Boruzs Gergely Gábor újabb regénye, az ifini nagykirályi koronáért folytatott küzdelem újabb fejezete, A korona árnyékában. Az előző két rész sikere után nem kis örömmel vettem kezembe az újabb kötetet, és az ugyancsak nem okozott csalódást.
Meg kell jegyeznem, hogy címválasztás teljesen érthetetlen számomra, ugyanis az előző kettő könyv (Ifini éjszakák I. és Ifini éjszakák II.) kötet egyértelmű folytatásáról van szó, sem a történet, sem a helyszín sem a szereplőgárda nem változott, tehát teljesen jogos lett volna az Ifini éjszakák III. elnevezés. Amennyiben pedig most jött el a változatos címek adásának ideje, akkor az előző kettő azonos című kötet tűnik majd fel szegényesen a jövőben. Hacsak, a szerző nem akarja a láthatóan hosszúra nyúló történetet – hiszen ennek a kötetnek is következik még folytatása – kettős blokkokba rendezni, ennek a logikának a mentén akkor még legalább egy (A korona árnyékában II.) vagy még ezen kívül még kettő kötet várható a szerzőtől ebben a történetben. Akárhogyan legyen is, én örömmel várom, mert Boruzs Gergely Gábor változatlanul magas színvonalú, olvasmányos történetével végre nem csak az aszisz uralkodó, de a saját fejére is felteszi a koronát a MAGUS új alkotói között. Sőt, ha a régi nagyok látványosan csökkenő teljesítményét és manapság mutatott írói impotenciáját vesszük alapul, a szerző sikerrel pályázhat a jelenlegi legjobb MAGUS írói címre is.
A könyv kívülről a szokásos, jónak mondható Delta minőség, a többi közé illő, egységes stílussal, a „hamis” MAGUS logóval, és ugyancsak egy külföldi alkotó, Viktor Fetsch festményével, ami szerintem tökéletesen megfelel egy MAGUS boszorkánymesternek is, akik nem kis szerepet kapnak majd a kötetben, noha azért ismét meg kell jegyeznem, hogy ezt egy hazai fantasy alkotó nem tudta volna megfesteni? Nem tudni, hogyan változik, egyáltalán változik-e a jövőben a DV MAGUS regények kiadása, de muszáj megemlítenem, hogy a kiadó és szeretett MAGUS-unk jelenlegi folyamatait figyelve könnyen lehet, hogy az utolsó igazi, „pentegrammás” MAGUS könyvet tartjuk a kezünkben.
A könyv egyből belecsap a történetbe, a szokásos függelékeket a végén találjuk, ami egyébként ott is tökéletesen megfelel, csupán megjegyzem, hogy a második kötetben elől kapott helyet a szereplők és érdekcsoportok felsorolása, amit most hátra küldtek. Ez egyébként továbbra is remek mankó az olvasónak, a nagy számú szereplőt felvonultató történet kiváló kiegészítője, mert könnyen elveszhet az olvasó a számtalan név között.
A történetre felépítésében és jellemzőiben is ugyanazok érvényesek, mint amiket az első két kötetnél már leírtam. Rövid fejezetek, az éppen ott főszerepet játszó személy nevével vagy tisztségével címezve, így segítve a tájékozódást, hogy a történet számtalan párhuzamos szála közül éppen hol járunk. Minden szál a főesemény körül játszódik, és üdítő változatosságot is adnak a fejezetek, no nem, mintha megunhatóak lennének, ám ha valaki mégis így kezdene érezni, néhány oldalon belül egy másik helyszínre, egy másik szereplő életének eseményeibe csöppen. Újfent csodálattal kell adóznom az író zsenialitásának, ahogyan élvezetesen, érdekesen vezeti a több, látszólag rendezetlen, ám mégiscsak szép lassan fejlődő szálat a végkifejlet irányába. Nem egyszer több különböző szál mutat egyazon eseményt, több, különböző nézőpontból, itt például a trónörökös elleni támadást bemutatva a védők, és mindkét támadó fél szemével is, megint csak érdekessé, valóságossá és olvasmányossá téve a művet.
Szintén érdemes megemlíteni Boruzs Gergely Gábor most már kötetek óta stabilnak látszó, hihetetlenül élvezetes írói stílusát, amellyel szakít a nagyok MAGUS-ra jellemző, és sokat kritizált unalmas leírásaival, és mindenből csak könnyen emészthető mennyiséget gyúr egybe ízletes és ehető formában. Leírásai nem nélkülözik a helyszínek, személyek érzékletes bemutatását, a párbeszédeket, a gondolatokat, a múlt egy-egy darabkájának leírását, sőt, még mágia, varázslat bemutatásokat sem, ám ezek mérete sehol nem haladja meg azt a szintet, hogy az olvasóban egyáltalán felmerüljön az unalom. Ugyanakkor zseniálisan mutatja be a MAGUS világát is, igaz, csak egy szűk szeletét, de hát itt játszódik a mű. Nem felejti ki az időről-időre megjelenő kisebb mágikus tárgyakat, jelenségeket, érdekes mérgeket vagy vegyszereket, növényeket, szörnyeket, lényeket, és mindezt sikerrel gyúrja egy hihető, olvasható, és mesélhető, játszható közegbe!
Szintén igazi értéknek tarom magát a történetet, annak a megvalósítását. A mindenkit lenyílpuskázó, halhatatlan szuperhősök után itt megannyi, különböző képességű szereplőt kapunk, akik nem is igazán az ajtórátörést ismerik, mint problémamegoldást, bár ezt a történet sajátsága is indokolja, hanem egy intrikus, érdekérvényesítéssel, szövetségekkel, kerülőutakkal teli probléma megoldási képet kapunk, egyúttal végre irodalmi példát is kínálva egy minőségi szerepjáték felé, hiszen azért mégiscsak MAGUS regényről van szó, amelyből játékosok és kalandmesterek is meríthetnek, van is mit.
Sajnos az Ynev bemutatásba sikerült – most már jól nyomon követhető – sajátságokat is belevinni, nem feltétlenül pozitív értelemben. Amellett a tisztelet mellett, ahogy a szerző Ynevhez fordult az elején, kezd kicsírázni a semmi mással nem foglalkozó, öntelt író – csak ráragad valami a nagyoktól… Továbbra sem veszi a fáradtságot egy fél mondat erejéig sem, hogy megmagyarázza, miért és hogyan cserélte le Ifin uralkodó erőit, szektáit a sajátjaira, mert az egy dolog, hogy a saját berkein belül remekül és logikusan mozgatja a szálakat, de a más művekben megemlített uralkodók, klánok nyom nélkül cserélődtek le, pedig még mindig csak a Psz. 3690-es évek végét írjuk.
Emellé még társul – bár ezen magam is csodálkoztam – Ynev ismeretének sok esetben egyértelmű hiánya is. Jó példa erre a folyamatosan kyr óranevek használata, amikor régóta létezik – hivatalos formában – az órák abasziszban is használatos elnevezései – ezeket mégsem használja. Szintén elgondolkodtató, amikor a Tharr-szerzetesek kígyókardot viselnek, holott köztudott (450 oldalas kiegészítőnk is van hozzá!), hogy ez a papok előjoga, még a „kígyókardú papok” kifejezés is kialakult erre. Szintén érdekes, ahogy a szerző minden logika nélkül dobálózik a nemesi előnevekkel, ehhez jó lett volna egy összefoglaló… Ynev más tájairól is zagyvaságokat kapunk. Például Shadonban még ekkor nincs a bőszen nyilatkozott királyné, a Koldusszék – legalább olvasott Reniert is, dícséretes – pedig ezer évvel a történet előtt létezett… felkaptam a fejemet a Tutor kifejezés használatára is Shadoni vonatkozásban – ez eddig kráni, és hát yllinori kifejezés volt – de hát hívjanak csak mindent ugyanúgy Ynev hatalmas kontinensének számtalan tőről fakadó kultúráiban. Ugyanígy az előző részekhez hasonlóan továbbra is megmarad az inkvizíció földi elvek, és nem Ynevi elvek szerinti szerepeltetése.
Azzal a tiszteletlen, vérlázító hozzáállással viszont nem tudok mit kezdeni, nem tudom hová tenni, aminek hatására bevezetésre került a nyelvhalra alkalmazott új kifejezés, a solha, amikor már a Karnevál II.-ben megjelent, hogy ezt a halat aszisz területen is patissada-ként emlegetik. Semmilyen más hal nem volt abban a nagy tengerben, aminek ynevi nevet lehetett volna adni? Csak ezt, a korábban már kitalált kifejezést lehetett felül írni? Ugyanígy nem fér a fejembe, hogyan lett Gisdalia Lampryssa tartomány legkeletibb városa, amikor a Beelze és Domoly térképeken (és ráadásul ők készítették a kötetben szereplő várostérképet is) ez a település a szomszédos Toranik tartomány városa, ráadásul a Gisdaila nevet viseli. Nem jelentős elírás, csak pár betű… ugyanabban az időszakban (Psz. 3690-es évek vége) és ez a városnév egyértelműen Szürkecsuklyás szülemény, semmilyen korábbi műben nem szerepel, tehát csak onnan származhat. Mi ez, ha nem Ynev arcul csapása? Miért kell annak, aki jó művet ír, így viszonyulnia az apróságokhoz? Szándékosan, mert ezt nehéz véletlenül elkövetni… kísértetiesen hasonló a jelenség a „GA-féle” ynev romboláshoz… vagy itt csak a régi szerzők hatalmának szemen köpését kell sejteni? Az írói szabadság kibontakozását, amit nehogy már korlátozzon valami is? Persze, az is elgondolkozhat ezen, aki a jelenséget megteremtette és intézményesítette az Ynev világán munkálkodók között… csak most – ahogy mondják – visszanyal a fagyi. A probléma az azonban, hogy nem jó irányban halad ez a dolog így. És újra és sokadik alkalommal mondom, egyetlen fél mondattal orvosolható lett volna a probléma… „…amit ekkor és ekkor, ezért és ezért szereztek meg a szomszédos tartománytól”, lehetőséget adva akár újabb történetek kitalálására is. Ha meg nem, hát maradjon röviden, és legyen kapocs Ynevhez… nem ellentmondás. Ehhez nem tehetség kell… hanem szándék és talán némi alázat.
A szerkesztőnek ezeket a fenti problémákat is illett volna kiszúrni és javíttatni, ám akadnak ennél sokkal egyértelműbb és nagyobb baklövések is. Ilyen a primitív „vizsla-agár” poén ynevi megjelenése, a szelindek-hastin kutyákkal, vagy amikor a kyr áldozat kezeit összekötő aranylánc lesz fél oldallal odébb bőrszíj inkább. Ezek persze apró hibák, lehet, hogy sokan észre sem veszik, csak pillanatnyilag zavaróak, a történet izgalmából és olvasmányosságából nem vesznek el.
A kötethez az előző rész függelékét kapjuk, szó szerint is. A szereplők felsorolását említettem, ezután viszont látjuk Ifin és korábban a neten is látott Abaszisz leírását, amely egy betűt nem változott, és ugyanúgy jellemzi a források szép felhasználása, mint a felülírás. Külön megdobbant a szívem, amikor ismét visszaköszönt az általam kreált Baraad címer, mér akkor is, ha a forrásban nem lehetett mindenkit felsorolni, ugyanakkor ennek fényében igen furcsa amikor pár sorral arrébb ugyanannak a forrásnak minden ok nélkül ellentmondó, a történetben máig meg nem jelenő, tehát oktalan ellentmondással találkozunk.
A szószedet is szóról-szóra megegyezik az Ifini éjszakák II. szószedetével. Ezt viszont már hibának nevezném, feltételezem, ezzel már nem volt kedvük dolgozni a nagyérdemű öregeknek, akiket felsorolnak, mint a függelék készítőit, holott abban nem egy olyan kifejezés is előfordul, amihez semmi közük sincsen – csupán a megjelenéseket figyelemmel követve. Ugyanakkor a szószedet erre a regényrészre vonatkoztatva tartalmaz olyan kifejezéseket, amik lehet, hogy az előző részben indokoltak voltak, ám most nem azok, ugyanis nem szerepelnek a regényben, ugyanakkor átadhatták volna más kifejezéseknek a helyüket, amik viszont újak a regényben, és nincsenek szószedetbe gyűjtve. Csak hát ezzel is foglalkozni kellett volna, ám nagyon úgy sejtem, a függeléket csak úgy hozzá… dobták a műhöz.
A függelék zárásaként viszont látjuk ugyanazt a Beelze és Domoly készítette Ifin térképet, amit az előző kötetben is, ez teljesen rendben is van, sőt, a szerző nagyobb tisztelettel is kezeli, mint az Abasziszt ábrázolót – ami egyébként nem jelent meg a könyvben. Külön pozitívum, hogy a regény végig nyomon követhetően a mellékelt térképen játszódik, annak helyszínei megjelennek a leírásokban. Ugyanakkor ha kicsit foglalkoznak vele, könnyedén rákerülhettek volna azok a helyszínek is, amelyeket a regény megemlít, ám a térkép nem ábrázol. Úgy látszik, erre most nem telt.
A fenti szőrszálhasogató hibák – ahol inkább a jelenséget magát kifogásolom és tartom aggasztónak, mint magát az apró ellentmondást – egy igazán remek regényt kapunk a korona árnyékában történetével. Nekem alig volt kedvem letenni, az események fordulatosak, a történet halad, ha lassan is, hiszen minden szempontból bemutatják a lépéseket. Ugyanakkor érdekes, változatos, olvasmányos, valami hihetetlen zsenialitással eltalált egyensúllyal szerepelnek benne a különböző részek. Véleményem szerint, aki jó könyvet akar olvasni, feltétlenül ajánlatos próbát tennie vele.
Mivel a szerző történetének harmadik kötetéről van szó, és már harmadjára tudta bemutatni ezt a bravúrt, amely hibái ellenére is a jelenlegi legjobb MAGUS könyvek közé sorolja a művet, és várható is a folytatás, okkal remélhetünk mér hasonlóan remek könyveket Boruzs Gergely Gábortól.