Fekecs Máté: Gondolatok a kosárban

Tiszta, csillagfényes éjszaka volt. Az alkony rávetette karmazsin köpönyegét a környező őserdőre. Az dzsungel olyan volt, akár egy ősi, mozdulatlanul szuszogó lény, mely rátelepedett a környező világra, magába zárva a sok kis parányt, akik behatoltak mérhetetlen belsejébe, s türelmesen várná, hogy egyszer végleg elnyelhesse őket. Az erdőből ismeretlen állatok hangjait verte vissza tompán az égnek magasodó szürke hegyoldal, az évszázados fák közül kék pára kúszott elő, akár valami tekergő, sunyi kígyó. Mégis mindez olyan csodálatos volt: az ismeretlen zajok, a növények és a nedves talaj illata, a meleg trópusi levegő, a rovarok zizegése, a közeli patak csobogása és a mérhetetlen égbolt szinte megrészegítették a kicsiny lényt. Élete javarészét egy koszos, olajszagú műhelyben töltötte, egy gigászi ólomszörny bendőjében egy olyan világon, ahol állandóan mérges gázok fedték el az eget, s a hirtelen változás szinte megrészegítette egyszerű kis lelkét. Boldogan kuporgott a torony szűk kosarában, kezdetleges gépfegyverét szorongatva, távol a tábor zajától és bűzétől.

Gyakorlatilag egyedül volt, messze a többiektől, bár látta a megannyi tábortűz fényét, s füléhez eljutott a skacok kiabálása, akik épp a másnapi véres összecsapásra készülődtek, de örült, hogy végre magára maradhatott. Egyébként sem szerette a skacokat, gyakran bántották, volt hogy a pukkantóval is alápörköltek egyszer, épp hogy csak meg tudta menteni az irháját. Megannyi fajtársa munkálkodott még a bázis területén, az ő feladatuk volt a tábor felállítása, s az őrtornyok felépítése, melyeknek mindegyikére nagybetűs WAAAGH feliratot pingáltak, nem kis vesződséggel. Bár valójában egyikük sem tudott írni, a jeleket már csak emlékezetből mázolták fel az úgy-ahogy összeszögelt deszkákra. Azonban a kis gretchin örült, hogy nem kell vásárra vinnie a bőrét. A torony biztonságában – melyet egyébként okos stratégiai megfontolással állítottak fel a mérnork parancsára – szinte sérthetetlennek érezte magát. Feje fölött sűrű fekete tintaként áradt szét a sötétség az éjszakai égbolton.

Hirtelen nagy csörtetésre lett figyelmes, majd a következő pillanatban két fát kiszakítva maga a Nagyfőnök bukkant elő a bozótból, mérgesen morogva és fújtatva, majd a feltűntek a kíséretében loholó durrantósok is, akik lihegve próbálták tartani a hatalmas óriás által diktált tempót. Bizonyára felmérték a terepet még utoljára, mielőtt végleg csapást mérnek a humikra. S bár este is szívesen harcoltak volna, úgy döntöttek megvárják a napkeltét, mivel az ellenfél erői még igen távol voltak. A Nagyfőnök egyszerűen keresztülgázolt néhány, az útjába tévedő visító lényecskén, akik a szolgálatára siettek elő vackukból, majd csatlósaival továbbrombolt a tábor belseje felé.

A kis gretchin összehúzta magát a kosárban, s szomorúan nézte a sárba tiport fajtársainak eltorzult holttestét. Korlátozott elméjével valójában sosem akadt alkalma életről és halálról gondolkodni, most azonban mégis valahogy megérintette az esemény. Ismét tudatosult benne, hogy hiába van ilyen nyugalmas poszton, valójában ő is csak egy ezek közül a szánalmas teremtmények közül. Tulajdonképp ezt természetesnek is vette, egy percig nem fordult meg a fejében, hogy akár máshogy is lehetne. Ez az élet rendje. A gretchin azért van, hogy meghaljon.

Ahogy az orkok eltávolodtak, ismét visszatért a megnyugtató csend. A skacok valószínűleg nagyot mulattak odabent, danolászás, káromkodás, ordítás hallatszott tompán az épületek irányából, ám a kis gretchint ez most legkevésbé sem érdekelte. Apró szemeivel újra az égboltra nézett, s elcsodálkozott. Eddig sosem érzett ilyet, hisz nem is volt figyelmes a külvilágra, azonban a látvány teljességgel lenyűgözte: ragyogó csillagok ezrei tündököltek az égbolt kupoláján, mint megannyi kicsiny világító bogárka. Szerette a bogarakat a kis gretchin, jó volt az ízük, azonban ezek a csillagok sokkal-sokkal érdekesebbnek bizonyultak.

S agyában – melybe egyébként nem túl sok értelem szorult – fura gondolatok kezdtek kavarogni: vajon mifélék lehetnek ezek a csodás világító pontok. Egyszer úgy hallotta, hogy ezek mind-mind hatalmas bolygók, de olyan messze vannak, hogy ilyen paránynak tűnnek csupán. Mennyi bolygó! És vajon egyszer mindegyikre eljut a hatalmas WAAAGH serege? Ilyen sok világra nem is lehet eljutni. Vajon ott is élnek gretchinek? És vajon van olyan világ, ahol csak gretchinek élnek? Milyen lehet az? Réveteg tekintetét a végtelen űrbe fúrta, s lassan hátradőlt a kis kosárban. Már a gépfegyvert sem szorongatta, száját is nyitva felejtette, csak nézte-nézte a végtelent. Életében nem gondolta, hogy ilyet fog látni. A gondoltatok úgy röpködtek a fejében, mint a molylepkék a fény körül. Próbálta képzeletben elkapni őket, de nem sikerült neki; gyorsak voltak és kiszámíthatatlanok, de megrészegítette őket a fényesség.

S ott ült a kis gretchin teljesen elfeledkezve magáról, s a környező világról, egyre csak az égi káprázatot bámulta. Körülötte megszűnt minden, így nem is hallhatta a gallyak recsegését, a motorok zúgását, a lánctalpak csikorgását a távolból. Pedig amilyen messze volt a tábortól, ő lehetett volna az egyetlen, aki észreveheti mindezt, de lelke most egészen máshol kalandozott.

Az őserdő sűrűjében alakok körvonalai tűntek elő, nem használtak semmilyen világítást, csak sisakjuk szeme ragyogott pirosan, az éjellátó funkció miatt. S nem vette észre a patakban gázoló hatalmas kalapácsot markoló tekintélyes alakot sem, aki a partra érve térdre borult, s mintha imát mondott volna, majd kezeiből fénysugarat küldött az éjszakai égbolt felé.

Hirtelen csodás látvány tárult a kis gretchin szeme elé: a sok apró csillag közt élesen világító foltok tűntek fel, melyek egyre nagyobbakká váltak, szétszóródtak, majd szabályos alakzatban a bázis felé kezdtek hullani. Nem tudta mire vélni a csodás égi jelenséget, csak tekintetével követte az íves fénysugarakat. A következő pillanatok történései csak részletesen törtek utat parányi elméjébe: ahogy a sugarak becsapódtak a táborba, gigászi detonációval, hangyákként szórva szét az orkokat, darabokra szaggatva az épületeket, elsöpörve a nehéz munkával felállított tornyokat. S mindez valahogy annyira szépnek tűnt.

A külvilág tőrként hasítva tért vissza a kis gretchin agyába. Hirtelen megpillantotta maga körül a mindenhonnan özönlő humikat, a hatalmas böszméket, akik célra emelték félelmetes, ismeretlen fegyvereiket. Riadtan ugrott a géppuska markolatához, de már késő volt. Sebesen süvítő rakéták robbantották ki alóla a tornyot, s ő a kosárral együtt a magasba repült a detonáció hatására. Sosem felejtette el azt a pillanatot: odafentről mindent olyan jól láthatott: az özönlő humik rohamát, a félelmetes vasszörnyeket, a sorozatlövők villogását, a lángoló tábort, a kétségbeesetten küzdő, vagy éppen menekülő orkokat, a Nagyfőnököt, amint három behemóttal dacolt, majd térdre esett, látta a hatalmas őserdőt, a gigászi hegyoldalt, s a mindent átölelő csillagos égboltot.

Repülése azonban nem tarthatott sokáig. Riadtan, összeszorított fogakkal markolta a kosár oldalát, s látványos ívet leírva a közeli patakba csobbant. Hatalmas orra felszántotta az iszapos aljzatot, majd kétségbeesetten próbált a felszínre evickélni, de már késő volt, a sodrás magával ragadta.

Nem emlékezett, hogyan került partra. A nap már delelőn járhatott, felhevítve a környező dzsungelt, mikor eszméletéhez tért. Lassan felemelte fejét, és körülnézett a kavicsos parton. Meglepődve látta, hogy saját fajtársai állják körül. Vagy húszan lehettek összesen.

– Mi történt? – kérdezte a kis gretchin rekedten.

– A humik rajtunk ütöttek, minden ork elpusztult – vinnyogta egy hajlott hátú lényecske.

– És aztán mi történt? – faggatta tovább társát.

– A humik elszálltak a nagy repülő micsodáikkal. Magunkra maradtunk – mondta szomorúan amaz.

A gretchin feltápászkodott, majd végigfuttatta tekintetét társain.

– Akkor mi lesz most? – tette fel a kérdést.

– Hááát, építhetnénk kunyhókat. – vetette fel valaki a társaságból.

– Gyűjthetnénk bogyókat. – mondta egy másik.

A kis gretchinnek mosoly futott át az ábrázatán. Eszébe jutott a tegnapi este.

„Egy világ, ahol csak gretchinek élnek.” És egyébként is, itt olyan szép minden. Cseppet sem bánta, hogy így alakult.