3. Hangulatkeltő novella – A farkas és a lenyugvó nap (1/3)

I

Az eső távol öntözte a földet Doran kapujától, ahogyan mindig is teszi. Szabad szemmel is csak a szürke felhők szabálytalan vonulását látni a falakról, ahogyan a városállam körüli manamentes tér határainál feltolódnak és élesen más égtájak felé sodródnak. Mégis, olykor az istenek kegyéből a külső kerületeknek jut egy kis szokatlanul friss lélegzet, ahogyan a mágia törvényeit kijátszó szelek az eső érzésével szaladnak végig a szűkebb utcák labirintusán, emlékeztetve Doran népét, hogy miből is maradnak ki.

A szinte állandó hőmérsékleten élő emberek ilyenkor hagyományosan kitárják az ablakaikat és más szemmel néznek a szomszédjukra is, más hangon köszönnek a péknek reggel, olykor még a város legendás kóbor kutyájának is szívesen dobnak valamit étkül. Igen, ilyenkor Doran egy nagy lélegzetet vesz és egy pillanatra igenis nyíltabban viszonyul a külvilágból érkezettek felé, akik bár a mesterséges pusztaság felől érkezzenek, akár az Erionba nyíló térkapun átlépve érkeznek a varázslóállamba onnantól a helyi szólással élve „esőhozta” vándorok.

A pusztaságban persze van egy gyakrabban járt sáv, ami hosszan és jól láthatóan kanyarog felfelé az Arowin-hegy mágiakoptatta oldalán. A szándékoltan hosszabbra vett, széles úton való végighaladás mindenkor a Doran városa szemben tanúsított alázat és jó szándék egyezményes jele volt, hiszen így a pusztaságra érve mérföldekről végigkövethették az érkezőket, anélkül, hogy szem elől tévesztették volna. Ekkor hajtják végre rajtuk azokat a legfontosabb keresővarázslatokat, amelyekkel az idegen szándékát és mibenlétét pásztázzák az őrtornyok bomlott elméjű magiszterei.

Az ő lelkiállapotuk is érthető lehet, hiszen mire valaki testi valójában a kapukhoz ér és bebocsátást kér az őrség mágiaforgató tagjai sokszor már többet tudnak róla, mint ő saját magáról, mégis idegenként kezeli őket és szenvtelenül áll tovább dolgát intézni és ez egy emberöltőn át igencsak megedzi a lelket. Nem is beszélve azokról az eljárásokról, amivel több emberöltőre is meg lehet hosszabbítani a szolgálat idejét, de ez egy másik történet.

Socratis magiszter is egy ilyen torony mélyén pihent meditációs pózban az őrség varázslójának felrajzolt körein kívül. Érzékelte a másik tudatának jelenlétét és ernyőként kiterjesztett érzékeit, ami a pusztaság fölé tartva fogta fel az eső felől érkező széllel lovagló érzés- és gondolatfoszlányokat. Az ő elméje nem volt kiképezve, hogy olyan távolságban elhasson, mint pályatársáé, illetve neki nem voltak a pusztaságon keresztül vezető poros út mentén álló mérföldkövek oldalába rótt személyes rúnajelei sem.

Így inkább a másik tudatának rezdüléseiből igyekezett kiolvasni milyen hatások érik őt, milyen érzések keringenek benne az érkezőkkel kapcsolatban. Az őrvarázsló szenvtelensége folytán azonban volt ideje kicsit saját belső gondolataival is törődni. Felidézte magában az egész eddig a pillanatig vezető históriát: a kalandozók szóbeszédét az Árnyékvilágról, a híreket Kronus Magra kutatásáról, személyes érdeklődésének kialakulását a téma iránt, ahogyan az Alyr Arkhontól érkezett megbízás hogyan vált személyes kérdéssé, a háromból egy sikeresen visszatért kalandozó csapat elméjének kiolvasását és hogyan vonta magára a shadoni bölcs figyelmét.

Emlékezett arra a zsoldosra, akinek az elméje szokatlanul ellenállt és végül ki is derült miért: hogy odaát találkozott az itteni személyiségével és orvul megölte őt, majd az eredeti társaival tért vissza ide. A szó legszorosabb értelmében menekült volt, de amikor ez napvilágra került társai ellene fordultak és ott, a Szarvtorony pincéjének mélyén végeztek vele, hogy aztán megtört lélekkel és kiüresedett tekintettel hagyják el Dorant örökre fizetségükkel a nehéz küldetésért. Járulékos veszteség volt, de Socratis mégis gyakran felkereste az élőhalottá gyalázott porhüvelyt a mélyben, mint emlékeztetőt.

Kronus Magra leveleiben olyan felületesen értekezett erről a témáról, hogy Socratis úgy érezte nem méltó ez egy ennyire komoly és húsbavágó kérdés kezeléséhez. Más kutatásait félretéve foglalkozott immár ezzel és jutott a shadoni bölcstől eltérő, döbbenetes megállapításra. Ellentétben a lar-dorban is hangoztatott téveszmékkel, nem hitt a két egyenlő világ elméletében, úgy érezte a vénség nem látja a fától az erdőt sem, pedig ott van az írásaiban megfogalmazott tényekben minden szükséges.

Ezek alapján pedig csak az lehetséges, hogy az Árnyékvilág nem egyetlen sík, hanem síkok végtelensége, amelyek párhuzamosan szaladnak egymáshoz képest, mintha csak egy hatalmas hüllőszerű lény pikkelyeinek rései között kanyargó patakok lennének, egy óriás kígyó testének verejtékei. Olykor ezen világok egyike-másika elpusztul, olyan szituációkat teremtenek önmagukban, hogy lehetetlenség valóságuk összetartása. Valahol az alakváltók irreálmágiája szabdalta szét az ismert egyetemes törvényeket végleg, máshol Amhe-Ramun totális győzelme döntötte meg a világ rendjét végzetesen.

Ezek a világok aztán kivettetnek az Elsődleges Síkok gyűrűjéből és a dimenziók közötti térben sodródnak tovább valóság-roncsokként egy felfoghatatlan hullámsírba veszve. Hasonlatos ez a folyamata ahhoz, amikor a képzeletbeli nagy kígyó levedli a fáradt bőrét, hogy helyet adhasson nagyobb- vagy éppen újabb pikkelyeknek. Az ekvalitás végtelenül shadoni elmélete helyett inkább a konkurálás jellemzi ezeket a párhuzamos világokat, nem egymásra veszélyesek tehát ezek az átjárások, hanem sokkal inkább önmagukra.

Gondolataiból az őrmágus elméjének furcsa rándulásai zökkentették ki, amelyek szabályos időközönként jelentkeztek. Valódi szemét is a körök között ringatózó mágusra nyitotta, akinek csak egyik szeme volt nyitva és a szája szélén nyál csorgott, miközben motyogott valamit. Socratis magiszter nem hiába volt a dorani titkosszolgálat idült tagja, hogy ne tudna szájról olvasni, mely tudása rengetegszer mentette meg küldetései közben a város falain kívül. A mágus szárazon, levegő nélkül lehelte és ismételgetett egy szót: „falevelek”.

Socratis a mágus elméjére kapcsolódott és kihasználva annak a meditáció során kipuhatolt kiskapuit átvette érzékei felett az irányítást. Hirtelen száguldott végig az őrvarázsló idegpályáin, tudatosan kutatva az érzékelés azon kapuja iránt, ami a pusztaság felé volt nyitva. A borostyánnal futtatott ősi kőkapu képe derengett fel neki, amin áthaladva figyelmeztető jelek rajzolódtak ki a halott anyagon: a varázsló elméjén működő membrán diszciplína ekkor értesítette a tudatot a behatolásról. Ellenkező irányban ahhoz képest amerre Socratis érdeklődése haladt őrtüzek láncolata gyulladt ki, ahogy hálóba rendezett elmék felfedezték ezt, de a háló végén szunnyadó tudathoz elérve (amely a titkosszolgálat fejét szimbolizálta mérföldezrekre távolabb Doran falaitól) már visszafelé áradt a riadót csillapító akarat arról, hogy Socratis az ő szándékai szerint cselekszik.

A kőkapun túl csak pontról pontra tudott ugrálni a tudatának érzékelését kiterjesztő várazslattal. Mérföldkövek semmibe néző oldaláról kapott képek váltakoztak, illatok, színek, benyomások, egy kóbor kutya képe, majd a legutolsó kőhöz érve a harmadik szemet elvakító fehérség fogadta és halvány formák színtelen játéka. A saját testéből újabb mana kibocsátással erősítette a fonal túlsó végéig juttatott érzékeit, hogy élesedjen a kép vagy a leplező mágiák erősségén túllicitálva felfedje az érkezők valódi természetét. A homályos foltok pedig valóban érthető képekké változtak át: barnás őszi falevelek képét öltötték fel, amelyek az eső utáni szélben táncolnak végig a pusztaságon.

Mégsem értette, mi lehet az oka az őrvarázsló szokatlan viselkedésének velük kapcsolatban, hiszen ő a nap majd minden órájában a harmadik szemével figyeli ezt a térséget és nem lehet szokatlan neki ez a „látkép”. Ezért jobban koncentrált a szabálytalan formákra és felfedezett bennük egy zavaró szabályosságot, ahogyan a falevelek mintha ráakaszkodtak volna valamely láthatatlan dolgokra, amelyek a pusztaságon keresztül vezető úton közelednek. Socratis rádöbbent: a falevelek valójában az őrmágus tudatában létező allegóriák az asztál- és mentállényekre, amelyek minden esetben körüllengik a rejtve érkező elméket.

Újabb energiák felszabadításával az elméjében valódi látásának képességét is végigvezette a nem létező kőkapun keresztül vezető úton, hogy a valóságra nyitva szemeit az őszi erdőből rendezett sorokban kilépő tiadlani harcosnők és harcosok a pusztaságba vezető úton való haladását lássa. „Átkozott, leleményes slanek” – gondolta, de az őrtorony magasában elszorult a torka a történelmi pillanat látványától: a tiadlani Dorcha megérkezett Doranba.