Sziasztok!
Már mindjárt itt van a rendezvény és ameddig várakoztok az írópáros megörvendeztet mindenki még egy utolsó hangulatkeltő novellával a hajrában. Jó szórakozást a hangolódáshoz 😉
Ezen felül közérdekű közleményként jelezni szeretnénk, hogy a rendezvényen tiszteletét teszi Kornya Zsolt, azaz Raoul Renier. Biztosra vesszük, hogy amennyiben elhozzátok dedikálandó könyveiteket, akkor szívesen ellátja őket aláírásával.
Felhő, Függöny és Ember
„Szerelem, ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.”
Ékesszóló poéták szavai ezek, és tagadhatatlan, hogy a világ kis igazsága valóban benne rejlik. Maga sem mondaná szebben, ha őt kérdeznék, de sajnos soha senki sem teszi. Jóllehet, ha akarnák, se tehetnék, hiszen ő az egész életét rejtőzködve töltötte; láthatatlan kellett maradjon a szemnek, hangtalan a fülnek, ha életben akart maradni. És ő életben akart maradni, még akkor is, ha a magafajtának nincs biztonságos hely jelölve a nagy kontinens térképein.
Újra és újra látni akarta a Felhőket, amik hol tollpihéből alkottak végtelen kanyonokat, hol pedig, szinte láthatatlanná válva engedték páváskodni a kék eget. Irigy volt rájuk, hiszen azzá lehettek, amivé csak akartak. Annak képét öltötték magukra, akit nem szégyelltek, és a gyerekek vidáman, a harmatos fűben heverve találgathatták formájukat. Ha pedig arra vágytak, akkor betolakodtak a nap sugarai elé, leheletnyi testüket szürkére festették, és villámokkal, vagy édes könnyeikkel hozták a világ tudtára, hogyan éreznek. És olyankor ő is érezte az esőt a bőrén, egy idegen, de mégis becses érintést.
A fáradt testnek pedig ez úgy esett, mint hűvös niarei selyem, mely leheletfinom anyagával ölel körbe. Ennél csak egy valami simogatóbb balzsam a léleknek; a bársony. Egy bársonyfüggöny, ami a díszesre faragott tartógerendákról hullik alá, szoknyája épp csak megérinti a színpad fapadlóját. Ő sokszor akart Függöny lenni, mely az utolsó pillanatig eltakarja a darab elemeit a hangosan csacsogó nézők szeme elől. Amely, ha meglibben, a beszéd suttogássá tompul, és amikor felfedi a színmű kellékeit, elhalnak a sóhajok, és némaság ül a nézőtérre. Nem azért, mert a főszereplő alakja láthatóvá válik, hanem mert a Függöny, a Hatalmas Óriás engedte meg nekik, hogy lássák.
Neki ez volt az igaz szerelem, nem a poéták által felmagasztalt libbenés, hanem a Függöny. Ha Felhő nem is, de bársony óriás még válhatott belőle. Huszonöt esztendőn keresztül volt a vörösbársony szempillája a színház mindig éber szemének. Ezer ódát és több száz prózát hallgatott végig, megjegyezve mindnek az összes sorát, miközben a színpad oldaláról figyelte a nézőtéren ülők mimikájának nem létező játékát. Mindig izgalmasabbnak tűnt találgatni az erigow-i nemesek közömbös arckifejezései mögötti érzéseket, gondolatokat. Tehetségesebb színészek voltak ők, mint maguk a színpadon állók. Szemük sem rebbent, bármi tragédia is játszódott le előttük, és mosolyra is alig-alig görbítették szájsarkukat, ha komédián volt a sor. Ám, amikor a Függöny újra legördült, és ezáltal véget vetett a darabnak, akkor mind ámulva tapsoltak, s éljenző tömeget alkotva, hangos, dicsérő kritikákkal illették a művet vagy a szereplőket. Sokszínű, képmutató, de mindenesetre érdekes társaság volt. Az egyetlen érdekes egészen addig, amíg meg nem látta a lányt.
Jelenésként érkezett. Olyan megfoghatatlan, elérhetetlen látomásként, amilyenre a világ művész atyjának, Alborne-nak mesteremberei múzsaként hivatkoznának. Lénye fogva tartotta őt is, képtelen volt elfordítani róla tekintetét. Napestig hallgatta volna hangjának dallamosságát, örökké nézte volna tökéletes, kecses mozdulatait és az arcot, mely ezernyi érzelmet volt képes szavak nélkül közölni. Maga volt a Felhő, aki egy elfszabásúban öltött testet, hogy végre mindenki láthassa, milyen csodálatos is. Úgy öltötte magára bármely szerep köntösét, ahogy az ég tollpihéi váltogatták formájukat. És ő rajongott a lányért, ezért minden lehetséges módon támogatni akarta.
Amikor fellibbent függönyalakja, az gyorsan történt, hogy azonnal láthassák a lányt, s amikor a darab végén legördült, azt mindig habozva, lassan tette, nehogy túl korán rejtse el a Jelenést az éljenző tömeg elől. Már nem azért akart Függöny lenni, hogy kiélvezze erejének hatalmasságát, hanem azért, hogy Eryst támogassa. Figyelt rá, védelmezte, s amikor a lány elkezdte maga mögött hagyni gyermeki hangját, láthatta gyönyörű nővé érni. Rácsodálkozott az időre, hisz az neki ellensége volt hosszúra nyújtott, magányos életében. De Eryssel az Idő kézen fogva járt, akárcsak egy hűséges jóbarát. Egyre gyönyörűbbé varázsolta őt.
De, nem csak az idő lett a fiatal nő barátja, hanem ő is. És Erys érezte, hogy ő is ott van vele. Jóllehet tekintetét sosem emelte rá, hiszen sosem jelent meg a lány előtt, de Erys mégis tudta. Beszélt hozzá, és az élet sötétjében vigaszt remélt a láthatatlan baráttól. Köszöntötte reggelente, majd szép szavakkal búcsúzott tőle és a nappaltól, amikor eljött az este. A lány hónapokig kérlelte, hogy fedje fel magát előtte, vagy legalább csak szóljon hozzá pár szót, hogy meggyőződhessen róla: nem veszítette el ép eszét. Így végül már nem csak csodálta a Felhőt, hanem végre meg is merte szólítani.
Erys a nevéről faggatta, de őneki sosem szántak betűket, senki sem vette a fáradságot, hogy névvel illesse. Egymás között az elfszabásúak csak Umichnak hívták őt. Erys hitetlenkedve rázta meg sötét loknijait. Nem hagyta annyiban. A fejébe vette, hogy mindenképp nevet talál a láthatatlan barátjának. Persze az Umich tudta, hogy ez csak egy okos csel, mert egy igazán illő név kiválasztásához – Erys szerint -, fontos látni az illető arcát.
És ő végül engedett az édes unszolásnak. Függönyként igazán jól meg tudta figyelni a nézők arcvonásait. Azokból válogatva alkotta meg magát; ahogy a hatalmas Felhők is tennék, úgy öltötte magára az emberi arcot. Hazugság volt minden vonás, művi álca, egy élő, lélegző maszk. De ez az élő álarc biztonságot is adott, védelmet, erős páncélként óvta meg mindkettejüket a csalódástól, melyet valódi külsejének látványa okozott volna. Ez az arc tetszett a lánynak, az Umich gyakran kapta azon, hogy őt figyeli. Nem csupán oda-oda pillantott rá, nem vesződött azzal, hogy lopott pillantásokkal rejtse el az érdeklődését. És amikor az Umich rámosolygott, Erys orcáján vörös rózsa bontott bimbót.
Beszélgettek, úgy mintha nem lenne holnap, mintha kizárhatnák a múló időt, ami folyton-folyvást ott kopogtatott az ajtajukon. Erys vele gyakorolta szövegeit, ő pedig a hosszú évek alatt betanult szerepeket úgy adta elő, mintha ráöntötték volna. Végül ő is Felhő lett, aki mindig is lenni akart. Nem volt szükség maszkmesterekre, sem drága kellékekre, mindent képes volt megváltoztatni magán, ha a szerep azt kívánta. És játszott…
*
Az Umich kitárta az oltár mögötti rejtett ajtót, s széles, elégedett vigyorral az arcán sétált a lány felé. Szörnyűséges álarcot öltött magára a szerep kedvéért, s a nézősereg egy emberként hördült és sikoltott fel a látványára.
Mellkasát dagasztó büszkeséggel szórta a levegőbe a kezében tartogatott csillogó port, de ügyelt arra, hogy azok elérjenek a lányig, mintha csak csillagokkal hintette volna meg a gyönyörű arcot. Értő fülek számára is ismeretlen szavakkal kezdett „varázslatába”, miközben akkurátusan lehelyezte a földre az előre bekészített, fekete gyertyát. Annak lángja felszikráztatta a kifeszített zsinórt. A vékony tűzcsík, mint városőrök elől menekülő tolvaj futott végig rajta, egészen a színpad mögé rejtett, különleges vegyületig. Pár szívdobbanásnyi idő alatt el is érte a ritka anyagot, s az egy apró robbanást követően ontani kezdte magából a sűrű füstöt. A nézők felugrottak meglepetésükben, és hangos tapssal díjazták a mutatványt. A kékesfekete füst úgy hullámzott a talpuk alatt, mintha viharosan tomboló tenger felszínén állnának.
Az Umich ördögi kacajt hallatott; tekintetét a színház plafonjára emelve, kezeit magasra tartva üvöltötte Yrryre nevét. Az élőhalottá maszkírozott színészek lassú, botladozó léptekkel indultak meg Erys irányába, aki fegyvert rántva kiáltott fel, s vetette bele magát a harc sűrűjébe. Fájdalmas és harci kiáltásai visszhangozva verődtek vissza a színház faláról, s tökéletes összhangban muzsikáltak az Umich kitalált nyelvű varázsszövegeivel.
Tökéletes páros a színpadon. Ez a gondolat vert tanyát az Umich elméjében, ahogy a festéktől vöröslő sebére szorította a kezét. Erys fölötte térdelt, kezében remegett a fegyver, ahogy zihálva vizslatta a boszorkánymesterhez igazított torz arcát, majd mielőtt a nézők felé fordult volna, mosolyogva rákacsintott az Umichra. Állva tapsolták meg az emberek a darabot, s kettejük nagyszerű alakítását. Erys összefonta az ujjait az övével. Csodás volt ez az apró, korábban sosem tapasztalt gesztus. Meg sem közelítette a függöny bársonyát, sem pedig a niarei hernyók szőtte hűvös selymet. Ez egy ember érintése volt. Minden rezdülésében tökéletes.
Ekkor költözött be a szívébe egy eddig csak regényekből, színdarabokból, poéták felmagasztolt költeményeikből ismert érzés. Abban a pillanatban megértette, hogy a szerelem sosem volt, és soha nem is lesz a függöny, s még csak nem is felhő. S a fájdalmas felismeréstől összeszorult a mellkasa. A szerelem nem más, mint egy történet, amelyben ők ketten, együtt, sohasem játszhatnak főszerepet. Erys Ember volt, emberi, varázslatos érintéssel, míg ő csak egy névtelen szörnyeteg…
*
„Az életem is rád merném bízni!”
Erys vele maradt; minden éjjel hallani vélte a hangját a tücskök ciripelésében, látta őt a csillagok fényjátékában, lénye otthont adó érintésként pihent a vállán magányos nappalokon. Erys nem csak a saját, hanem a számára legfontosabb ember életét is rábízta. Egy Emberi életet, egy Umichra. Ezért is mondott neki igent, amikor a lány megkérte, hogy vigyázzon a testvérére. De Erys bármit kérhetett volna: ő minden kívánságát habozás nélkül teljesítené. A lánytól távol töltött két év alatt nem telt el pillanat, hogy ne gondolt volna rá, hogy ne kívánta volna, hogy visszatérhessen, de megértette, hogy Erys testvére veszélyes vidékeken kalandozik, s elkél neki egy védelmező. Legalább az emberi érintése nem elviselhetetlen, bár a nővére nyomába sem érhet. Ő pedig meg kell ismerjen minél többet, hogy amikor eljön az ideje, az ő érintése is ugyanolyan örömöt okozzon Erysnek, mint a lányé neki. Már nem akart Felhő lenni, sem pedig bársonyos Függöny. Mindennél jobban vágyott arra, hogy Ember lehessen.