Fogadjátok szeretettel a közeledő 27. Kalandorkrónikák hangulatkeltő novelláját. A születésnapi alkalomra készült kalandhoz írt történetben már felsejlhet az a különös kapocs, ami a modul egyik fő témája lesz és az eltelt évtizedek alatt, bár mindig is az események hátterében volt akár otthon akár rendezvényen játszottunk, de még nem szólt róla olyan élességgel és konkrétan egyik írásunk sem, mint amilyen az Ensirion keze alatt készülő kalandmodul. Nagy izgalommal és kíváncsisággal várjuk a jeles alkalmat, hogy nektek, hogy fog tetszeni.
***
A gnóm vezető pár lépéssel előtte haladt az emelkedőn. A szőke férfi vállát a zsák súlya is jócskán visszahúzta. A bádogserpenyő minden lépésnél össze-összekoccant a Riegoyban vásárolt pajzs fémpántjaival. Egy kanyarjában az ösvénynek megállt, kirázta a verejtéket sörényéből és letekintett a hegy lábainál zöldellő Nyugati Vadon végtelenjére. A hetek óta tartó utazás nyugtalanná és egyre türelmetlenebbé tette. Most azonban, a céljához közel, már más szemmel nézett a lenti világra és a távolban hagyott múlt egyes részeire.
Maga előtt látta atyját, aki vasszigorral próbálta őt a családi hivatás, a vitorlafestés rejtelmeihez szoktatni, kevés sikerrel. Már gyerekkortól irigyelte kortársait, akik látszólag nagyobb szabadsággal bírva kóboroltak a kikötő hajói között és kiállva egy-egy pofont, élettapasztalatnak felérő történeteket hallgattak el a részegedő matrózoktól. Ő azonban csak a festőanyagok szúrós szagát szívta be a dohányfüst helyett és kezét a fiatalkori játékok helyett a durva vásznak anyaga sebesítette ki olykor.
Látta anyját, s anyja anyját, őseinek egész sorát, ahogy kinézve egy meleg sarkot a konyhában abban éli le életét legszívesebben, ha a ház körüli kötelezettségeit már megtette. Szava halk volt, szeme szomorú, dalai különös zengésűek. Férje csalárdságainak sorát csak egyszer torolta meg egy átutazóval, de ahhoz már nem volt elég mersze, hogy vele is menjen. Ezt az esetet éppen olyan jól ismerte mindenki, mint azt, hogy ha apja kimaradt, hol-melyik házban érdemes keresni aznap.
Drága pénzen fogadott tanítómesterére gondolt, aki a számok és betűk különös tudományára oktatta őt a tőle telhető legnagyobb odafigyeléssel és gonddal, de bátorítást és támogatást tőle sem kapott soha ahhoz, hogy életéből kitörjön. Éppen csak annyi dicséretet, amennyi a kifizetett pénzért elvárható volt. Aluszékony, középkorú ember volt, alacsony béketűréssel, egy lecsúszó bankárfamília sokadik, s nem is a legkedvesebb ága.
Ha bármelyiküknek is mondta valaha, hogy mire vágyik és mik az álmai, csak durván kinevették és gyorsan figyelmeztették, hogy ne tápláljon reményeket ilyen jövőt illetően. Pedig ő remekül elképzelte magának: felkerekedni, megismerni a környező vizeket és földeket, kitanulni az elfek misztikus vívótudományát, hídnak lenni a két faj között és aztán nevet, hírt, dicsőséget szerezni a nagyvilágban, hogy mire elér Erionba, a Kalandozók Városába, már mindenki ismeri majd a nevét, és bárdoktól hallja vissza tettei hosszú és érdemes sorát.
De tudta, hogy még az út elején jár. S azt is, hogy az ilyen vállalkozásokhoz elengedhetetlenek a furcsa, sokszor kezdetben ellenszenves társak, akik aztán az élet-halál küzdelem során át bajtársak és jóbarátok lesznek, hogy a róla szóló hősköltemények egy-egy sorát kisajátítsák maguknak. Révetegen tekintett az előtte imbolygó kisnövésű alakra, aki a saját bevallása szerint a Zedur-hegységből származott, de nem sok kahrei tudást hordozott magával a zárak trükkös és gyors feltörésén kívül, s néhány olajszagú gömböt, amiket szarvasbőr zacskókban tartott az övén.
– Csapágy, megpihenünk éjszakára.
– Már közel van a rém tanyája, Fenrixtus főnök. Most nem állhatunk meg, napszálltáig a barlangvesztőbe kell érnünk. Ott aztán pihenhetünk majd kedvedre.
– Nem tetszik nekem ez a térkép, egyetlen szót sem értek róla – vakarta meg a fejét a riegoyi – biztos vagy benne, hogy megbízható forrásból van?
– Két ezüst – szisszent a gnóm – az szavatolja, hogy minden igaz rajta. Csak a nyelve az, az tongori. De én sem beszélem, sem nem olvasom. Mást se.
– – Remélem kettőnk nem-tudása elegendő lesz, hogy megszerezzük Szirtrengető Hoff kürtjét.
– Ahogy mondod, főnök. Ahogy mondod – mosolyodott el a gnóm tolvaj.
Mielőtt azonban még elérhettek volna a biztos táborhelyig, egy csapat denevér csapott le rájuk a fák ágairól zuhanórepülésben, s ha őket lerázták magukról, a törzsre kapaszkodó nagyobb, synmen-denevérrel is meg kellett küzdeniük. Fenrixtus bölcsen és jól forgatta az örökségéből vett egzotikus acélból vert kardját, amivel végül a fához szegezte a dögöt, és az kimúlt.
„A karddal egy időben írótoll csobbant egy mély tintatartóba, miután kihúzták, élén fekete nedvesség csillogott, s a kardon vörös cseppek a synmenből való kiszabadítás után.”
Csapágy még egy ideig köpködött és lemálházásnál is talált még egy halott denevért a köpenyén, de magukat győztesnek érezhették, mikor végre elérték a napok óta első emberi kéz művének tetsző építményt a hegy csúcsán.
A Doardon-hegység élettelennek látszó kőmezőin és rengetegeiben számolatlanul állnak olyan kisebb-nagyobb tanúhegyek, amelyek messziről kecses hangyavárnak tűnhetnek, de valójában crantai, később tongoriai temetkezési helyekül szolgáltak évezredeken át. Egy ilyen félig természetes, félig épített hely legmagasabb pontján találtak rá a bejáratra a térkép rajzolatai alapján, s mikor a Vörös Hold első, langymeleg fonatai magenta borításba öltöztették előttük a feltűnt kőkaput, elégedetten mosolyogtak össze.
Zárva volt. Ez nem lepte meg őket, sőt, megnyugtató volt hátukat az idegenben egy biztos pontnak vetni. Könnyű pihenőt tartottak, miközben a riegoyi egyszerre készített vacsorát és őrködött az idevezető út felé, s a zeduri a kőkapu időrostálta fogazatait tapogatta rejtett kapcsolók, titkos nyitószerkezet után.
Éjközépre munkáját siker koronázta, s a két meglepően vékony sziklakolonc száraz, sóhajszerű roppanással vált szét a két vakmerő kincskereső szeme előtt. Odabentről elmúlt korok sóhajaként robbant ki a fáradt levegő a hőmérsékletkülönbség hatására is. Fenrixtus pajzsot szegezett a veszedelem irányába, Csapágy kenetteljesen lámpást lobbantott ügyes kis kahrei szerkezetével, és félig egymás oldalát fedezve behatoltak a mélybe vezető járatba. A kőszáj elégedett koppanással zárult be mögöttük, s rései közül por szitált fel. Jóllakott mosolygás.
„Pergamen reccsent, új hajtás következett. Izgatott szemek követték a tintasorok röptét. Belelátta folytatásukat, amik még nem is vetültek papírra. Lefogta a lapozott oldalt és a keretre támaszkodva folytatta a munkát.”
A járatok spirálban süllyedve keresztezték és követték egymást, sokszor úgy tűnt, mintha egy hatalmas betemetett fúvós hangszer belsejében bolyonganának. Hamarosan feltűnt e furcsa világ lakója: megküzdöttek egy veszedelmes ceph-el. Az óriás csiga ugyan vén volt a fajtája „fogalmai” szerint, de még így is vehemensen védekezett a két betolakodóval szemben. Mindhalálig. Halálsikolya szörcsögésszerűen halkult el a szertefutó fül- és hallójáratokban. Önnön mesterművének sírboltjában lehelte ki lelkét.
Tovább ereszkedve újabb denevérszerű fajzatok akadtak beléjük a saját fénnyel izzó kövek útvesztőjében. Giderek, szőrös teremtmények vették körül őket egy szívkamraszerű csarnokban, ahol egymásnak háttal forogva a riegoyi férfi pajzzsal hárított és karddal csapott körbe, a gnóm pedig hol kemény fémgolyóit, hol késeit hajigálta a pajzs menedékéből. Gyorsan elmenekültek, a járatok olyan mélyére, ahová méretük okán már nem űzhették őket a kalandozók. Még a zeduri sem.
A mélység felett átívelő palló korban látszólag megszégyenítette volna a Doardon egy-egy hegyvonulatát is. Óvatosan, magukat egymáshoz, és a kötelet egy kiálló sziklához kötve egyensúlyoztak át a korok sötétje fölött. A mélyből olykor sziszegve felcsapó léghuzatok kékre és sárgára festették a pislákoló fáklya keserű fényét. De átértek és a megkövesedett fahíd is kitartott alattuk. Kiengedték az eddig bent tartott lélegzetüket és ügyesen visszaszerezték a kifeszült kötelet a túloldalról. A riegoyi jó hasznát vette a vitorlavásznak mellett megtanult csomózásnak és csavarintásoknak. Továbbindulhattak békével, de egyre izgatottabban, újabb fáklyát gyújtva, elhagyva a korábbi csonkját a sikeres átkelés helyén.
„A kancsóból friss víz csörgött a kupába és a szerzetes letörölte gyöngyöző homlokát. Vannak titkok, amik előtte sem rejtik fel maguk természetét, így egyformán vakon tekint a jövő megannyi lehetőségébe, mint azok, akikről írnia rendeltetett.”
A barlangi tó valójában mesterséges volt. Feneke csempézett, oszlopai kimunkáltak és a partja lépcsőzetesen faragott. Az egykori medencét azonban sok helyen zöldes szigetek fedték, mélységi növények összefüggő telepei. A levegőben ázott, penészes, gombás szag terjengett, mely néhol ködként ülte meg a vízfelszínt. Térdig gázoltak, pontosabban derékig is, a pajzsra feszített térképet vizslatták és elégedetten ismerték fel az oszlopokon feltűnő jellegzetes útjelzőket, a halfejeket. Jó irányban haladtak. A barlang egy távoli részében, ahol már a víz is hidegebb volt a kellemesnél, csonka oszlopok erdejében ismerték fel, hogy önhibájukon kívül eltévedtek.
Nem aggódtak, nem váltak szét. Maguk isteneihez fohászkodva reménykedtek jó szerencsében, és egy újabb lucskos órát követően választ is kaptak a lassan szitkozódásba hajló imáik: egy magasított pulpituson kőkoporsók takaros rendjét világította meg utolsó előtti fáklyájuk végső lobbanása. Már újraéledt tűzzel közelítették meg, mert számítottak a holtak akaratosságára-ellenségességére, amiről oly sokat beszélnek Darton hívei, ha Riegoyba tévednek, s amivel a Katakomba-papság szótlan csuhásai csak lassan bólogatva egyetértenek.
Mégsem szakadt a nyakukba a túlvilág minden ereje. Az ötből két koporsó teljesen üres is volt, a főhelyen álló pedig érintetetlen és moccanatlan. A gnóm feszítővasat húzott elő éppen, amikor lecsapott rájuk a wesen mágiája. A mélylakó varázslólény az egyik közeli koporsó sarka mellől verte őket végig barna szemének tekintetével, s nyálkás végtagjaival készen állt, hogy a legyengített prédájával csillapítsa étvágyát. A gnóm a főkoporsó lapjára, Fenrixtus térdre rogyott a semmiből érkező fájdalom hatására.
Mintha a levegőt, az életet préselnék ki belőlük, és szájukon keresztül, összeszorított foguk között húznák-vonnák ki még az élni akarást is. Fenrixtus elnehezült karjából kihullott a kard, ahogy védekezően Csapágy elé dőlt. A wesen csak a látott ellenséget tudta hatása alatt tartani, így a kiszabaduló zeduri zsákjából újabb fegyvert vehetett elő a csattogva közeledő veszedelem ellen. Kézi nyílpuska, amihez még lőszer is kell és a méregfiola, ami talán segít. Fordulásban akaratlanul a vízbe rúgta elejtett fáklyáját, mikor a wesen keltette hullámok csobbanva jelezték a lény közelségét a koporsó körül.
„Percegve száll a toll, ahogy az istenek előtt is rejtve maradt küzdelem részletei a papírra kerülnek. A tinta gyorsan fogy, a hely is a papíron. Egy sor végére érve heves mozdulattal leveri a kupát és a víz maradéka a köveken loccsan szét. Nincs idő felvenni sem.”
Levegőért kapkodva bukkan fel a víz alól. Karjára szíjazott pajzsa a wesen vérétől iszamos. Csapágyot szólongatja, aki béna jobb karja ellenére ügyesen meggyújt egy tolvajlámpást. Közöttük lebeg a tetem, megnyomorítva és megízleltetve fáklyával, kardacéllal és nyílpuskalövedékkel. A győztesek zordan felemelkednek. A koporsóhoz lépve együttes erővel tolják félre a fedelét, hogy a gyér fényben feltáruljon előttük a halál pőresége.
Szirtrengető Hoff csontváza vékonyabb és kisebb, mint neve és legendája sejtetni engedi. Fektében is utolsó kincsét, a kürtöt szorongatja delejes erővel. Nehéz elvenni tőle, de ujjai sorra eltörnek. Mint ahogy zongorahúr pendül el. Néma kincs, s nem e falak között illendő a kipróbálása. A két kalandor jól tudja, hogy a visszavezető út zárva van előttük, így próbát tesznek a tó túlfelével. Hamarosan áramlatot éreznek zsibbadó és vízben ázó tagjaik körül, követik. S a mélybe vesző akna sötét vízétől azt remélik, hogy valahol, valamikor hamar a felszínre vezetheti őket. Igazuk lesz.
A sírdomb oldalából kibukkanó patak vízében háton fekszenek és élvezik a hajnali hangok éledését. Hamarosan partra másznak és magukat, ruhájukat szárítják. A kincset a kelő napnak tartva méregetik aranytartalmát. Ekkor vetik rájuk a hálót a tongoriaiak. Veszedelmes előemberek, a crantaiak távoli rokonai, akik visszafelé indultak el a civilizálódás lépcsőfokain, hogy megleljék, ami elveszett. Kora reggel kezdődött halászatuk hamar gyümölcsőző eredményét hozott. A meztelen kalandoroknak kevés esélyük van a tompa bunkókkal szemben, így hamarosan a pisztrángszagú hálóba csavarva érkeznek meg a vadak falujába.
Fenrixtus nem hagyja magát. Kiverekszi magát a rabtartók fogásából, s ahogy van, pőrén kicsavarja az egyik félmajom kezéből a kürtöt. Csapágy diadalittasan kiált a cipelő-fához kötözve, és mielőtt még elérhetnék, a riegoyi megszólaltatja a mágikus kürtöt. A legenda igaz. Szirtrengető Hoff kürtjének első érchangjára megsűrűsödnek a felhők, s feltámad a szél, a magasból pedig mennykövek zuhannak a földig. Villámvarázs veri végig a harcos körül állókat és, ami igaz, a meztelen férfit is. Mikor a fényesség elmúlik a ráugró tongoriaiak, és a riegoyi maga sem áll már, mind üszkösen fekszik a sárban, a gyorsan tisztuló ég alatt. Csapágy döbbent csalódottsággal nézi a fekete testeket és még nagyobb aggodalommal a rotyogó üstöt, ami felé cipelik tovább a lassan magukra találó falubeliek…
„A szerzetes értetlenül néz az utolsó oldalra, mert úgy hitte, hogy kellene lennie még utána más lapoknak. De ez alkalommal nincsenek. Döbbenete Csapágy érzéseinek tükre, de kötelessége ősibb és mélyebb, mint a tongoriai szakácsművészet. Lassan végigtapogatja a kódex hátlapját és áhitattal becsukja azt. Magának felír néhány jegyzetet külön lapra, felcímkézi a kódexet Fenrixtus nevével, és hóna alá véve kifelé indul a cellájából. Bizonyos benne, hogy hamarosan új megbízást kap majd …”