabb mondást. – „Az emberek legalább azok, amik. Nem ők tehetnek róla. A kyr származékok felmenői viszont mindent elárultak, ami szent. Ők az aljanép, a szentségtörők fattyai.”

Efféle szívderítő olvasmányoktól hemzsegett a ház. Elolvastam néhány könyvet, hátha jobban megértem az apai ágat. Mivel össze voltam zavarodva, megkérdeztem róluk Altemort.

– Egyesek képtelenek megállni a vad szélsőségekig… – Láthatóan feszengett, kényelmetlenül érintette a kérdés. – Ha láttad, azt is tanítják, hogy házasodj a testvéreddel, mert annál méltóbb úgysem lehet a saját véredhez senki, mint ugyanaz a vér. Te, nem tompa ez a kard? Hol van a fenőköved?

Megkérdeztem anyát is. Az arca úgy felhősödött el, mint a nyári ég a hirtelen kerekedő záportól.

– Kész vagy a beadandókkal, Luxor? Mindjárt gondoltam. – Vágott egy fintort.

Megkérdeztem Vesianot is. A kötetre nézett, aztán rám, aztán odaterelt a szoba sarkában őrködő Sogron-szobrocskához.

– Tudod, Luxor, vannak dolgok az életben, amiket nem lehet megváltoztatni. A Tűzkobra azt tanítja, hogy békélj meg ezekkel; de vedd kezedbe a sorsodat, amikor van mit tenni. Hagyd abba a siránkozást, és koncentrálj a jövőre! Én is ezt csinálom.

De hát én nem is siránkoztam! – akartam volna mondani. Épp csak a kemény tekintete elhallgattatott. Vesiano a számtalan dekád alatt annyira belejött a parancsolásba, hogy a száját sem kellett kinyitnia. Elég volt rád néznie, hogy tudd, hol a helyed.

Épp a kötetet raktam vissza a polcra, otthon a házi könyvtárban, amikor Semele jelent meg az ajtóban. Azonnal sarkon fordult. Utána szóltam.

– Kérlek, maradj! – Magam sem tudtam mit mondok. Félig már kilépett a folyosóra. Az egyik lába még a küszöbön, keze a kilincs felett lebegett. Láttam fodrozódni a szoknyáján az ideges remegéseket. – Senki nem tudja meg.

Semele tétovázott.

– Tényleg nem – tettem hozzá. Zavarban voltam. Egy szemernyit sem segített a tudat, hogy „ő jobban fél tőled, mint te tőle”. Visszaóvakodott a szobába, és halkan betette maga után az ajtót. Kecses, kerek asztalkák álltak a könyvtárban, karcsú karosszékekkel. Leült az egyikre, és mereven rám bámult.

– Olvastam a könyveiteket. Néhányat. – Próbáltam kezdeményezni. Éreztem, ahogy az arcomon pír gyúlt. Ettől dühös lettem magamra. A méregtől tovább vörösödtem. Erőt vettem magamon. – Miért félsz Ysmea úrnőtől? Mit tud veled csinálni?

– Ő tartja életben Sandart.

– Ó. – Ez meglehetősen új fejlemény volt. Tudtam, hogy nagyanyám nagyhatalmú bűbájos, ám azt nem, hogy miféle – Hisz ő az unokája! Mindenképp segít rajta, nem?

– Jobb, ha kimaradsz a családunk ügyeiből. Úgysem rád tartoznak. – Gőg suhant át vonásain, majd egy árnyalatnyit enyhült pillantása. – De neked is előnyösebb így.

Képtelen voltam megfogadni az intését, ám Sandar épp betegeskedett. Várnom kellett a sarokba szorításával a következő szünidőig.

Amikor visszatértem, Lyonera újra elemében volt. Azonnal láttam, hogy valami megváltozott. Talán diadalt aratott Ysmea fölött? Tőlük aztán nem tudhattam meg!

Anyám elevenen pördült-fordult, eljárt a régi társaságába (az ősnemesség nem fogadta be, így ha az Asan`shynok mentek estélyre, ő jobbára itthon maradt). Sokat nevetett.

Kérdeztem apámat, de türelmetlenül rám förmedt. „Törődj a magad dolgával, Luxor!” Ez szokatlan volt tőle, de ahogy megfigyeltem, rájöttem, nem rám haragszik. Úgy általában véve látszott idegesnek, ingerültnek.

Sandar felgyógyult idő közben. Persze továbbra is sápkóros és vézna maradt, a szeme alatt sötét karikákkal; de hát ő sosem volt kézzelfoghatóbb egy kísértetnél. Sunyi ábrázattal sompolygott a szobák között, módszeresen kerülve engem, és átnézve az anyámon. Ez volt a kialakult házirend: lekezelőn szólni rólam, Lyonerát pedig tudomásul sem venni.

Ott ültem az ágya szélén, és vártam, hogy megérkezzen.

– Te ide nem jöhetsz be! – A felháborodás és a rémület páros táncot járt vonásain, amikor meglátott.

– Nem akarok semmi bajt. – Tartottam fel a kezem, pedig el voltam szánva mindenre. – Csak beszélgetni akarok. Nem tudok rólatok semmit, pedig évek óta itt élünk egymás nyakán. Ez nem normális így. Megbízhatnátok bennem.

Az undora győzött a vegyes érzések kavalkádján, és úgy ült ki arcára, mintha trónt foglalt volna el.

– Neked aztán van bőr a képeden! Ostoba vagy és tudatlan. Bajba keversz, menj innen!

– A nagyanyánktól félsz, Sandar? De hiszen ő nincs itt. – Tártam szét a kezemet lassan felé lépdelve. Becsukta az ajtót, idegesen tekintett körbe.

– Mit tudsz te? Mit tudsz, mi?!

– Hát épp ez a probléma.

– Foglalkozz te inkább a saját családoddal! A miénk dolgából meg maradj ki! – Olyan rosszmájú fény csillant a szemében, hogy megtorpantam. Éreztem, nem csak úgy vagdalkozik, el akar érni valamit.

– Miről beszélsz? – vetettem oda nyersen. Ami azt illeti, hasonlítottunk. Ő fehér volt kék szemmel, én vörös vörös lélekpárral. Ő vézna, én keménykötésű. Ám a vonásaink ijesztően egyeztek. Mint a házban összezsúfolt portréalakoké.

Elvigyorodott.

– Anyád feladta, hogy a jobbak közé akarjon keveredni. Most megint a korcsokkal vegyül, oda jár, ahová való. Altemor nem mehet vele. Most, hogy az egész családot képviseli, már nem csinálhat azt, amit akar. Nem hozhat szégyent a nevünkre…

– Mi bajod?! – förmedtem rá. Egy szavát sem értettem, csak éreztem, hogy méregtől csöpögnek a mondatok.

– Azt magyarázom, drága kuzin, hogy a ti kis családi idilleteknek vége van. Idő kérdése és Lyonera megint teherbe esik. De Altemor nem ismerheti el azt a fattyút a magáénak. Azzal mindent, amit itt látsz – tárta szét a kezeit teátrálisan –, romba döntene.

Mintha vörösbe borult volna a világ. A következő emlékképem, hogy a folyosó padlóján dulakodva Sandar torkát szorongatom, és egyre azt üvöltöm:

– HOGY MERED, DE HOGY MERED?! – Kuzinom már teljesen ellilult, erőtlenül csépelt engem. Majd egy láthatatlan erő csapódott a mellkasomba, hátrarepítve egész a hátsó falig.

Nagyot nyekkentem a földön. Beütöttem a fejem. Kóvályogva toltam magam ülésbe, zavaros pillantásom egy súlyos éjbársony szoknya szegélyére esett. Az a vén sárkánygyík, Ysmea állt a folyosó végén. Villámló tekintettel méricskélt engem.

– Szégyen! – sziszegett rám. Majd nagy sokára levándorolt a nézése Sandarra is. – Ssszégyen! – ismételte meg. Azzal suhogva sarkon fordult, és elvonult, akár egy viharfelleg.

Kuzinom arcán néma könnyek peregtek.

Másnap, mintha mi sem történt volna, Lyonera összecsomagoltatott nekem. Együtt vonultunk át a Stravaras kúriába, nagy örömködés közepette. Theala nemrég ikreket szült. Mentünk megcsodálni a kicsiket.

Apám is elkísért minket, de nem szállt ki a gondolából.

– Időben gyere! – vetette oda morcosan anyámnak, ő pedig csúnyán nézett rá. Nyugtalan voltam, de már nem tudtam, kiben bízhatok. Vajon Sandar igazat mondott? Vajon anyámnak tényleg van valakije? Vajon apám elárulná őt, ha nincs is?

Lyonera és Vesiano közt is feszültnek tűnt a légkör. Csak kapkodtam a fejem, mi történt a tanév során? Semmiből egy kukkot sem értettem. Anyám este hazament, szándékosan kerülte, hogy kettesben búcsúzzon tőlem. Én a kúriában maradtam a szünidő utolsó néhány napjára. Theala a vállamra tette a kezét, míg a távolodó csónakja után néztem.

– A népek mindenféle elvont dologért szeretnek harcolni. Pedig igazából csak az számít, hogy élj boldogan.

Értetlenül néztem fel rá. Finom mosoly ívelt az arcára. Megsimogatott, és magamra hagyott. Rossz előérzetek dongtak körülöttem, akár a döglegyek raja.

Aznap láttam utoljára élve anyámat. A szünidő lejártával visszatértem az iskolába, de alig telt el másfél hónap, kihívtak az óráról, a főinspektori irodába.

Sok vaj volt a fülem mögött. Míg a folyosón vánszorogtam, hogy minél később érjek oda, azon törtem a fejem, vajon melyik ügyről lesz szó? Talán Domara panaszolt be, amiért felgyújtottam a köpenyét? De az Istenekre, az véletlen volt! Ráadásul eltelt három nap. Nem ér három nap után bepanaszolni valakit! Vagy Sharef köpött az elcsent lávakristályok miatt? Képtelen tartani a hátát, csak mert bénább volt, és rajtacsípték? Na persze az is lehet, hogy meglátott valaki tegnap, amikor kisurrantunk, hogy megfigyeljük a tűzidézők gyakorlatát. Az irigy mindenit! Biztos az egérfogú kis Lonik volt, féltékeny, amiért nem vittük magunkkal. El ne felejtsem orrba vágni, ha legközelebb meglátom!

A rutin egykedvű fásultságával nyitottam be az irodába. Unásig ismertem már, épp, mint a Főinspektor fejmosásait. Sylveria magisztertől tartottunk, mert nem csak hirtelenharagú volt, de a keze is könnyen eljárt. Remekül bánt ám a pálcával! Szakértően.

Gyászos képpel fogadott a szokásos, gúnyos félmosoly helyett. Ezzel jobban megrémített, mint korábban akármikor.

– Ülj le! – Amint hellyel kínált, rögtön tudtam, hogy nem akarom hallani.

Bár a szavait alig értettem onnantól kezdve, hogy „édesanyád sajnos…”, mindenféle gyanú kavargott bennem. A gondolataim megvadultak. Nyakon csíphetetlenül, de mégis sűrű felhőt alkotva cikáztak körülöttem.

Eltávot kaptam a máglyaszertartásra, meg hogy a gyászban a családommal lehessek. Össze sem pakoltam, az irodából egyenesen a Stravaras házba mentem. Theala könnyes szemmel ölelt magához, és el sem engedte a kezemet lefekvésig. Az én szemem száraz maradt.

Másnap elégettük anyámat. Apámat a szertartáson láttam először. A többi Asan`shyn, nyilván, nem jött el sem ide, sem a búcsúztatóra. Altemor szörnyen nézett ki, akkor azt hittem, szenved. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, csak gubbasztottunk, mint két rakás szerencsétlenség.

– Jobb lesz, ha most egy kicsit maradsz Vesianonál – mondta, mikor elindult haza. Ösztönösen követtem volna, de megállított. Mélyen a szemébe néztem; duzzadt volt a sírástól, noha könnyet ejteni én nem láttam. Tartotta magát a hozzátartozók előtt.

– Mit csináltak anyával? – kérdeztem élettelen hangon. Minden egyes szó úgy hullott ki, akár egy-egy súlyos kő. Döglött, kemény és tehetetlen.

– Te miről beszélsz? – Rázta a fejét. Ám a tekintete elárulta. És az a csend… A töredékpillanatnyi, tétova csend. Mindig, ha terelni próbált, a fagyoskék íriszpárja egy pillanatra összeszűkült. Hazudni nem hazudott volna (Sogronita volt), épp ezért művészi szintre kellett fejlessze a féligazságait.

– Tudom, hogy ők voltak. Hiába akarsz védeni – közöltem kegyetlenül. – Megátkozták vagy megmérgezték. Te pedig nem akarod meglátni.

Dermedten bámult rám. Meddőn szívta be a levegőt. Nem tudott mit felelni. Éreztem, hogy ettől diadalmasan, keményen villan a tekintetem. Igazam volt. A szívem majdnem meghasadt ettől. Elfordultam, és visszaballagtam Thealához meg a két dadusához, akik az ikreket cipelték. Altemor sokáig ott toporgott, mint akibe villám csapott.

Másnap hajnalban arra ébredtem, hogy Vesiano áll a fejem fölött egy gyertyával. Ijedtemben kizuhantam az ágyból.

– Mi a baj? – Kapkodtam a tekintetem. Azt hittem, szörnyűség történt. Majd hirtelen rám zuhant az előző napok emléke.

– Apád azt szorgalmazza, hogy minél előbb térj vissza az iskolába. Normál esetben egyetértenék. De azt hiszem, nem vagy most olyan állapotban, hogy letedd a záróvizsgákat. Egy évet halasztani fogsz. Addig is felmész a hegyekbe, a szentélybe Orayához. Keresed a lelki békéd, és őrzöd a szent tüzet. Mint lángőr.

Oraya Vesiano idősebb lánya volt, Sogron papnője. Egy eldugott templomot vezetett, fenn a Sheralban. Kölyök korom óta nem láttam – nem voltak túl jóban az apjával.

Már aznap reggel útnak indított. Új lángőr egyenruhát viseltem, ennek megfelelő felszerelést is kaptam. Amilyen zaklatott lelkiállapotban voltam, fel sem tűnt, milyen kutyafuttában tüntetett el. Bár azt hittem, mindenre és mindenkire gyanakszom, ez a konspiráció elkerülte a figyelmem.

Odafenn a hegyekben sok időm maradt gondolkodni. Talán az Asan`shynok azért ölték meg anyámat, mert apám nem volt hajlandó elhagyni őt. Vagy talán mert attól kezdtek el tartani, hogy sosem esik teherbe. Nem győzték kivárni azt az időt, amíg Altemor választásra kényszerül. Gondolták, rásegítenek.

Amilyen elvakult vérmániás volt mind Lyonera, mind Vesiano, még azt is el tudtam képzelni, hogy az anyám tényleg teherbe esett, de elvetette a gyereket, hogy családtag maradhasson. Egyedül azt a forgatókönyvet vetettem el, hogy tényleg teherbe esett, és emiatt Altemor mérgezte meg őt. ~Nem, ő nem ment volna bele~ gondoltam ~, sőt, a többieknek is megtiltotta volna.~ Ez még nem zárta ki, hogy a tiltás ellenére megtegyék.

Úgy tűnt, Lyonera akár várandós volt, akár nem – mindkettő ugyanúgy baj.

A szabadidőmben rengeteget meditáltam, és gyakorlatoztam a tűzzel. Nem sokat szóltam senkihez. Oraya azt hitte, valóban megtaláltam a békéhez vezető utat. Holott a hamvadó felszín alatt egyre komorabb parázs izzott. Láva fortyogott. Meggyűlöltem az eszméket. Minden eszmét. A családét. A karrierét. Az összetartozásét. A hatalomét.

Thealának igaza volt. Csak a szentélyben értettem meg, mire gondolt, mikor a boldogságról beszélt nekem. Meg az elérhetetlen célokról. A Stravarasok bármi áron ősnemessé akartak emelkedni. Nem volt elég nekik az elismertség, a hatalom. Nekik mindenből az első hely kellett. Vesiano nem érhette be kevesebbel.

Ugyanakkor az Asan`shynok nem fogadhatták be őket igazán. Nem hosszú távra. Apám tudta ezt, amikor elvette anyámat. Menet közben ugyan (úgy hittem) belehabarodott… De Sandar kuzinomnak igaza volt. Neki is túl fontos maradt a tiszta vér, az ősi rang. Megpróbált összeegyeztetni két olyan dolgot, amely feloldhatatlan, örök ellentétben állt egymással. No persze belebukott.

Én pedig? Úgy döntöttem, mostantól fittyet hányok a vérre! A származásra! A kyrségre! A rangokra! A sikerre! A hatalomra! Elvégzem az iskolámat, hogy teljes értékű tűzvarázslóvá váljak – de azzal vége. Elhagyom a tóvárost. Főjenek a levükben, úgy ahogy ők akarnak! Toronba megyek! Ott a tudásommal majd szívesen látnak.

A Tűzkobra – végső soron – őket is megáldotta. Talán nem minden toroni gonosz attól, hogy Tharr bálványimádó férgei uralják az utcáikat.

***

Egy ködpászmás hajnalon felriadtam. Úgy éreztem, eleget vesztegeltem már a kolostorban. Messze volt még a pitymallat. A társaim mélyen aludtak. Csendben, vigyázva összepakoltam, és kilopóztam. Semmiféle üzenetet nem hagytam, csak elégettem pár rőt hajszálam az oltárnál. Azzal elindultam vissza Ordanba.

Már a délután során találtam egy karavánt, amelyhez csapódhattam. A Tűzkobra óvott, noha a karavánon rajtaütött egy falkányi haramia. Ez volt életem első valódi harca.

Nem akartam mágiát használni, hisz úgy tudták, csak lángőr vagyok. Ez tökéletesen megfelelt nekem. A fejetlenségben megláttam, hogy az egyik társamat sarokba szorítja egy bandita. Meg tudtam volna menteni. Ha varázsolok.

Tétováztam. Épp csak egy pillanatig, ám ez is elég volt, hogy a haramia halálos szúrást vigyen be a gyomrába. A következő pillanatban az egyik zsoldos, aki a karavánt kísérte, lecsapta az ő fejét is. Dermedten álltam ott. ~Ennyin múlik?~ gondoltam. Valamiért nem sajnáltam.

A következő pillanatban egy másik zsoldos taszított félre, és fogta fel egy kard csapását – ott, ahol az imént még én álltam. Megmentette az életem!

Kapkodtam a fejemet. Többet nem tétovázhatok! Láttam, hogy három támadó gyáván megiramodik a hágó felé, mert a zsoldosok nyerésre álltak. A lelkembe nyúltam manáért. Egy lánghengert akartam küldeni utánuk… Még félig sem fogant meg a varázs, éles fájdalmat éreztem a tarkómban s vakító fényt láttam… valaki jól kupán vágott. Elájultam.

Órákkal a győzelem után tértem csak magamhoz. A megmaradt zsoldosok azt mondták, isteni szerencsém volt, hogy megúsztam. Lelkesen csapkodtak hátba. A frissen beavatott harcosnak járó kedélyességgel. „Na, most már férfi vagy!” – Vigyorogtak, és cinkosan élceltek velem egész úton.

A fejem körül kötéssel érkeztem meg Ordanba, az éjszaka közepén. Egyenesen hazamentem a Stravaras házba. Úgy gondoltam, nem ébresztek fel senkit, inkább meglepem a családot. Láttam, hogy még ég a gyertya Vesiano ablakában. Ez egyáltalán nem volt szokatlan. Gyakran ért későn haza. Ilyenkor nem átallt nekiülni a papírmunkának az irodában. Azt mondta, nappal zavarnánk. Ha meg már úgy is ébren van…

Beosontam a cselédjárón. Tudtam, hol a pótkulcsa. Végiglopóztam a házon, egyenesen hozzá tartottam. Meglepetésemre a szobát üresen találtam.

Az asztalon szétteregetve papirosok. Ösztönösen léptem közelebb, hogy vessek egy pillantást rájuk. Nagy megdöbbenésemre felismertem Ysmea Asan`shyn pecsétjét egy vastag borítékon.

Hirtelen mintha villám csapott volna belém. Nem tudom másképp leírni az érzést, ami elfogott. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy elbújjak. Rémülten lestem körbe. Vagy megkerülöm az asztalt és lebukok, reménykedve, hogy senki nem ül le hozzá; vagy a függöny mögé rejtőzöm, és imádkozom, hogy rendesen eltakarjon.

Közeledő lépteket hallottam. Két férfi vitatkozott fojtottan. Egész pontosan Vesiano és apa. ~Ez nevetséges~ gondoltam. ~Miért bújnék el előlük?~ Mégsem bírtam megállni. Minden visszásság ellenére az asztal mögé vetődtem az utolsó pillanatban. Bekúsztam alá.

Valami politikai ügyről beszélhettek. Többször is elhangzottak tanácstagok nevei. Magukra csukták az ajtót, és Vesiano arról magyarázott, hogy Altemornak nagyban kell gondolkodnia. – A jó cél érdekében néha be kell mocskolnunk a kezünket.

Apám rosszallóan mormogott, azt mondta tiszteli, de ezúttal túl messzire megy.

– Márpedig ideje bizonyítanod a hűségedet – csapott le Vesiano. – Egy éve még tudtam, ki vagy. Azóta elkezdtem kételkedni. – Súlyos csend állt be közéjük. – Remélem, tudod, hogy nélkülem hol lennél most? – Nagyapám szinte dorombolt. – Bármikor a fegyelmi bíróság előtt találhatod magadat. Ne légy hálátlan!

Hallottam apám ideges járkálását. Végül mélyet sóhajtott, mintha a lelkiismeretét akarta volna elfújni. Látnom sem kellett, hogy tudjam, a hajába túrt. Mindig a haját gereblyézte gondterheltségében.

– Mutasd azt az írást! Ha tényleg olyan súlyos, mint mondod… – Megadóan szusszant. A gyomrom pedig jeges gombóccá zsugorodott össze, meghallva, hogy csizmák közelednek.

Vesiano a papírkupacban turkált, s az orra alatt káromkodott. Nem találta, amit keresett. De szerencsémre nem kerülte meg az asztalt, nem ült le. A túloldalról hajolt fölébe. Apám egy idő után szintén elindult.

– Hihetetlen. Esküdni mernék, hogy… – dohogott nagyapám, ám ekkor a hangja ijesztő hörgésbe fúlt. Tompa, semmihez sem fogható neszek követték egymást, villámgyorsan. Majd Vesiano a földre rogyott. Pár másodperc sem telt bele, terjeszkedő vértócsa szivárgott át az asztal pereme alatt. Eláztatta a térdemen a nadrágot és a tenyereimet.

Apám lehajolhatott hozzá, mert szinte a fülem mellett hallottam a suttogását. Csak egy vékony deszkalap választott el tőle.

– Azt hitted, hagyom, hogy megöless? Most hogy már nem bízol bennem? Te a halálba küldtél volna.

– Megölted… a lányom… te féreg… – csikorogta a foga között nagyapám.

– Nem én voltam – szögezte le Altemor.

– De te… engedélyezted…

Apám hallgatott. S ebből tudtam, hogy Vesianonak igaza van. Sogron paplovagjai sohasem hazudhattak.

– Nem akartam – bökte ki végül. – De nem maradt más választásom. Tudod, a jó célok meg minden. – Keserű irónia karcolt minden szavában. Kínkeservesen kondultak a lelkemben. Akár a lélekharang.

– Mindjárt… meg is… sajnállak… – Vesiano egyszerre köhögött vért, és röhögött. Hallottam a torkában a rettenetes gurgulákat.

– Halj meg inkább méltósággal! – felelte apám szomorúan. Azzal hüvelyébe csúsztatta a pengéjét, és halk lépteken távozott.

Kimásztam az asztal alól. Vesiano épp azon küzdött, hogy az asztalba kapaszkodva talpra álljon valahogy. Hihetetlen akaraterő fűtötte. Több szúrt sebből is vérzett, mind egytől egyig súlyos volt.

– Eeehhh?! – Meredt rám fájdalomködös szemekkel, mikor meglátott. Rohantam, hogy megtámogassam, elvonszoltam a székéhez. – Te vagy… a tanúm… – hörögte.

– Hozok segítséget és… – kezdtem, de egy intéssel elhallgattatott.

– Perceim vannak… te bolond! – Lehunyta a szemeit, erőt gyűjtött. – Le akartam… írni, hogy ő volt az… de így is jó. Nem fogod feladni… talán nem… Altemort… de épp elég baj neki, hogy… tudod az igazat.

– Miért csinálta?! – Könnyben úsztam. Anyáért, apáért, Vesianoért… az egész életünkért. Mind hazugság volt! A nagyapám vérvörös íriszei betegesen felfénylettek. Úgy festettem, mint az Asan`shynok, de a szememet őtőle örököltem.

– Újranősülni… – köhögte. Vér csordult a szája sarkán. – Kell nekik… tiszta sarj. Énnekem… itt vagy már te… meg a kicsik. – Az újabb köhögéstől görcsbe rándult.

– Ti feláldoztátok anyámat?!

– Nem ez volt… a terv… – Ösztönösen tartottam, míg köhögött, le ne bucskázzon a székről. Fürödtem a vérében. Amikor csillapult a roham, kimerülten dőlt hátra, és én is kimerülten kuporodtam a sarkamra. – Én értem őt… úgy mint senki. – Immár reszketett, és a holdnál is halványabb volt. – Nem azért volt útban, mert… azt tette, amit kellett. Azért… akartam megölni… mert azt hitte, hogy bosszút akarok… állni rajta. Nem… hitte volna el… hogy szeretem… mint a saját fiamat… Szóval, vagy ő, vagy én… – Szavai gyenge motyogásba fúltak. Kezdte elveszíteni az eszméletét.

– Össze-vissza beszélsz! Vesiano! – szólongattam. – Az egésznek nincs értelme!

– Dehogynem… – Ívelt az ajkaira erőtlen félmosoly, bár a szeme csukva volt. Lassan, mélyen lélegzett. – Vagy ő, vagy én… Ilyenkor… már nem számít a szeretet – sóhajtott. – Ő is pont… így… gondolta…

– Vesiano! – Hiába rázogattam, többé nem nyitotta föl a szemét. Sokkosan bámultam rá, majdnem olyan sápadt lehettem, mint ő. Nem értettem az egészet, vagy inkább nem akartam érteni. Megláttam a szeretet mögött az igazság szörnyetegarcát. A szabályok, a rend, a család, a hierarchia… mind hazugság volt! Nincs hűség, csak önmagunkhoz!

Nagyapám, a győzhetetlen Nárcisszusz pár lélegzetvétel múltán meghalt.

***

Felmarkoltam Ysmea levelét, és ahogy jöttem, elmentem. Csendben, titokban. Hetekig táboroztam Ordan partvidékén, mielőtt újra visszatértem a városba. Ezúttal Altemorhoz mentem először, az Asan`shyn házba.

A szobájában vártam rá. Természetesen senki nem szólt hozzám. Nagyanyámék a legkevésbé sem érdeklődtek a jóllétem iránt.

Altemor megviseltnek tűnt, mikor hazaért. Kialvatlan karikák sötétlettek a szeme alatt; az arca nyúzott, elgyötört; még le is fogyott. Más körülmények között fájt volna így látnom. Most csupán ürességet éreztem. Fájt, amiért nem tudott fájni. Bár élt, örökre elveszítettem. Nem tudtam többé szeretni. Inkább halt volna meg…!

– Luxor! – kiáltott meglepetten. – Mit keresel itt?

– Gondoltam, még hazaérek az esküvődre.

– Te honnan tudsz erről? – Pislogott. Valójában nem tudtam. Csak ki akartam ugratni a nyulat a bokorból. Elmosolyodtam, lassan, hűvösen.

– Letelt a gyászév.

– Ó… – Sóhajtott. – Nos, emiatt egy ideig nem kell aggódnod, el kellett halasztanunk. – Zavartan toporgott. Mindig nagyon szerencsétlen volt, ha érzelmi helyzeteket kellett volna kezelnie. – Tudod mit, ülj le!

Pontosan tudtam, mi hozza zavarba. Közölnie kellett velem Vesiano halálhírét. Eljátszottam, hogy megrendülök. Elhűlten faggattam őt, mi történt? Általában csapnivaló színész voltam, de a gyűlölet megkeményített. Minden akaraterőmet latba vetve tartottam magam a szerepemhez. A közelében kellett maradnom, hogy bosszút állhassak. Nem járhatott úgy velem, ahogy Vesiano ővele. „Én vagy ő.” Semmiképpen!

Meg egyébként is, kíváncsi voltam, hogyan úszhatta meg? Mint kiderült, orgyilkos művének vélték a hatóságok.

– A dolgozószobában támadtak rá. Éjszaka történhetett. Azt csak a Tűzkobra tudja, elvittek-e bármi fontos iratot. – Csóválta a fejét apám. – Az alja, besurranó férgek… – Ez nem volt konkrét hazugság, csak a szakvélemény ismétlése.

– Tulajdonképpen örülök, hogy kimaradtál ebből az egész cirkuszból – ecsetelte kicsit később egy ital mellett. Úgy döntöttünk, ilyen helyzetben nincs mást tenni, csak inni. – Szomorú évet éltünk, míg te fenn voltál a hegyekben.

Arra gondoltam: ~Igen, apám…? Talán attól félsz, engem sem bírtál volna megvédeni? Hogy a végén talán még ellenem is engedélyt kellett volna adnod?~

Eljátszottam, hogy gyorsan becsíptem, így nem kellett többet innom. Ő viszont nem kímélte meg magát a valódi részegségtől.

Ysmea leveléből az derült ki, amit magamtól is megsejtettem: Vesiano és az Asan`shyn család feláldozták anyámat. Mindenféle egyéb áskálódásról is szó esett benne. A nagy részét nem értettem, virágnyelven kommunikáltak, az viszont egyértelművé vált, hogy minden, de minden hamis, amiben hittem valaha.

Vagy legalábbis, hogy az itt fennálló rend nem az, aminek látszik. A Tűzvarázslók Tornyában azt tanítják, a Köz Érdekének rendeld alá magad. A Főnixek és a mágusok is egyedül Ordant szolgálják. Ám most már tudtam, mindez nem igaz. Csak magukat szolgálták.

Kétféle humán lény élt a Toronyban: aki elhitte a maszlagot, és ezért átgázoltak rajta. Önként odavetették magukat áldozati állatnak a Közért… Vagy pedig, ha nem tették, feláldozták őket a Ragadozók. Ilyen volt szegény anyám is.

A Ragadozók, Dögevők pedig Altemor és Vesiano. Meg még ki tudja, hányan? Úgy tetszett, bűnben fetreng az egész város.

A következő napokat ájtatosságban töltöttem a nagytemplomban. Altemor minden további nélkül elhitte, hogy szentfazék lett belőlem a hegyekben, hisz minden eddigi hitbuzgalmamon messze túlmutattam.

Pedig csupán erőt gyűjtöttem. Úgy éreztem, küldetésem van. Immár tudtam, nem úgy szolgálhatom az Igazságos Tűz Urát leghatékonyabban, ha csatlakozom Toronhoz. A szerény kis tudásommal nem mentek volna túl sokra.

Nekem, Vesiano Stravaras unokájának, belülről kellett a rendszert megtisztítanom. Feldúlnom az álságos képmutatók csürhéjét! Felrúgni a hazug Rendet! Kipurgálni minden, de minden alakoskodást! Sogron szemében a hazugság bűn – de itt némelyek túlságosan is jól megtanulták kihasználni a kiskapukat. Az olyan szörnyetegek, mint Altemor vagy Vesiano. Ők nem hazudtak, de alakoskodtak. Igen!!

Csak akkor számolhatok le a bűnösökkel, csak akkor teljesíthetem isteni hivatásomat, ha tűz ellen tűzzel harcolok! Nekem is az ő fegyvertárukat kell majd használnom. Csak így törhetek magasra, hogy felülről indítsam útjára a változást. És a bosszúm rettenetes lesz. A Tűzkobra visszamar a szentségtörőknek, hahaha!!!

Megkezdődött az utolsó tanév. Mióta elmentem a hegyekbe, más ember lettem. Összeszedetté váltam, komor elszántsággal összpontosítottam a leckékre. Precizitásban túltettem a legélérevasaltabb strébereken is. Az oktatóim rám sem ismertek. Egy ízben kihallgattam, ahogy a körlet inspektorai egymás közt beszéltek rólam.

– Szegény kölyök! Túl gyorsan felnőtt, miután meghalt az anyja. – Sóhajtozott egyikük. A másik bólogatott.

– Szinte hiányzik a rendetlenkedése. Szinte… Bosszantó gyerek volt. De a mostani viselkedése aggasztó.

– Állítólag egy szentélyben élt egy évig. Ami azt illeti, nagyon vallásos. Szerintem jót tett neki, hogy lenyugodott. Most végre tud koncentrálni… még ha drágán is. Egy napon talán hálás lesz majd érte. Nagy jövő várhat rá. Tehetséges, akár a nagyapja. Ha így folytatja, még fejlődhet is belőle valami. Korábban esélye sem lett volna. Most viszont éltanuló.

– Mondasz valamit. A régi furcsaságai sem voltak épp normálisak… Én csak azt mondom, az még mindig gyerekhez illőbb viselkedés volt, mint a mostani zárkózottsága.

– Tizennyolc éves. Mindenképpen ki kellett volna nőnie, előbb vagy utóbb.

– Legyen igazad! – Sóhajtott az első inspektor megadóan. Más irányt vett a beszélgetés, én pedig eloldalogtam. Elégedettséggel töltött el, hogy ígéretes újoncnak tartanak.

Az avatásom napján a tükör előtt álltam, egy használaton kívüli mosdóban. A tükörben néztem magamat. Altemor vonásait láttam Vesiano szempárjával. Csak a hajam… Az én voltam. Sogron áldásával. Ő jelölt ki engem. Ő akarta, hogy felmenőim bűneit tökéletességre váltsam. Általam talán ők is megbocsájtást nyerhetnek majd. Mert bennem élnek. Nem tudom őket kivetni. A lelkem darabkái, ahogy én is az övéké. Nem véletlen, hogy ennyit szenvedtem. Általuk léptem az Útra.

A Tűzkobra rendelése, hogy összezúzták egymást – és engem… Az ő rendelése, hogy éppen tőlük tanultam. Eltanultam minden alávalóságukat, hogy élhessek vele. Egy jobb világ érdekében. Ahol nincs alakoskodás. Nincs hazug kényszer. A Rendszerük el fog bukni, és kivirágzik majd holttestén a Káosz Egyetlen Igazsága.

Mert az Igazság maga Sogron. A Tűzkobra felnyitotta a szememet.

Látom a kyr vonásaimat – bár a véremet megtagadtam. Többé már nem érdekel, ki milyen származású. Még annyira sem, mint korábban. Szándékosan vegyülök az emberekkel. Altemor elvett egy óvérű ereni nőt. Bosszúból, valamikor, én elveszek majd egy embert. Tudom, hogy fájni fog neki… De ez egyelőre nem az az idő.

Látom a magas, nyúlánk alakom. Még inkább kölyök vagyok, mint férfi, de a vállam széles és izmos, a csípőm keskeny. Én harcos leszek, nem hétvégi kardforgató. A nemzőim nyomdokába lépek, mert be kell járnom az ösvényt, mielőtt fölégetném magam mögött. Fel kell térképeznem a földi pokol bugyrait, hogy erőt és gyűlöletet merítsek belőlük.

Az leszek, ami Vesiano volt… hogy később valami más lehessek. Valami nagyszerű. Nála sokkal jobb. Én leszek Sogron lángpallosa ezen a földön. S a hazugok reszkethetnek!

Látom tűzmágia bélyegét, mi ezer módon hagyta már kézjegyeit testemen. A hajam rövidre borotválva hordom, hogy ne foghasson lángot. A szemöldököm tetovált; oly sokszor megpörkölődtem, hogy felesleges erőfeszítésnek tűnt a természetest meghagyni. A kezeimen s a ruha alatt mindenféle égési hegek. Jobbára kisebbek csak, de évről évre szaporodnak. Szeretem őket látni. Azt jelentik, hogy elköteleztem magam a Tűzkobra útjainak.

Immár pikkelyvértet viselek, lángtőrrel és lángkarddal. Az avatásra megkaptam a hivatalos fegyverzetem. Ezzel a lángkarddal csapom majd le a képmutatók fejeit.

Ám mindaz még odébb van… Előbb ki kell érdemelnem a jogot, hogy változtathassak. Hogy megforgassam a világot. És Sogron a tanúm rá, hogy kitartóbban fogok küzdeni a magam eszméiért, mint a nemzőim valaha a maguk hívságaiért.

Mert tőlük tanultam meg harcolni. Ők gyújtották a szívemben azt a fekete lángot, amely nem alszik ki, míg csak élek. Harcolok Ordan olalán, hogy Ordan ellen harcolhassak. A Hazugok Ordanja ellen.

Altemor és Vesiano miatt nem nyughatok, míg a bűneik el nem hamvadnak a jogos harag tüzében… és akkor… eleven fáklyaként, mártírként, szentként majd én is ellobbanhatok.

(2017)

***

• A déli sogroniták mindene az egyenesség, bátorság, igazságosság. A Rend pedig az uralkodó minőség, mint vallási alapon szerveződő katonai diktatúrában.
• Kétféle sogronita van, ordani és toroni. A két nagy irányzat kibékíthetetlen viszályban áll egymással. Ugyanakkor az istenség mindkét felet egyformán pártolja.
• A sogronita vallásban a legnagyobb isteni kegy, ha valaki eleven fáklyaként lobbanhat lángra (deus ex machina), mint a Tűzkobrának ajánlott égőáldozat.