Lila derengésbe öltöztette a felkelő nap a fellegek feletti világot, de a sárkány egyhangún nézte a sötétség után arcára köszöntő színes derengést. Látta már elégszer – ki tudná ugyan megmondani, hány ezerszer – a napfelkelte azonban mindig más és más volt. Emlékezetében azonban mindez tovaillanó fényességgé olvadt, a múlt egyszerű halandók számára rég elfeledett emlékeivel együtt.
Oly törékenyek, oly gyengék – gondolta a sárkány magában amint jéghideg, sziklakemény bőrén végigfutott az első napsugár – soha nem akarnék ember lenni. Az alatta gomolygó párás köd szakadt posztóként repedezett szét a hűs hajnali szél ölelésében. Lassan kibontakozott a homályból a sárkány számára oly ismerős táj odalent: a gigászi hegy legmagasabb tornyáról letekintve azonban már rég nem azt a várost látta, mint annak idején, évszázadokkal ezelőtt. A falak megrepedeztek és leomlottak, a mosoly elvásott a régi idők hőseiről faragott szobrok ajkán, messzeségbe tekintő szemük reménytelenül kémlelte az alant elterülő messzeséget. Milyen rég is volt már, amikor zene és nevetés töltötte meg a hatalmas vár falait…új lakók érkeztek azóta, kik hívatlanul megtöltötték az ódon építményt – a hegyekből ideköltözött orkok vígan eléltek a hajdan volt dicső vár romjain, mit sem törődve azzal, kik laktak itt a régi korokban.
Megszámlálhatatlanul sok napfelkeltével ezelőtt egészen más látványt nyújtott a mostani zord táj: karcsú tornyok szöktek a magasba, kék zászlókkal játszott a hűs déli szellő, hatalmas falak óvták a vár népét, s a körben elterülő házakat. A legmagasabb torony tetejében pedig ott ült ő: egészen másként mint most – szíve telve derűvel, melyet az alant nyüzsgő emberek látványa lopott a lelkébe. Sokkal, de sokkal korábban itt volt már, mielőtt az embernépek felköltöztek a hegyre, s felépítették dicső várukat. Kezdetben csak titokban, távolról figyelte az apró teremtmények gigászi erőfeszítését, amint kőről kőre építették oltalmazó hajlékukat. A sárkány elcsodálkozott e parányok kitartásán, küzdeni akarásán, s ahogy az évek multával egyre terebélyesebb és magasabb lett a vár, úgy ébredt fel kíváncsisága a kicsiny emberek iránt. Hegyi barlangja rejtekéből napról-napra nagyobb kedvvel szemlélte a benépesülő épületegyüttest, alaposan megfigyelte lakóinak életét, szokásait, mindennapi dolgait. A lassan hatalmassá terebélyesedő erődítményben két különösen díszes épület keltette fel különösen figyelmét: az egyiket templomnak, a másikat kastélynak nevezték. Az előbbibe nagy szorgalommal imádkozni jártak a városlakók, utóbbi pedig elöljárójuk szállása volt. Időközben a hegyoldal és a környező dombok is életre keltek; lankás szőlőültetvények kúsztak alá a magasból, lejjebb pedig aranyló búzát simogatott a napsütés. Tornyok és pompás építmények emelkedtek a magasba, a városlakók közt megjelentek csillogó páncélba öltözött vitézek, bozontos szakállú bölcsek, délceg lovasok, vidám énekmondók. Ahogy teltek-múltak az esztendők, a sárkány egyre inkább szívébe zárta e kis teremtményeket, még ha oly esendők, halandók, gyengék is voltak. Látta a felsíró kisgyermeket, a kibontakozó ifjakat, az egymásba fonódó kezeket, új életek születését, régebbiek beteljesedését és elmúlását.
Egy napon, sok év elteltével aztán a sárkány úgy gondolta, személyesen is meglátogatja ezt a kitartó, bátor, elkötelezett népet. A város bölcs és öreg királya nagy tisztelettel fogadta, az emberek pedig mind úgy tekintettek rá, mint aki meséikből lépett volna csak elő, nagy ámulattal övezték, pedig ő nem tartotta különlegesnek, hatalmasnak, vagy tiszteletet parancsolónak magát. Jóindulattal viseltetett az emberek iránt, akik pedig valóságos csodaként élték meg a vele való találkozást. Babonás történeteik, miszerint a sárkányok gonosz és félelmetes népségek, mosolyt csalt a látogató arcára. A vár legmagasabb és legerősebb tornyán üldögélt ezután a legszívesebben, vagy hatalmas szárnyain a levegőbe vetve magát a környező hegyek körül körözött, hogy most már mindenünnen, sokkal inkább megbámulhassa a várat.
Történt egyszer, hogy a gonosz teremtmények, vérszomjas trollok fenyegették az emberek városát: a király a sárkánytól kért segítséget, aki könnyedén elűzte a hívatlan betolakodókat: ettől az alkalomtól fogva már, mint a vár védelmezője és megmentője tűnt fel az emberek szemében.
Sok-sok év telt el így, a vár népe egyre sokasodott, s fejlődött tudományokban, bölcs tanításokban egyaránt. Egy virradatkor különös látvány lepte meg a sárkányt: hasonló páncélos lovagok seregei sorakoztak fel a vár körül – ostromra készültek. A sárkány aznap egy új, eddig nem ismert emberi fogalommal ismerkedett meg: a háborúval. Megannyi király váltotta egymást azóta a történelem színpadán, de mint mindig, most is városuk védelmezőjéhez fordultak segítségért. Ő azonban nem értette: ugyan miért akarják egymást bántani, hisz alig különböznek valamiben… Népét azonban, melyhez már szívvel kötődött, megvédelmezte. Lelkébe azonban különös érzés fészkelte be magát: helyesen cselekedett vajon?
A napsugarak komótosan vonták aranyló sárgába a romvidék szürke falait. Az orkok rühellvén a fényt, elvackolták magukat szürkületig, a táj ismét kihalttá és élettelenné változott. A sárkány egy pillanatra felriadt régvolt korokon való elmélkedéséből. Hová tűntek azok az emberek? Hová lettek a mosolyok, a csillogó szemek, az énekek, a bajnokok, a fényes kardok? Jogos volt a védekezés az idegen fajok ellen, de vajon ugyanilyen jogos volt egymás életére törni? Az évek multával egyre megsokasodtak az úgynevezett háborúk. Mint kiderült, nem is olyan messze földön megannyi ilyen vár és város épült, megannyi nép kívánta kivenni a maga részét a világból. Mit ér ez azonban, ha egymás vesztére törnek? Lassan, alig észrevehetőn, de mégis bizonyos változásokra lett eztán figyelmes: eltűntek a hajdani vitézek, helyüket fanatikus és nagyra törő vezérek, életüket meggondolatlanul, üres frázisokért eldobó katonák vették át, a papok már nem eskettek, hanem átkokat kiáltottak ellenfeleikre, a varázstudók tudományukat nem alkotásra, hanem pusztításra kezdték használni. És ez még csak a kezdete volt annak a szomorú, hanyatló folyamatnak, mely kezdetét vette. Hová tűnt a bátorság, a becsület, a szerelem? A vidám énekek helyett gyűlölettel teli harci indulók zengtek, az ölelő karok fegyvert forgattak, a szemek parazsa már nem örömet, hanem haragot szórt. Mikoron sírba szállt az utolsó király, helyüket törtető hadvezérek, ármánykodó papok, tudományukba beletébolyodott varázstudók vették át. S egy napon, amikor fenyegető hadak árja vette körül a várat, elnyelni akarván az egész népet, az elöljárók a sárkányhoz fordultak diadalért.
Ő azonban csak ült szomorún a legmagasabb torony tetején, bánatosan nézett a díszes ruházatú, artikuláló, kiáltozó emberekre, s fejét ingatta – nem tehetem. Már rég nem azok voltak ezek, akiket annak idején szívébe zárt. Agresszívak lettek, önzők, gyűlölködők, önmaguk paródiái. Az emberek haraggal fordultak ekkor a sárkány felé, szitkokat szórtak fejére – meg sem fordult benne azonban, hogy ezért bántsa őket. Megfordult, kitárta gigászi szárnyait, majd levetette magát a toronyból, s az északi szél hátán a magasba repülvén eltűnt a hegyek között. Sokáig nem tért vissza, csak a csata zaja, a kiáltások és a zokogás maradt meg benne, mely felverte a környező hegyek csendjét, s mely azóta is kísértette magányos, hideg, téli éjszakákon. Mire visszatért nem talált mást, csak holtakat és romokat. A hódítók kifosztották a várat, falait ledöntötték, házait lerombolták, csupán a legmagasabb toronnyal nem bírtak el, mely romosan és düledezve, de ott állt megingathatatlanul, régi korok mementójaként. S a sárkány búsan ült vissza megcsonkított régi kedvelt helyére, ahogy végignézett az alanti elpusztult világon, keserű mosoly futott végig arcán, amint a régvolt időkre gondolt – hát ezek vagytok ti, emberek. Attól kezdve nem vágyott többé repülni. Kővé változott ott, a torony magasán, örökkön a keleti eget és a felkelő Napot, az elveszett remény utolsó hírnökét kémlelve.
Egészen biztos vagy benne, hogy fel akarsz menni az Elfeledett Hegyre? – kérdezte a lány szelíden, ugyanakkor beletörődve a megmásíthatatlanba.
– Nincs más választásunk, te is tudod jól – válaszolt a férfi, szakállán végigsimítva, kék szemével a ködös hegycsúcsot kémlelve, kezét kardja markolatán nyugtatva.
– Teljesen megbolondultatok? – kiáltott egy vékonyka hang. A harcos hátizsákjából nagy szemű, riadt goblin kandikált – Az a hely el van átkozva! Szörnyű történeteket hallottam ám róla! Veszedelmes orkok lakják, na meg ott az a félelmetes dög! A sárkány!
– Épp ezért megyünk oda – cibálta meg tréfálkozón a lány a goblin fülét, mire az abbahagyta a siránkozást – egyébként is örülj, hogy ilyen kiváló utazásban lehet részed, és nem kell sebesült lábbal megmásznod a hegyet!
– Szóval velünk tartasz mégis? – kérdezte a férfi, csodálkozón vizsgálva útitársát. A lány nem válaszolt azonnal, tűnődve állt egy darabig, miközben a hajnali derengés körbefonta karcsú alakját, hullámos vörös haját.
– Ugyan, hova máshova mehetnék – válaszolta végül, s ajka bíztató mosolyra húzódott. Egy pillanatra képtelenné váltak elszakadni egymás tekintetétől: olyan perc volt ez, amikor valami szépet, vagy bátorítót szokás mondani a másiknak, most azonban csak a kék és zöld szempár szólt egymáshoz kedvesen.
– Na mi lesz? Akkor most mégsem megyünk? Jaj de jó, tudtam, hogy meggondoljátok magatokat! Tudjátok, már kezdtem aggódni – zendített rá a kis goblin, ám hirtelen csalódottan vette tudomásul, hogy mindketten a hegyi ösvény felé fordulnak, majd lassan felfelé indulnak a meredek, köves úton.
– Én megmondtam! Előre megmondtam! A vesztetekbe rohantok! – vékonyka hangja még sokáig hangzott tompán visszhangozva a sziklafalak közt, míg végleg el nem nyelte őket a rengeteg.
Találkozott végül a három vándor a sárkánnyal? Ki tudja, hiszen ez már egy újabb mese kezdete…
Az első – „sárkányos” – fele kifejezetten inspiráló volt, szép hangulatteremtés 😉