VII. Regélő Főnix Szerepjátékos Találkozó Hangulatkeltő Novellája

Fogadjátok szeretettel rendezvényünk hangulatkeltőjét. Az ünnepekre való tekintettel kicsit késve tárjuk elétek viszont minden szükséges információ benne van, hogy elindulhassatok a nagy lezáró kaland lejátszásához és feltárja az előző kalandok néhány titkát. 

***

 

Azok az Umichok…

1. 1. 1. 3724. Meleg évszak – Erigow

Dreonar a szobában volt, és csendben figyelte a két nőt. Hosszú élete során már megtanulta, hogyan maradjon mozdulatlan, amikor egy tárgy alakját ölti magára. Jelen esetben egy váza alakját. Ennél közelebb a két nőhöz már csak akkor lehetett volna, ha széknek álcázza magát, de azt nem merte bevállalni. Bizonyosan nem bírta volna megállni, hogy le ne dobja magáról, azt a vén, utálatos nőszemélyt, ha amaz ráült volna. Még a gyomra is felfordult a gondolatra, a vörös köd elöntötte az elméjét, pedig Dreonar kifejezetten nyugodt Umichnak tartotta magát. Sosem találkozott fajtársával ugyan, de Erys sokat olvasott neki az Umichokról. A könyvekben, tanulmányokban úgy festették le őket, mint lelketlen bestiákat. Olyan gyílkos teremtményeknek, akik tőrbe csalják áldozatukat, megtévesztik őket, majd pedig felfalják a csapdába esett szerencsétlent. Minden sor, mely róluk szólt, azt üvöltötte, hogy gonosz teremtmények. Ilyenkor Dreonar mindig elmerengett, hogy vajon, tényleg igazak ezek az állítások? Ő sosem vágyott ölni, sosem csalt tőrbe senkit. Kedvelte a nyugalmat, érdekelte a világ és érdekelték az emberek. Szerette nézni az arcukat, hallgatni a meséjüket. Nem véletlen töltött ötven évet színpadi függönyként. Persze evett, de nagyrészt a színházból lopott ételeket, vagy levadászott kisállatokat. Dreonar ezeket a történeteket, tanulmányokat hallgatva elbizonytalanodott. Vajon ő is ilyen lenne? Kegyetlen gyilkos, lelketlen bestia? De Erys megnyugtatta, minden alkalommal úgy beszélt az olvasottakról, hogy “Azok az Umichok”. Ügyelt rá, hogy Dreonar azt érezze, ő nem tartozik közéjük, hogy ő más, ő jobb. Emberibb. Annak ellenére is embernek tartotta, hogy Dreonar bármikor fel tudta ölteni élettelen tárgyak alakját. Erys szerint lenyűgöző, hogy képes látni, érezni, hallani akkor is, ha ezek az érzékszervek  – ahogy a lány szerint a gyógyítók nevezik – nem voltak a felvett alak részei. Ilyenkor Dreonar büszkeséget érzett, és megszerette ezt az érzést.

Ez a képesség most ismét a hasznára vált. Jól megfigyelhette azt az átkozott nőszemélyt. Nem Eryst természetesen, ő mai is – mint mindig -, csodásan festett és a szemében lévő kíváncsiság még vonzóbbá tette. Dreonar a Mestert figyelte. A nő, idős volt, az idő nem bánt vele kegyesen, pedig a vonásai alapján szép emberegyed lehetett hajdanán, mára viszont az idő foga, mély ráncokat harapott az arcára, haját deresre festette az idő pora, szemei fakó foltok voltak vékony, komoly arcán. Sovány, magas nő, merev háttal, szigorú tekintettel nézte a vele szemben ülő Eryst. Volt a tekintetében valmiféle kellemetlen méregetés, ami nem tetszett Dreonárnak. Igaz, az egész nő nem tetszett neki. Már az első találkozásukkor elkönyvelte őt az ellenségének.

Tavasszal járt itt először, még a meleg időszak kezdetén. Akkor vendégeskedett Erysnél, amikor Dreonar és Mnmeosyne visszatértek Tiadlanból. Amint az Umich levette magáról a bárd lány köpenyének alakját, rohant is Eryshez, hogy üdvözölje. A hosszú úton Marakonból Erigow városáig,  legalább ezerszer elképzelte, hogy milyen lesz a viszontlátás pillanata. Karjaiba kapja, megpörgeti – mert azt Erys nagyon szerette -, vagy válassza inkább a szenvedélyes ölelkezést? Végül ezek kombinációi mellett döntött. De az Istenek és Illumei Medgicen közbeszóltak.

Amikor Dreonar végre Eryshez ért, és a karjaiba akarta zárni, a lányt szinte kitépte a kezei közül az idős Mester asszony. Undorodva nézett végig Dreonaron, és mint egy szigorú nevelőnő megrótta Eryst, amiért lealacsonyodik egy ilyen senkihez, mint egy Umich. Dreonar meglepetésére a lány kiállt érte az idős asszonnyal szemben, ami boldogsággal töltötte el őt. Illumei Medgecin, Erys Mestere volt Alidarban. Minden, amit a színésznő tudott, vagy elért, azt nagyrészben ennek a borzalmas nőszemélynek köszönhette. És ezt a nő nem győzte hangsúlyozni. Ítélkező pillantása folyton Dreonaron ült, szigorú, és kegyetlen asszonynak tűnt, akinek nyelvére nem született soha kedves szó, csak feddő kritika. De Erys imádta, felnézett rá és szívből hálás volt a nőnek. S mintha fel sem vette volna az asszony sértéseit, megvető megjegyzéseit. Véglegesen Dreonar akkor gyűlölte meg, amikor az egyik délután az Umich megmutatta a bárd lánytól elcsent grimoárt. Le akarta nyűgözni Eryst a kötettel, és a színésznő valóban ámulva olvasta annak sorait. Ketten ültek, egymás karjaiban a szófán és úgy olvasták közösen a mágikus szavakkal tele rótt könyvet. A banya – ahogy Dreonar nevezte – persze ezt a pillanatot is tönkre tudta tenni. Különparancsolta őket egymástól, és elvette tőlük a grimoárt, mondván; Erys jobban tenné, ha tehetségéhez és társadalmi rangjához méltó férfival olvasgatná a szerelmes szonátákat. Undorodva belelapozott a könyvbe, s akkor Dreonar meglátta a sötét árnyékot átsuhanni a nő tekintetén. Aki egész életében másokat figyelt, maszkot hordva rejtőzött az emberek elől, az azonnal észreveszi, ha valaki álarca lehull. És Illumei Medgecin álarca olyan könnyen vált semmissé, mintha csak az ablakon beszökő tavaszi szellő fújta volna el arca elől a szoros kontyából kiszabadult hajszálakat.

Az ezt követő napokban Dreonárnak esélye sem volt Erys közelében lenni. A banya elvonult a lánnyal és grimoárral. Szerencsére Mnemosyne el volt foglalva más teendőkkel, így nem tűnt fel neki a könyv hiánya, Dreonar most először hálás volt a bárd szertelenségéért. Azért viszont kicsit sem volt hálás, hogy Illumei kisajátította Eryst, aki életében először titkolózni kezdett az Umich előtt. Ez a vén szipirtyó elérte, hogy Erys titkolózzon előtte! Ez olyan harag tüzét gyújtotta a testében, melyet még sosem tapasztalt. Folyton feszült, ingerlékeny és dühös volt. Gyakran járt el a színházból, hosszú sétákat tett, a nyomornegyedben szenvedőket figyelve azt képzelte, hogy a vénasszony ül előtte a földön, ő koldul, az ő arcát borítják kelések, az ő végtagjai vannak tele elfeketedett vénákkal. Az ő szenvedésüket kívánta Illumeinek.  A benne tomboló vihart csupán csak a nő távozása tudta csillapítani. Amikor két héttel később a nő visszatért Alidarba, Dreonar végre fellélegezhetett. A végleges gyógyírt pedig Erys hozta el neki. Erys, aki végül minden egyes Mesterével folytatott beszélgetésről beszámolt neki. Elárult minden részletet a nő tervéről….

És most itt ült, megint, egy asztalnál Erys-szel. Az ő Erysével, és próbálta fekete lelkével bemocskolni Dreonar kedvesét.
– Örömmel látom, hogy észhez tértél és szélnek eresztetted azt a senkiházit – kezdte a nő aprót kortyolva a teájából. Dreonar szívből remélte, hogy a gőzölgő ital leforrázza a banya torkát. Elégedetten figyelte, ahogy az idős asszony remegő kezekkel, csörömpölve helyezi vissza a csészét a kis tányérkára. Az idő az ellensége, hamarosan eljön életének vége. “Csak eljött volna már érte Darton!”

– Ha Dreonárra gondolsz, Mester – nézett Erys a nőre szúrós tekintettel. – Akkor ki kell ábrándítsalak…
– Én nem neveztem meg senkit, neked ötlött az övé először az eszedbe. Ne áltasd magad, lányom, jobban ismerlek, mint te önmagad! Sosem volt jó szemed, vagy ízlésed, pedig én mindent megtettem. Nézd ezt a szobát – biggyedt le a nő szájának szél – szűkösnek hat, mert zsúfolásig tömted a vacakjaiddal. A füstölő túl tömény, de ezt nem rovom fel neked, tudom, hogy nem érzel szagokat. Nade, ez a váza is! Drágám, megszakad a szívem, hogy a szépérzék oly messze áll tőled.     

– Kérek, Medgecin Mester!  Szólj Dreonárról tisztességgel – Dreonar legszívesebben megsimogatta volna szerelme arcát. Látta rajta, hogy feszült, hiába próbálta könnyed sóhajjal ignorálni a mestere kritikáit. –  Fontos a számomra, és pontosan tudod, hogy nélküle még mindig el lennénk veszve. 

– Neki semmi köze a gyémánthoz – mutatott az idős nő az asztalon pihenő hideg, tenyérnyi nagyságú ékkő felé. Torka mélyéről, recsegő hanggal távozott a köhögés. – Ezt kivételesen a hugodnak köszönhetjük, meg a gnómok tudásának. Nélkülük a gyémánt nem készült volna el.

– Nem értek veled egyet – dőlt hátra a székben Erys, megkeményített arccal nézett mentorára.  – Mnemosyne egy eszköz volt. Ő hozta el a grimoárt, ez igaz, de csak azért volt képes rá, mert Dreonar elterelte a kalandozók figyelmét. Ezen kívül ne feledd, kérlek, hogy a hugommal tartott Erenbe is. Persze, Mnemosyne bukkant a térkép segítségével a romokra, de ő nem tudta, hogy mit kell keresnie. Dreonar találta meg a maradványokat, ő hozta el nekünk a Endora Salwah hamvait és ő vitte el azt az utasításodra a gnómokhoz.

– Ezt bármelyik kutya is képes lett volna megcsinálni. vagy egy postagalamb. Ha igazán hasznos lenne, akkor nem kellett volna kalandozókra bíznod a térképek megszerzését! Ellophatta volna a Hollótól! Hiszen alakváltó! – köpte undorodva a szót az asszony. 

Dreonar legszívesebben kezet növesztett volna, hogy elkaphassa a nő torkát, de Erys hangja megállította.

– Ember! – kiáltott Erys dühösen. – Nekem ő ember! Méghozzá az egyik legfontosabb!

– Elfelejted kivel beszélsz, lány! – Az asszony haragra gerjedt, idős kora ellenére sebsen pattant fel az székről, remegő kezeit, erővel csapta az asztalra. – Az egész életem arra áldoztam, hogy megtaláljam, és kineveljem a megfelelő személyt a szerepre. Kémkedtem, tanultam, fejlesztettem magam, hogy beépülhessek az Alidari nevelők közé. Nem volt segítőm, egyedül voltam, hogy senki se sejthessen meg semmit! Hogy még csak véletlenül se lepleződjek le. Ott vártam, vártam egy alkalmas lányra. Tudod te, hány leány fordult meg a kezem alatt? – a nő orrlyukai kitágultak indulatában. – Már majdnem belepett a bizonytalanság leple, amikor megkaptunk titeket a hugoddal. Azonnal éreztem, hogy van bennetek potenciál, hogy valamelyikőtök lesz az, akit oly sokáig vártunk. Az ereitekben folyik a Salwah vér!

– Tudom, mester – szorította össze ajkait a lány.

– Mnemosyne nem felelt meg, ez hamar nyilvánvalóvá vált. A hugod semmire sem való. Még arra sem volt képes, hogy téged segítsen. Pedig ezt az egy feladatot tápláltuk belé. Minden áron téged segíteni. És lám, hányszor elhagyott, hogy bejárhassa világot? Egyetlen haszna a grimoár és a maradványok megtalálásában nyilvánult meg,

– Mnemosyne más, de nem értéktelen. Sem ő, sem Dreonar. Mind a ketten segítségemre voltak, még ha a hugom nem is fogta fel.

– Mindent megadtam neked Erys. Arra áldoztam az életem, hogy tanítsalak, hogy tökéletes légy a szerepre, és az lettél!

– Akkor beszélj velem úgy, ahogy azt érdemlem! Tisztelettel szólj hozzám, tisztelettel beszélj azokról, akiket szeretek. Te felejted el, hogy ki vagyok, te felejted el, hogy kivel beszélsz! – Erys lassan felállt a székről, és közel hajolt az asszonyhoz. Illumei elnevette magát, velőt rázó, megvető nevetése megrezegtette a hülésnek indult teát a csészékben. 

– Oh, Erys! Még nem foglaltad el a helyed. S addig, csupán csak egy szép és tehetséges színésznő vagy, aki egy alakváltó ágyasa… 

– Tévedsz, Mester. Mindig több voltam, mint egy tanoncod, több mint egy színésznő – mosolyodott el a lány. Dreonar ámulva, büszkén nézte a magabiztos mosolyt szerelme arcán.  – Te sosem hallottad Őt. Sosem szólított meg, sosem beszélt hozzád. Nem te választottál engem, hanem az Úrnő!

Az idős asszony lesütötte a szemét, karjai remegtek. Olyan gyengék voltak, hogy már vékony testének súlyát sem tudták mereven tartani. Ujjai a terítő selymes anyagába martak. Erys az asztalon fekvő  tenyérnyi gyémántért nyúlt. 

– Hálás vagyok neked, mester. Anyám helyett anyám vagy, és az egyik legfontosabb ember vagy az életemben, de a szerepek váloztak. Ezt te tudod a legjobban, te keszítettél fel az enyémre…. Hamarosan indulunk. nem késlekedhetünk, az egészséged nem szolgál jól, és tudod, szükségem van rád…  

Dreonar nézte, ahogy Erys felszegett állal elhagyja a szobát. Arra számított, hogy a vénasszony őrjöngeni fog, de meglepetésére Illumei ujjai elengedték a terítő anyagát. Sötét íriszű tekintetét végigvezette az asztalon, s megitta kihűlt teájának maradékát, 

– Tökéletes – suttogta sötét mosollyal az arcán.

Dreonar pislogott volna, ha lettek volna szemei. A banya magában beszél, vagy tudja, hogy Dreonar itt van a szobában? 

– És bátor. Bátrabb, mint te valaha leszel. – Illumei ráncai elméjültek, és megpöckölte a vázát, ami tompa hanggal viszonozta a kéretlen érintést, de meg sem mozdult. – Hallgatózol, rejtőzködsz. Nincs benned annyi tisztesség, hogy megmutasd magad. De nem ezért vagy érdemtelen a szerelmére. 

Az idős nő megindult az ablak felé. léptei lassúak voltak, botjára támaszkodva sem sikerült neki kevesebb, mint egy percen belül elérni az öt lábra lévő ablakig. Halkan sóhajtva figyelte Erigow utcáin sétáló embereket. 

– Tudod, hogy miért szív az Istennőnk jelképe? – kérdezte, hosszú hallgatás után, de mivel Dreonar nem méltatta válaszra, egy kis idő után lebiggyedt szájszéllel folytatta. – Honnan is tudnád… Sosem leszel képes őt igazán szeretni. A rend és az én számomra ő képviseli a reményt, a lehetőséget, a jövőt. Ő hozza el a szükséges káoszt a kontinensre. Minden fájdalom, minden szenvedés, amin keresztül ment a képzése folyamán, csak erősebbé tette. Nem akkor lett tökéletes, amikor elhagyta Alidart. Tíz minutával ezelőtt vált tökéletessé. Büszke anyává tett engem, és büszkévé fogja tenni a rendet! Ezért nálam jobban senki sem szeretheti őt. Főleg nem egy Umich, akinek még szíve sincsen…

Dreonar érezte, ahogy a harag átjárja hamis teste minden szegletét. Lelki szemei előtt látta a nyomornegyed koldusait, az ispotály betegeit, de már nem volt elég a nőt a helyükbe képzelnie. Illumei oda rúgott, ahol a legjobban fájt. 

A váza formálódni kezdett, a nő minden becsmérlő mondata eltompult, csak a korábbi, fájó pont szavai visszhangoztak elméjében. “Akinek, még szíve sincsen…” Vörös köd borult az elméjére, tiszta gyűlölet, emésztő harag lángolt belsejében, s csak egy dologra vágyott; letörölni azt a lenéző vigyort a banya pofájáról. Hamar, és hangtalanul öltötte magára az alakját, neki az öt láb távolság átlépése nem telt egy egész minutába. Szinte csak egy szívdobbanásnyi időbe. Alakja a nő felé tornyosult, aki közönyös arccal fordult Dreonar felé. Az idős asszony az Umich szemébe nézett.

– Tehát ilyen ocsmány egy umich valójában.

Dreonar testéből kinőtt karok a nő felé lendültek, s ütésének ereje átszakította a nő mellkasát. Frissen nőtt ujjak markoltak Illumei szíve köré. A nő elmosolyodott, szája szélén bíbor vérfolyam indult útjára.

– Tökéletes – nyögte rekedten, mielőtt Dreonar kitépte a szívét

Az élettelen test lecsúcsúszott a fal mentén, arca megőrizte a nő mosolyát. Dreonar felemelte a szívet tartó karját, a mellkasához emelte a véres, mozdulatlan szervet, s szép lassan mellkasának mélyére olvasztotta azt. Elsétált Erys tükréig, s végignézte, hogyan változik át alakja a már megszokott emberi testté. Látni akarta, hogy van e különbség. Most már igazi ember vajon? Lett szíve, már csak ez választotta el attól, hogy ember lehessen. Most már méltó Erys szerelmére? 

Gondolatait léptek hangja zavarta meg, és egy, már ismerős hang. Mnemosyne testén kellett utaznia hónapokig, ezer közül is felismerte volna a lány hangját. A nővérét szólongatva közeledett. Dreonárnak nem volt sok ideje cselekedni, megragadta a levélbontó kést és elrejtőzött az ajtó melletti sarokban. 

A bárd lány, ahogy Dreonar sejtette nem sikított, látott már elég halált ahhoz, hogy ne sikoltozzon. Ezt az egyet kedvelte a bárdban, hogy a lány azonnal cselekedik, most is így tett. A banya testéhez rohant, és ellenőrizte, hogy életben van e még. Dreonar csak erre várt, hangtalanul szelte át a köztük lévő távolságot, és a kést a lány oldalába szúrta. Dreonárnak a közös utazás alatt volt ideje tanulmányozni a bárd lány szokásait, Ismerte mozdulatait, reakcióidejét, s mielőtt az mágiához fordult volna, újra szúrt, és újra, és újra, addig míg Mnemosyne vonagló teste a nő mellé nem került. 

A lány hörgését Erys hangja törte meg.

– Dreonar, Illumei, Mose! Mi történt itt?! – Erys vadállatként tört előre, hogy elérje szeretteit. 

Az Umich viszont megragadta a lányt, maga felé fordította a nőt, és erősen megrázta kedvese vállait. 

– Erys, figyelj rám! – utasította, de a lány nem reagált, mintha meg sem hallotta volna. Könnyei beterítették arcát, és a nedves cseppek meghaltak az Umich karjain. Dreonar újra megrázta a lányt és kényszerítette, hogy nézzen a szemébe. Sosem emelte meg a hangját Erys-szel szemben, de most, életében először, rákiáltott a nőre. – Figyelj! Már! Rám! Erys!

A lány választ követelt tőle. Hol rá, hol a haldokló húgára, hol a feltépett mellkasú Illumeire nézett. Dreonar pedig életében először hazudott neki. 

– Mnemosyne tette – fordította hangját suttogásra. – Kihallgatott titeket, megvárta, míg elmentél, majd rátámadt Illumeire. Láttam, Erys. Végig a szobában voltam. Aggódtam kissé, így felvettem egy váza formáját. De sajnos nem tudtam olyan gyorsan visszaalakulni. Mnemosyne fojtogatta Illumeit, én pedig megragadtam, ami a kezem ügyébe esett, és megszúrtam. Nem akartam bántani, de rám támadt, dulakodni kezdtünk, és többször meg kellett szúrjam. Mágiát használt, kínt okozott az elmémben. Azt hittem téged is meg akar ölni. 

– De mi lett Illumei…? – kérdezte Erys, miután alaposan megrágta a hallottakat. – A mellkasa, a szíve…

– Kivettem. Elnyeltem, mert szükségünk van rá. Másképp nem tud velünk jönni, csak így. Ott kell legyen velünk a  szertartáson! Talán így még nincs minden veszve…

Dreonar gyengéden az ajtó felé tolta Eryst. 

– Most kell indulnunk. nem várhatunk addig, míg Mnemosyne meggyógyítja magát. Meg akar majd állítani, és azt nem hagyhatjuk! Nem bánthat téged, Erys!

– De ő a húgom, Dreonar.

– Tudom, szerelmem. De erőteljes bárd, ha maradunk nem foglak tudni megvédeni tőle. Induljunk, kérlek! – nógatta a férfi. 

– Utánunk fog jönni.

– Az Elátkozott Vidék hatalmas, úgysem bukkan a nyomunkra.

Dreonar látta Erys tekintetében, lassú mozdulataiban a tétovázást. Gyengéden maga felé fordította, kezei közé fogta a nő arcát.

– Túl fogja élni. Nem fog rád találni, de mennünk kell, ha életben akarod hagyni.  

Erys megrázta a fejét, a húga mellé térdelt, és bekötözte a félig eszméletlen lány sebeit. Dreonar idegszálai pattanásig feszültek. Minden percben arra számított, hogy Mnemosyne megszólal, és kitálal a nővérének, de a bárd lány súlyosan megsebesült, szemei csak néha nyíltak fel, s akkor is csak fókuszálatlanul nézett a semmibe. 

Az Umich figyelte Erys hátát, ha a lány a segítségét kérte, vagy újabb kötszerét kiáltott, Dreonar azonnal ott termett és eleget tett a kéréseinek. Miközben a kedvesét figyelte, azon töprengett, hogy miért nem érzi magát pocsékul, miért nincs lelkiismeret-furdalása azért, mert ölt, azért mert bántotta Mnemosynet. Azért sem volt, amiért Erysnek hazudott. Ilyen lenne embernek lenni? Azt hitte, hogy fájni fog, hogy szenvedni fog, hogy érezni fog. Nem így kellene lennie? Nemígy van, ha az embernek van szíve?

Dreonar végigvezette tekintetét a szobán. Nem kellene mindent másmilyennek látnia? Újnak, szépnek, színesnek? Vagy éppen csúnyának, fakónak és réginek? Pillantása megakadt a könyvespolcon, és az azokon lévő egyik köteten; a tanulmányon, ami az Umichokról ír.

Hirtelen keserű ízt érzett a szájában. Vékony vonallá préselte az ajkait, lehunyta a szemét és mindennél jobban fel akarta idézni Erys szavait. “ Azok az Umichok… Azok az Umichkok nem olyanok, mint te, Dreonar. Ők gyilkolnak, hazudnak, tőrbe csalnak. Te sosem leszel olyan.”   

De akárhogy is próbálta felidézni, nem hallotta a lány szavait.

***

3725. Hideg Évszak – Khiazmus

A lány még egyszer végignézett az előtte lévő szobrok sorain. A mágiája nyoma még a papíron vibrált, amikor összegöngyölte a tekercset és ráhúzta a gyűrűt. Határozott léptekkel indult meg az atya felé, és átadta neki a levelet.

– Biztos vagy benne, hogy el fognak jönni? – kérdezte Alborne felkentje.

– Biztos – bólintott a bárd lány. – Kérlek add át ezt nekik, ha ideérnek. Erre szükségük lesz, hogy mindent megértsenek. 

– Többedmagaddal is veszélyes ez a vidék Mnemosyne, nemhogy egyedül. Biztosan nem várod meg őket?

– Nem vesztegethetek több időt, atyám. A nővérem odakint van, és lehet, hogy veszélyben, de az is lehet, hogy ő maga a veszély! Nincs miért késlekednem.

– Az Istenek vigyázzanak rád az utadon!

Mnemosyne biccentett, és viszonozta a körvetést, majd felemelte nehéz utazótáskáját, és elindult a sűrű rengeteg felé. Amikor elérte annak peremét, felnézett a csillagos égboltra. Elérkezettnek látta az időt, hogy elküldje üzenetét barátainak. Bizton remélte, hogy a segítségére lesznek. Minden hite ebben a kalandozó csapatban volt. Behunyta a szemét és megnyitotta mágiája kapuját. Arra a barátra koncentrált, akire tudta, hogy számíthat. Aki biztos, hogy eljön ide a kompániájával, késlekedés nélkül, félelmet nem ismerve. Amikor rálelt emlékeiben erre a személyre, elmosolyodott, és elsuttogta üzenetét, melyet a varázslata egészen a másik fél füléig repített.

“ Líthas Barátom!

Bizonyára meglep, hogy hallod a hangom, megnyugtatlak, nem veszítetted el ép elméd és nem is ittál túl sokat. Valóban én szólok hozzád, Mnemosyne. Sok hónapja már, hogy nem találkoztunk, de bocsájtsd meg nekem, hogy most nem kezdek csevegésbe veled. Az üzenetem ennél sokkal komolyabb, az ügy amiért kereslek, fontosabb, sürgetőbb. A nővéremről van szó. Úgy hiszem nagy veszélyt hoz ránk. Nem csak rám, vagy rád, hanem mindenkire. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy megtaláljam őt, és kiderítsem, mit is forralnak a társaival. Borzalmas dolgokra bukkantam, és ha sikerül, amit terveznek, akkor elszabadul a káosz a világon. A Rettenet Asszonya újra erőre kaphat, és ezt nem engedhetjük! Az Elátkozott Vidék pereméig tudtam követni nővérem nyomait. A mágiám és az időnk véges, így ennél többet nem tudok most neked mondani. De Khiazmus városában, Misa ar Matura, Alborne felkentje vár rátok, hogy átadja nektek a további információkat. Az út veszélyes, hosszú és fogalmam sincs milyen borzalom vár a végén. Szívből remélem, hogy időben odaérek, és megpróbálom minden erőmmel feltartóztatni őket az érkezésetekig. Mint barát kérlek titeket! Sőt könyörgöm, hogy segítsetek megállítani őket! Az atyánál hagytam a fizetséget, ha szükségetek lenne rá, de ha túlélem és túléljük, bármit hajlandó vagyok neked és társaidnak adni a segítségért! Számítok rátok!

Barátod, Mnemosyne”

A szél és a mágia messzire repítette a lány szavait. Mély levegőt vett, és belekezdett mágikus dalába, hogy feltöltekezzen, a veszélyes úton minden erejére szüksége lesz.

– Jövök, nővérem!