Elveszett Mesék: A béke követei (2/4. rész) M.A.G.U.S. novella

A Manifesztációs Háborút lezárni készülő békekövetség Isidor de Sedierta vezetésével átkel a Shibara folyón és az ismeretlen Mélysivatagba lép, hogy megkeresse az amund fősereget. Időközben egyébként sikerült címet találnunk a készülő kötethez is (köszönet Rafinnak), mely így végül az AranyTenger, vagy az Amundok Könyve (ATAK) nevet kapta keresztségében. A Béke követei történetből alkalmasint mikor egyben fent lesz és lesz rá igény (szokott) akkor egyben egy szerkesztett verziót is felteszünk. Az ilyen impresszióknak ez inkább a nyílt tesztelése véleményezésre.

II.

Az egész sereg felsorakozott, amikor a követség felszedelőzködött és kifelé indult a táborból. Az éjszaka futótűzként terjedt el a hír a tábornok vakmerő tervéről. Döntése legalább annyira megosztotta az Egyesült hadakat, mint korábban alvezéreit. Azonban amikor a nap első fényeinél elhaladtak a seregtestek előtt, Isidor de Sedierta mindennél bizonyosabb lett döntése helyességében. Elcsigázott, sérült katonák szegélyezték útjukat a folyó felé menet.

A shadoniak állásainál hadfik emelkedtek fel és a Hétarcú jelét mutatták a távozók és köztük a Szent Légió küldöttje felé. A pyar sátrak árnyékából Dreina lovagja elismerő biccentéssel búcsúztatta őket, oldalán felsorakoztak a Hat Várostól idáig kitartott harcosok. A kráni szabadosok sáncaik tövéből szemlélték vezetőjük távozását és, hogyha küldtek is neki istenhozzádot, akkor azt a szellem nyelvén tették. A dszadok voltak akik a leghangosabban és a legvegyesebben fogadták a követséget: isteneik küldötte, a Rászim némán figyelte a társaságot, miközben népük nyelvén az emberei áldást vagy átkokat szórtak a távozók felé.

A tábor szélén a kalandozók álltak sorfalat a tábornoknak. Kabal Komattre oldalán ott volt a törpe Grimhold Drán, balján a hőségtől elcsigázott harcművész, Ifar cirn Inmettiel. Ők Erion óta követték Krad paplovagját és egyenként kezet ráztak vele, szokásaik szerint kívántak jószerencsét és az isteneik áldását a kezdeményezésre. A Latrok a háttérből búcsúztatták komor vezetőjüket morgással és pajzán viccekkel, amikre csak vicsorral válaszolt, kifejezve ellenérzését, hogy végül a követséggel kellett tartania.

Annyiban különböztek csak egy vert hadtól győztesként, hogy még élnek – állapította meg magában Isidor de Sedierta, de véleményét nem osztotta meg útitársaival. Mikor az utolsó erődített homok árkot is maguk mögött hagyták és már csak a Shibara vonala csillogott előttük az arany mezőn végignézett a hevenyészett követségen. A sereg utolsó hátas állatai közül kettő húzta a masszív szekeret a békeajándékokkal, a bakon a Latrok vezetője ült. Mellette a shadoni lovag feszített a lehetőségekhez képest délcegen egy fehér szőrű gorviki paripán, a kráni asszony egy tevén ügetett a menet mögött éber hátvédként.

Isidor a folyóig nem ült fel a sok csatát megért öszvérére. Tudta, hogy milyen súly jelentette neki idejekorán nehéz vértjével. Megelégedett azzal, hogy fegyverzetét és páncélja kényelmetlenebb részeit hozatta vele. A Shibarán átkelni máskor lehetetlen lett volna a mély iszap, a kajmánok és a nádasban rejtőző más veszedelmek miatt. A korábbi csata viszont olyannyira szétzilálta az egyébként büszke folyamot, hogy még mindig vékony erekre szabdalva tekergődzött a nap hevétől szilárd lápos szigetek repedései között.

Átkeltek a folyón. Kezdetben óvatosabban haladtak, előbb a Lator, majd a kráni vizsgálta meg a túlparti homok nyomait, de ugyanarra a következtetésre jutottak: hogyha volt is itt sereg, az erőltetett menetben keletnek indult, nem táboroztak le, nem hagytak hátra sebesülteket vagy szétszórt fegyvereket. Isidor tudta, hogy az amund nép kegyetlenségén felül mennyire nyersanyag híján lehet egy ilyen világrészen, így ezen nem csodálkozott. A fém vagy csont éppolyan értékes lehet egy ilyen évezredekig rejtőzködő nép számára, mint halottaik húsa és vére.

Egyre merészebben haladtak a kijelölt keleti irányban, napközépkor egy lapos szikla takarásában rövid pihenőt rendeltek el és bár tanácsos lett volna, de nem várták ki az éjszakát a továbbhaladáshoz: hogyha olyan ragadozót követnek, amelyiknek az éjszaka megsokszorozza erejét és harci kedvét, akkor nem tanácsos elébe menni a veszélynek. Egy szertartás és fohász után Krad pontosabb útirányt biztosított a csapatnak és északkeletnek fordultak rögtönzött táborhelyükről.

Eljött az este, de még a felkelő és lebukó vörös hold is erőltetett menetben találta az elcsigázott csapatot. Éjközépkor parancsoltak csak megálljt maguknak és őrséget állítottak. Magasan járt az égen a kék hold, amikor a kráni asszony mindenkit csendben felébresztett, hogy mozgást észlel a dűnék mögül. Nem tudták, hogy mi volt aznap éjszaka, ami megtámadta őket. Talán egy éhségtől megbátorodott manase, talán másféle éji rém. Közéjük rontva széttaposta a tábortűz parázsló fényét, egy málhás állatot halálra sújtott és a shadoni délceg paripáját magával hurcolta a sötétbe, ahonnan jött.

Az öszvér is csak reggelre kódorgott vissza a táborba, a csata hevében eloldotta kötelékét és biztonságba menekült. Isidor ismét meg kellett, hogy állapítsa, hogy milyen értelmes és hűséges jószág, mire a kráni megjegyezte, hogy őt kellene az amundok közé küldeni tárgyalni. Régóta először nevettek közösen, ami valamennyire oldotta indulás óta gyűlő és az éjszaka tetőpontjára jutott feszültségüket. Valamivel lassabban és nehezebben haladtak tovább a sivatagban, immáron mindenféle nyom nélkül és csupán a paplovag megérzését követve. A kulacsukból gyorsan fogyott a víz.

Árnyékot nem találtak később sem, csak meleget. A szűkös reggeli óta szót sem igen váltottak már órák óta. Északon ugyan olykor felderengett olykor egy szürke határvonal a távolban, amit a Lator a Sheralnak hitt, a shadoni egyszerű délibábnak, de Isidor úgy sejtette csupán a Harel-Kasszán egyik hegyvonulata lehet. A fény szikrázott minden irányban a láthatáron és már a kráninak is hallották olykor nyögéseit és sóhajait, amiket korábban csak a legádázabb csaták során hallatott korábban.

Erejük végén túl, de még napközép előtt érezték meg a rezgéseket. Először csak fájó izmaik remegésének érezhették joggal, de miután egyre ütemesebben és erősebben közeledett és egymás kérdő tekintetei összetalálkoztak biztosak lehettek benne, hogy mind ugyanazt és ugyanúgy érzik. Isidor egy intéssel leparancsolta a két férfit a bakról, az asszonyt a tevéről, ő maga pedig egy magas dűnére masírozott fel vértezetében, a többiek pedig követték őt, mint oly sokszor korábban csatákba.

Az eléjük táruló látványtól elakadt a lélegzetük: az északkeleti távolban, mintha talaj közeli homokvihar született volna éppen, egymás utána falva fel a szikrázó dombokat és több láb magasra taszítva az égre a kiásott homokot. Bármi is volt az, feléjük közeledett és a rezgés is egyre csak erősödött, pedig még több mérföldre lehetett dűnéjüktől, kiterjedése azonban már több száz láb hosszú volt és egyre csak növekedett. A követség tagjai aggódva néztek össze, tábornokuk tekintetét keresték, aki azonban nem tudta elvonni figyelmét a különös jelenségről.

– Az nem lehet – csikorgatta a homokszemeket kiszáradt szájában és meglazította kardját hüvelyében, miközben a kráni asszony egy érzéssel közelebb húzódott hozzá és kardvégű rövid lándzsáit előhúzta a háttokból. A Lator szárazon kiköpött és arany-ezüst vasökleit felhúzta a naptól cserzett bőrű ujjaira, a shadoni nem tett harci előkészületeket. Állhatatosan térdre roskadt és alig hallhatóan fohászkodni kezdett istene harmadik arcához:

– „Hiszek minden egyes esőcseppben, mitől a réten minden kicsi kis virág kihajt …” – a homoktornádó tetején ekkor tűnt fel egy csúcsdísznek látszó idegen faragású szobor, majd követte egy masszív gúlapiramis lépcsőzetes éle, ami tolta és szinte vágta maga előtt a homokot. – „Hiszem, hogy valahol a sötét éjben egy gyertyafény túlél minden vihart.”

A shadoni fohászát ekkorra már teljesen elnyomta a mélyből felbukkanó kőmonstrum morajlása. Ahogy közeledett egyre több részlet látszott kirajzolódni rajta: árkádok vastag oszlopai, homokot fúvó kürtők és kisebb szentélyek a gúlatest különböző pontjain, amelyek különös formája és elrendezése a rajtuk átsüvítő szelet éktelen ricsajjá, kakafóniává, de mégis valahol egy őrült rendszerré kovácsolták. Egy jelrendszerré, amelynek üzenete azok számára is érthető volt, akik nem ismerték azt a kultúrát és nyelvet, amihez a szörnyű jelenés tartozott: halált hozok, szenvedést osztok, s a harc céltalan, oktalan ágálás csupán az elkerülhetetlen pusztulás ellenében.

Ha valamelyikük ordította is közülük, hogy nem kellene e megpróbálni kitérni a sivatagban feléjük úszó amund erődváros elől nem hallották meg. Ha nem a mélyből érkezett kőbestiát mustrálták idegesen, akkor a tábornok ifjú szoborarcát mustrálták, de az csupán mereven szemezett a közeledő iszonyattal. Ha nem ismerték volna azt hiszik megbabonázta őt valami varázzsal, hisz láttak már ilyet a hadjárat során eleget az amundok bűverejéből, de másról volt szó. Isidor elértette az amundok üzenetét és gondolatai a közelgő tárgyalás feltételei körül forogtak.

Hogyha ilyen eszközöknek parancsoltak volna a háború során az amundok, akkor idáig sem jutnak el soha. Mélyből felmerülő és alábukó erődvárosokkal találkoztak, pusztítottak is el és voltak jelei annak, hogy ezek egykor talán a helyüket is tudták változtatni, de hogy a Hetedkorban ilyen mágikus erejük legyen az ellenségeiknek az csupán a legőrültebb katonáknak jutott volna eszébe elegendő égetett szesz hatása alatt. Ezzel … ezzel az egy mozgó erőddel megfordíthatják a háború sorsát és talán az egész világ történelmét is.

Riadalmuk akkor sem csillapult teljesen, amikor a ragadozó város lassulni kezdett és teljesen a felszínre érve már a homokot sem tolta olyan magasan maga előtt. Pár száz lábnyira állt meg ék alakú piramis éle a békekövetség dűnéjétől és méltóságteljesen félfordulatot tett, feltárva oldalán a számtalan sötét üregjárat felszínhez legközelebb eső egyikét. Az erődváros homlokzatáról több élethű faragású amund szobor fordított élettelen tekintetét a négyfős társaságra, de más ellenséges gesztust nem tettek.

– Azt hiszem ezt felfoghatjuk akár egy meghívásnak is – dörögte Isidor de Sedierta és mély, ideges sóhajjal addig kivont kardját a hüvelyébe lökte. Úgy érezte, hogyha ezután használnia kellene nem változtatva az események kimenetelén vele. Tüntetőleg elindult a dűnén lefelé a feltárult üreg irányába. A szobordémonok minden mozdulatát csikorgó homokmozdulatokkal követték. A társaság hamarosan felzárkózott mögé és egymás után követték a város mélyébe.

A járat bejárata két vaskos oszlop találkozásánál indult, melyhez lépcsők vezettek felfelé a gúla oldalán. Kialakítása azután egy eltúlzott nőalakban folytatódott, amely mintha kéjesen vetné a hátát az erődváros főpiramisának. Hajlataiban és vállán álltak az amund férfiakat formázó szobordémonok, súlyos kétkezes lapátformájú fémfegyvereket tartva. Isidor nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy a városba egy ilyen szeméremajkakhoz hasonló kapun lépnek be, így inkább magában összerendezve az amundokról szerzett tudásával elveszett istennőjük, a rabságba kényszerített Nesire motívumával azonosította azt.

Csak a comboszlopokon túl tudatosult benne, hogy ez a szemérmetlen gesztus is csupán egy újabb, néma üzenet lehet az ő számára: bárki és bármi is várja őket az erődváros mélyén tökéletesen tisztában van ki ő és milyen céllal indult, majd érkezett meg az Ibarába. Nesire bebörtönzött manifesztációját jött elpusztítani, hogy a háború alakulásától függetlenül a végjátékban ne kettő, csak egy földre szállt szörnyistennel kelljen szembenézniük az emberiség egyesült seregeinek. Célját ugyan soha nem rejtette véka alá senki elől, az mégis megdöbbentette, hogy valahogy az amundokhoz is eljuthatott. De vajon ki…?

A járat széles volt ugyan, ők mégis egymáshoz a lehető legközelebb húzódva haladtak az idegen falrajzok között. Monoton ismétlődésük mintha mérföld hosszan töretlen lett volna, s a gyorsan távolodó külvilág fénye sem kísérte őket sokáig. Szent Fény helyett fáklyákat gyújtottak, tudta, hogy kísérete legalább olyan rosszul viselné a baljós előjelként ragyogó vörös világosságot, mint ő maga. Így inkább érezték magukat a háború előtti kincsvadászoknak, akik sírokat fosztogatni jönnek egy kihalt piramisba, mert senki sem érkezett előzékenyen fogadtatásukra a mélyből.

Több száz lábnyira járhattak már a település mélyén, amikor Isidor változásra lett figyelmes, de nem környezetében, hanem magában. Ahogy tekintete követni próbálta a falon kígyózó írásjeleket, úgy foszlott le elméjéről a minden reggeli meditációval felépített pajzs, mely ártó mágiák és szentségtelen hatások ellenében védelmezte tudatát Kradnak tett mindennapi szolgálatai során. Őszintén elcsodálkozott ezen a különleges építészeti képességen, mely hideg és élettelen kőből ilyen erős és védhetetlen képességet formáz a behatolók ellenében.

Először arra gondolt, hogy megálljt parancsol társainak, hogy egy rövid pihenő során újraépíti pajzsait és felhívja az ő figyelmüket is erre a szokatlan jelenségre. Végül azonban elvetette ezt, követségbe érkeztek és tárgyalni, egy láthatóan és érezhetően hatalmasabb erővel, akinek nyilván legyezgeti büszkeségét, hogy vendégeit és áldozatait pont ott és pont úgy tudhatja, ahol és ahogyan akarja. Ha pedig tévedne, nos, majd Amhe-Ramun oltárán kivérezve kéri majd Krad megbocsátását.

A járat véget ért és egy hatalmas csarnokba vezetett, amelyet a kintiekhez hasonló oszlopok tartottak ferdén, körbe-körbe faragva. Egy lépcső vezetett a mélybe, ahonnan amund szempárok ezrei ragyogtak rájuk azúrkéken várakozásteljes némaságban. A gyűlölet, amit korábban a parancsnoki sátorban érzett a folyó túloldaláról itt szinte kézzel tapintható volt és elemi erővel csapta őket mellbe, láthatóan útitársai számára is érezhetően.

Több szívdobbanásnak is el kellett telnie, mire rávették magukat, hogy leereszkedjenek a mélybe az amundok közé. Elméjük lebontott védőbástyái nélkül olyan érzés volt, mintha folyékony indulatok forró katlanjába merülnének le mezítelenül. Az amundok serege megnyílt előttük és egy kacskaringós, folyton változó folyosót nyitott maguk között, ami valahová a csarnok mélyére vezetett. Az élő sorfal úgy látszott önmagát terelgeti, mintha láthatatlan falak között haladtak volna, a bármikor kitörni kész fenevadak között.

Isidor ráébredt, hogy semmiféle varázslat nem köti ezeket a lényeket az engedelmességre: csupán érzéseiket rángatja zsinóron valami sokkal nagyobb akarat és a pókhálófonalai ennek az erőnek egy ponton futnak össze valahol a csarnokban, arrafelé, ahová tartottak. Az amundok acsarogtak, fegyverüket rázták, de nem emelték derekuk fölé, kimutatták ínyüket és ragadozófogukat az előttük elhaladó követeknek, miközben azok a tömeg szíve felé közeledtek. Isidor harmadik szemét elvakított az őrjöngő indulat, ezért inkább lezárta szelleme érzékszerveit.

Egy elefántcsont pulpitus felé közeledtek, amin három sötét alak állt. Négy könnyű lépcső vezetett föl rá, de mielőtt elérhették volna egy hatalmas amund toppant eléjük az útra. Talpig színesfém páncélt viselt, részben ibarai módra, de kidolgozása és faragásai Isidort Krán munkáira emlékeztették. Oldalán szörnyű, ‘korcskard’ villant meg, kétféle fémből vert fogas végű kard, amit még sohasem látott, csak kalandozók nagyzoló leírásaiban. Az amund nem osztozott a többiek gyűlöletében, de ellenséges volt.

Szoborszerű termetét ugyan elrejtette a ráöntött arany vértezet, de arcának nemes vonásai és hosszú, egyenes fekete hajának esése elárulta, hogy fajának büszke és tiszta vérű példánya. Szemének azúr ragyogása szinte eltompított a körülötte állókét, ahogyan valamivel föléjük is tornyosult és így egymagasságban nézhetett farkasszemet Isidorral. Néma párbajuknak azonban egy éles rikoltás vetett véget az emelvényről, amit a paplovag nem értett, de az amund igen, és engedelmesen félreállt az útjukból.

– Ra’ Ashe!

A csarnok mennyezete szétnyílt, ahogyan a piramis csúcsa négyfelé csúszott és a magasból friss levegő rohant be a terembe. Fénycsóva csapott le a fülledt sötétségbe és megvilágított a fehér talapzaton szoborszerűen álló alakot, oldalán két térdelő, díszes öltözetű szolgájával, akik fölé magasodhatott így. Öltözete hasonlóan a nagy termetű amundhoz Ibara és Krán kevert kultúrájának gyermeke volt, de tekintete, leszámítva az átható és bogártalan kék szemeket, barátságosnak tűnt, ami idegenül hatott ebben a környezetben. Ha ez nem, akkor hosszú smaragd palástja emelte volna ki a tömeg közül.

Öles léptekkel a pulpitus széléhez lépett és meztelen kezét nyújtotta jóság mosollyal az érkezők felé, hogy felsegítse őket maga mellé. Isidor értetlenül fedezte fel gesztusában a délvidéki lovagkultúra elterjedt etikettjét és bizonytalanul ugyan, de a maga fegyverforgató kezét nyújtotta az idegen amundnak, akivel kölcsönösen megragadták egymás alkarját, ahogyan fellépett mellé a fehér fénybe. A smaragd palástú amund ismét barátságosan elmosolyodott, majd sötét sörénye lobbanásával a várakozó ezrek felé fordult.

– Ez az ember itt Isidor de Sedierta, az ellenségem! Olyan mint én, de nem én vagyok!

Az amundok hangulata egy pillanatra megváltozott, Isidor megérezte az asztrális pókháló pengését minden irányba, ahogy az érzések, mint a hullámok vágtak végig a több ezer fős tömegen. Bátortalanul a mellette álló amundra pillantott és rányitotta harmadik szemét. Nem tévedett, ő volt a pókháló középpontjában, érzéseit úgy sugározta ki a többi amund felé, ahogy a bárdok a dalaikkal hoznak hangulatba egy nemesi közönséget vagy egy kocsmai ivótársaságot. Isidor ebben a pillanatban megértett valami fontosat az amundok közötti kommunikációról.

– Olyan mint én, de nem én vagyok! Nagyon hasonlít rám, de nem én vagyok! – kántálta a többezres tömeg elváltoztatva egyes szavakat, erősen tört közös nyelven, de Isidor tudta, hogy értelmüket nem a hangok útján továbbítják, hanem sokkal mélyebben értelmezik, az érzések szintjén. Az amund végül ismét felé fordult és sokkal komolyabb, hivatalosabb arckifejezést öltött fel.

– Isidor de Sedierta, a nevem Nu’Golie, a Sakál, a Muad Munda, a Ciklus Őre, a Zöld Hadúr és köszöntelek a Hirokin Birodalomban, Bar Angala erődvárosában. Bocsásd meg hű szolgámnak, Ra’Ashenak túlbuzgóságát, ő nem láthatta azokat a nagyszerű tetteidet, mint én.

– Uram? – vonta föl szemöldökét Isidor de Sedierta értetlenül.

– Jöjj velem, Isidor és hozd hű követőidet is. Fontos dolgokról kell szót váltanunk, s a legfontosabbról, a békéről. Addig is pihenjetek le és legyetek házam vendégei, ti emberek.

– Igen, noshát – fordult zavartan Isidor társai felé, akik az emelvény tövében szorosan összezárva várakoztak. A shadoni tátott szájjal figyelte az eseményeket, a Lator a tömeget méricskélte mégis, a kráni asszony pedig mereven előrenézett, de egy-egy furcsa pillantással méregette az őt kaján vigyorral bámuló páncélos amundot, akit Nu’Golie korábban Ra’Ashe-nak nevezett – azt hiszem igazad van, Sakál.

– Ó, néha én is tévedhetek és néha neked is lehet igazad – nézett félre a Muad Munda az őrjöngésbe kezdő tömegre – tudom, hogy nem értesz még mindent, de a legfontosabb, hogy eljöttél és most itt vagy.

A teremben még sokáig visszhangozott az ordibálás és kiabálás, de miután a békekövetség eltávozott a négy amunddal egyetemben az ezrek is elszállingóztak az erődváros több száz járatában. Monoton kántálás kezdődött meg, kovácsüllők csengése és a magasabb piramislépcsők felől egy dal sorai vetettek hullámokat az asztrál tengerében. Bar Angala városa rezzenéstelenül állt a sivatagban, nyitott csúcsdíszén keresztül pedig a sivatag dala áradt szét a homokdűnék között.

***