Sokan talán már találkozhattatok a karakteralkotás legújabb verziójában szereplő új fejezettel. Ennek kapcsán is tartom érdemesnek, hogy a kaland megírásakor figyelembe vett források és anyagok rendezéséről szóljak pár szót, mert a legjobb szándék mellett is tévútra terelődhet a játék folyama, hogyha nem figyelünk erre.
Fontosnak érzem sokszor, hogy a mesélő felmérje a játékosok ismeretét a mesélt világból. Sajnos a mellékelt példakalandok, vagy akár hivatalos modulgyűjtemények sem veszik figyelembe ezt és így a játékosok vagy azok karakterének nagyon egyenetlen lehet a világba való belépésük.
A jó kalandok azok, amelyek egy egységes képet adnak az adott történet atmoszférájáról vagy hangulatáról: az alapján, hogy milyen kihívások elé néznek, milyen szörnyetegek és rejtvények állják az útjukat a céljaik vagy akár csak a kaland teljesítéséig. Ilyen általános hangulati elem lehet akár egy városfal mérete (ld. Erion), a világ technikai fejlettsége és felkészültsége (ld. tűzfegyverek), a mágia általános elterjedtsége egyes területeken (ld. papok és lelkészek).
Fontos megtalálnunk modulíróként azt az aranyösvényt, ami az eredeti alkotók (rendszerfejlesztők és világépítők) képzeletében él és ami a játékosok fejében összeállhatott a mesélt/játszott világról. Érintettük már ezt a témát korábban, de a mesélői felkészültséget és így a kalandmodulírói rutin fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Legjobb szándék ellenére is belefuthatunk „hibákba”, de legalábbis olyan következetlenségekbe, amelyek a korábbi és újabb koncepciók nyomtatásba kerüléséből született és sajnos nem csak az irodalmi ynev esetében igaz ez (ld. elfkopók szerepe). Különösen egy olyan balsorsú játék esetében fontos ez hatványozottan, mint a M.A.G.U.S. is.
Azzal, hogy megjelölöd az általad használt szabálykönyvet determinálod azt a világot, amin TE elképzelted a történetedet, azokat az eszközöket, amelyeket felhasználsz és amelyekhez hozzáférést engedsz a játékosok számára is majd a kalandban. Tény, hogy ennek a meghatározása feltételez egyfajta jártasságot az eltérő kiadású szabálykönyvek között, ami egy tökéletes világban végtelenül felesleges és ismeretlen képzettség lenne, de sajnos a mi valóságunkba húsbavágó kérdés.
Ennek alapján a (csak) Nagy Zöld felhasználásával megírt és mesélt kalandok elsősorban heroikusabb, fekete és fehér polaritású világ képét festheti fel. Csak az létezik, ami ott meg lett fogalmazva, újabb fajok mutatóba sem tűnhetnek fel és jellegzetesen a 14. Zászlóháborúig bezárólag zajlanak az események … vagy egy egészen nyitott végű Manifesztációs kampányba torkollik 10+. szintű kalandozók története.
Érdekes módon, ami még a fentebbi kiadványhoz jelent meg később sokkal inkább az Első Törvénykönyv típusú történetek mögé sorakozott fel. Ez a csapása a történeteknek már sokkal árnyaltabb világképet enged bemutatni, az ármányos kalandok sokkal gyakoribbak és komplexebbek is, mint az itt még mindig példakalandként funkcionáló Dreonnak küldetésében.
Ez a legnépszerűbb szabályrendszer mind a mai napig és nem is véletlenül: a legbővebb forrásanyagot engedi felhasználni mind a két fél („oldal”) részére és kiadványlistája is egészen az első Rúna magazintól kezdve az Ynevi kóborlásokig terjed, ami pedig már érdekes módon a Summárium használatát is feltételesen engedélyezi a játékosok számára, pedig az már „szigorúan véve” egy másik rendszer.
Az Új Tekercsek nevével fémjelzett revízió egy különös része a rendszer történetének. A Summárium folytatása (Számok Könyve) helyett egy kényszerűen az ETK alapjaira ráhúzott bővített képzettségrendszert kaptunk, ami viszont technikailag egy teljesen más játékrendszer. Sajnos a mögöttes matek megbukik azon a tényen, hogy az ETK felhasználásával egy képzettség súlypontú rendszerré akarták átalakítani a törzsanyagot és önmagában tulajdonképpen életképtelen.
Mégis, ez a különös zsákutcája a rendszernek sorra visszaköszön a későbbi rajongói és „félhivatalos” kiadványokban, mint amilyen a Reneszánsz is volt a maga idején. Világa látszólag nem sokban különbözik elődeitől, azonban kalandozók helyett sokkal inkább polihisztorok, vérengző költők és más „vágáns” karakterek alkothatóak vele és így ilyen NJK-k is népesíthetik be a mesélt/játszott világot. Önálló ÚT kaland talán nincs is, általában párhuzamosan szereplő statisztikákkal futottak az ETK kalandok mellett.
Leszámítva a legutóbbi hivatalos próbálkozást az AK képében, ami a nyugati D20 rendszerét „erőltette” volna a megszokott világra (nem akkor gyalázat ez, hiszen az ADnD volt a közös tű) fontos megemlíteni a különböző rendezvénysorozatok által alkalmazott variánsokat. A Kardok Ünnepe kalandmoduljai például következetesen egy, az ÚT-re épülő házi rendszert használtak éveken keresztül, illetve a Reneszánsz is több versenyen tűnt fel kisebb-nagyobb módosításokkal ugyan, de ezen alkalmakkor egyedüli lehetőségként.
Valóban ott van a lehetőség, hogy egy-egy kaland alkalmával személyes változtatásokat tegyünk a történet kedvéért a rendszerben, de sokkal értékesebb ez, hogyha következetesen az általunk írt kalandok mind ugyanazt a variációt alkalmazzák a fentiek közül. Ez azért is fontos lehet, hogyha valami új felszerelést, fajt, varázstárgyat kívánunk felhasználni, akkor azt olyan rendszerben tegyük, ahol a bővítésre minél több lehetőség van.
Ez alapján azt hihetnénk, hogy ÚT és variánsai alkalmazásával van a legtöbb JOKER kártya a kezünkben. Fontos azonban kiemelnem, hogy az ETK holdudvarában létező, hivatalosan megjelent anyagok csak nehézkesen, vagy egyáltalán nem vészelik át az importálást és így érdemesebb úgy tekinteni rájuk ott, mintha nem is lennének (pl. harcművész stílusok, új diszciplínák, s.t.b.) különben a szabadnak látszó rendszerben magunknak kell megalkotnunk őket a semmiből mielőtt bármilyen új saját dolgot, akár csak elkezdhetnénk bevezetni.
Amivel pedig az építés munkáját rajongóként a legjobban el lehet végezni az nem más, mint a kalandok megírása olyan színvonalon, ahogy az csak erőnkből telik. A legjobb tudásunk szerint megírt kalandokat lemesélve vagy csak publikálva elterjedhetnek a közösségben és idővel az általunk elhelyezett téglák híre visszaérhet hozzánk, ami a kalandmodulíró legnagyobb és egyben egyetlen fizetsége is. Mármint ennek így kellene történnie egy tökéletes világban, mármint ennek így kellett volna történnie mindig is egy tökéletes világban.
Hogy sajnos ez a legjobb szándékból létező csatorna látszólag évek óta nem járható sem oda, sem vissza az annak köszönhető, hogy visszaesett az amúgy remek és jól megírt kalandok iránti érdeklődés általánosan. Anno az interneten minden megkapta a maga savát, idővel lassan senki sem publikálta a kalandjait és még a találkozók legtöbbje sem teszi ki miután vége egy-egy rendezvénynek. Talán a fenti képlet hibás valahol … vagy a világ nem tökéletes.
Az (egyébként szokásosan remek) írás kissé depresszív végére hadd reflektáljak, mint cirka másfél évtizedes (igaz, gonoszellenségadndországból származó) mesélő.
Ahogy az asztali szerepjáték hanyatlik (és ugye azóta hanyatlik, mióta rpg-nek számít az a számgépes játék, ha szintlépéskor rakok egyet az erőre és kapok egy mégnagyobbatvágok skillt… kérdés, mi az rp ebben a g-ben) és a gimi után költözés, gyerek, suli, munka, stb. miatt nem lehet bármikor játszani, azóta a fennmaradt, kiirthatatlan, életigenlő sejtek inkább vágynak életút játékra, mint egyalkalmas ilyenolyanra… mert nincs kedvük folyton karaktert tervezni, első szintről kezdeni, stb. Az életút-játék meg inkább hasonlít közös könyvolvasásra, mint versenyeztetésre. Vannak gyengébb kalandok, erősebbek, összefüggőbbek, teleportkapuvalekerültökideoda jellegűek; ezek idővel kiegyensúlyozódnak, de akkor is van egy alap történetszál, ahova a jellemzően feszítettebb tempójú, nehezebb, gyakran speciális helyszínű, speciálisan bemesélhető, esetleg fix végű (tűzvarázsló hét maradék manával megjelenik az Africaféban a játékosa mellett) nehezebben beilleszthetők.
Innentől a mesélő lehet csak csemegézik belőle, átemel szálakat, faxa npc-ket, történetfonalat, de nem nyomja le egyben a kalandot, tehát nem is adhat olyan visszajelzést, hogy „lemeséltem a kétfejű orkos kalandot, nagyon állat volt” . Ha meg is próbálja, akkor is fennáll a veszélye, hogy a játékosok már olvasták a publikált kalandot, vagy náluk a kaland nem lesz állat, esetleg a mesélő bakizza végig, és olyan visszajelzést persze, hogy nem ad, hogy „klassz kaland, csak elszúrtam”
A másik – szerintem – a versenykalandok, korábban már érintőlegesen említett kompetitív mivolta. Ha egy résztvevő kudarcot vallott, vagy csalódás érte, esetleg hetek munkája által minmaxolt pixi nindzsa-antipaladinját az endboss bepöcköli a szemeteskosárba, abban lehet, tüske marad, és így a kalandot se reklámozza.
Remek példa erre (bocs, Phinix, _egyébként_ kalapot le az ékköves kaland előtt, remek kezdése volt a „szezonnak” 😉 ) a legutóbbi tiadlanos kaland. Pörgős volt, dinamikus, exotikus, heroikus, változatos, de! jött a végén egy megfoghatatlan boss. Plusz öt sor helyzet- és taktikaleírás (ezt egyébként roppantul hiányolom a netes kalandokból) tisztába tett volna mindent a mesélők legalább 90%-a számára, és így nem a mesélő értelmezésén múlott volna sok helyen a végkimenetel. Akkor nincs, hogy az egyik csapatnál azonnal robban, a másiknál lehet előle a hegyekben bujkálni; nincs az, hogy az egyik helyen szinte csak a roham+pszi roham hentesmunkával lehet azonnal hidegre tenni, máshol meg anyagi hóval és vízzel is lehetett ártani az őstűznek. Tudom, ez csorbítja a mesélői szabadságot, de útmutatást ad mindenkinek, aki a kalandokat használná. Ha ugyanis már finomhangolnia kell egy csomó mindent a saját, egyébként hasonszintű csapatára, akkor csökken a pozitív visszajelzés esélye… ami ugye egyébként is ritka, a fikázással ellentétben, ami hamar visszajut az ember füléhez 😀
Végül, sajnos drasztikusan lecsökkentek az olyan helyek a neten, ahol blogon, topikban, bárhogy l’art pour l’art IJM beszámolókat lehessen tartani trollrajzás nélkül. Talán egy regisztrálós, zárt konf lehetne a megoldás, vagy az se… ki tudja… úgy tényleg nem szívesen osztja meg az ember a csapata kalandjait (ahol ugye visszajelzés is érkezhetne a modulíróknak) ha tudja előre, hogy a szerepjátékfüggő beszól a toroni karakterre, amiért nincs kígyókardos nyalókája; a szabálymániás azért, mert a karakter machetének nevezi a szablyáját két harcérték eltéréssel, a tápgép meg azért, mert az ő pixije öt perc alatt letudta volna a kalandot (mielőtt bárki felhördülne, a példákat nem a krónikás hsz-ek írói közül válogattam).
Na, heti adag grafománia megvolt, kicsit félre is vittem a témát, bocs 🙂