A falusiak mind összegyűltek a fogadó előtti téren. A domboldalban lángoló kastély fénye nappali ragyogásként űzte el az éjszaka sötétségét … a szívükből is. Az éjközép órájában senki sem volt, aki ekkor aludt volna. Tekintetük kastély és a falu közötti rengetegből kivezető útre szegezték, várakozva, hogy barát vagy ellenség lép ki a fák közül.
Az úr zsoldosai éppúgy érkezhettek, mint az idegen, aki napokkal ezelőtt érte el a falut, meghallgatta őket és elindult felfelé a dombra. Senki sem merte kérni azt tőle, amit a szívük mélyén a legjobban reméltek. Lélegzevisszafolytva állt a tömeg olyan áhitattal, ami talán kitartott volna hajnalig is. Azonban hamarabb érkezett válasz a ki nem mondott kérdésükre.
A rengetegből magányos alak lépdelt ki. Délcegen, köpönyegét mégis fázva húzta össze magán, mintha csak nem is a magasban tomboló lángok közül érkezett volna. Közelebb érve azonban az emberek látták a csizmája nyomán felkavarodó pernyét és érezték ruhájának füstillatát. Nem tudták levenni róla a szemüket, mégsem merte megszólítani senki.
Az idegen égszínkék szemét végighordozta mindannyiukon. Nem volt olyan jóképű, mint a molnár, nem volt olyan izmos, mint a kovács és annyira idős sem, mint a bíró. Mégis mindannyian a legnagyobb tisztelettel és áhitattal vették körbe néma csendben, ő azonban mintha hozzászokott volna az ilyesmihez megértő léptekkel haladt tovább köztük, nem szólt.
Egy fiatal lány szakadt el anyja szoknyája mellől és a faluból kifelé tartó férfi elé rohant. Szeme smaragdként izzott az idegen hátterében lángoló kastély fényében. Szája széle remegett és örömkönnyek gyűltek a szeme sarkában. Váratlanul megölelte a férfit, pedig csak térdéig ért és hálálkodva sírni kezdett.
Az idegen elmosolyodott és lehajolt, hogy a lány fejére tegye vértől iszamós kezét. Még egyszer utoljára visszafordult a lángok és a falusiak felé, majd letörölte a lány szeméből a könnyeket és hogy más ne hallja, a fülébe súgott valamit … valamit amit a lány elkerekedett szemekkel hallgatott és nagyon fontosnak érzett.
Nem tudta mikor engedte el a férfit és az őt, nem emlékezett mikor ölelte anyja óvón át vitte haza mielőtt a falusiak is nyugovóra tértek. Ágyában fekve még sokáig hallotta a férfiak éledő jókedvét, kurjongatását és a távolban hangosan ropogó lángok zaját. Végül elaludt, de soha nem tudta elfelejteni azt az éjszakát, amikor előtűnt a nap fénye a két hold között.
***
Régen elfeledett ösvény vezetett a fából faragott szoborhoz az erdő mélyére. A lány még nagyanyjától tanulta meg az idevezető utat és, hogy milyen imádságokkal, ajándékokkal tartozik a szenvtelen képmásnak. Friss gyümölcsökkel és az út mentén szedett virágokkal vette körbe a köpenyes alakot mintázó faragványt mielőtt térdre ereszkedett előtte és összekulcsolt kezekkel mormolni kezdett volna.
A falusi pap nem örült volna, hogyha tudja, hogy idejár, ahogy a barátai elől is titkolta ezt a családi hagyományt, amit mamája halála óta is csak ő tartott már. Imádsága végére érve feltekintett a Vándor képmásának idő koptatta arcára, mely éppoly kifürkészhetetlen volt így, ahogyan az eredeti lehetett egykor nagyszülei korában. A lány mégis remélt, hogy fohásza eljut a Vándorhoz, mert hitte, mióta először hallotta történetét.
Az ösvényen visszaindulva arra gondolt, hogy mekkora szükség lenne most is a Vándorra … hogy a pap és a bíró sem lesznek képesek megvédeni őket a veszedelemtől. Mikor feltűnt előtte a falu képe észrevette, hogy nagy mozgolódás támadt a főtéren és közelebb érve már látta is miért: idegenek érkeztek hozzájuk …