– Mit olvasol ki a jelekből vajákos? Győzelmet vagy halált?
– Mi a különbség, nagyuram?
– Igaz.
A trónteremben mindenki feszülten figyelte, ahogy az állatbőrökbe csavarodott figura előre és hátra ringatózik és alakját hol elnyeli, hol kiereszti az előtte felállított serpenyőből felszálló színeváltó füstköd. Az oszlopok tövében a katonák idegesen markolták fegyvereiket, hol egymásra, hol pedig az emelvényen gubbasztó urukra pislogtak. Az mereven nézett maga elé, s a sámán tevékenységét figyelte. Olykor ujjaival türelmetlenül dobolt a térdén pihentetett bikaszarvas sisak tetején. Feszülten vártak mindannyian a nomád válaszára.
Az egyre hevesebben hadonászott a kezével és olykor talán levegőért is kapkodott, de egyre jobban látható módon sikerült a füstből alakokat formálnia. Ezek még nem voltak kivehetőek, de egy-egy részlet már-már kivehetőnek volt mondható: egy összeálló és szertefoszló fej, egy kardot tartó penge, egy füstkockákból felépülő kastély, ami össze is omlott szabályosan tégláról-téglára. A terem távoli sarkában valaki felhördült, amikor felfedezni vélte az imbolygó jelenésekben az értelmet.
A bikasisakos lovag felemelkedett trónjáról és közelebb lépett a sámánhoz és mutatványához. Oldalán széles pengéjű kard függött, ami szokás ezeken a vidékeken, sötétbarna bőrből és fémből készült félvértezetet viselt, ami már inkább a Városállamok kevert vérű kultúrájára vallott inkább úgy általánosságban. Jóképűnek mondhatták volna, hogyha nem foglalja el ábrázatát örökkön az a torz undor, amivel mindenki és minden iránt viseltetett a világon köztudomásúlag.
– Látom a szigetet, ami a mélyből emelkedett ki teknősformán és gyilkosokat szült.
– Moho’ton, a Gályák-tengerén … azóta a pyarroniták kipucolták, ahogy tudom.
– Látom Pyarront is, de nem ott ahol most áll, közelebb és fényesebben mint valaha.
– Az Ányékvilágban álló Ó-Pyarron, a világ civilizációjának sötét szíve.
– Látok egy hajót, ami hatalmasabb mint három hajó együtt véve és a szívében …
– A Lunír Istennő, partra vonszolták és kibelezték … az őt hajtó mechanikus szívvel együtt.
– Látok egy tolvajt, de nem, kettőt, fehér hajúak és nem hibáznak sohasem …
– A híres toroni tolvajtestvérek … Erion környékén fogták el őket végül.
– Látok egy tűzkígyót, ami a hegyről lerohanva lángba borítja az emberek világát …
– Hmm, ez lehet Eren és az Északi Városállamok is … ott történtek hasonló események.
– Mégis mire kíváncsi pontosan, nagyuram? – nézett fel fáradtan a füstből a sámán.
– A jövőre és arra, hogy mivel győzhetem le családom ősi ellenségeit végleg!
Az állatbőrös alak visszasüllyedt és újabb leveleket dobott a serpenyőben égő parázsra. Újabb lendületet kapott a füst és újabb színeket is. Abból immáron tisztán láthatóan emelkedtek ki alakok és egymást váltva emelkedtek a mennyezetig. Nők és férfiak, mágia- és fegyverforgatók másai, mint pillanatig létező füstszobrok csupán. Tekintetük a lovagon túl egy másik valóságot fürkésztek és csak átnéztek rajta. Az őrség tagjai hátrahőköltek, a sámán egyre hevesebben ringatózott.
Két kezét az ég felé csapta, ahol a mennyezeten tátongó lyukon át kitört a füst a teremből az éjszakai égre. Rikoltott és szemével a résen keresztül ragyogót teli vörös holdat kereste, a vadászok holdja. Arcán a kielégülés mosolyával hanyatlott a földre. Egy pillanatra kihagyott a parázsból áradó füst emelkedése, de csak hogy összegyűlve egy sokkal bonyolultabb ábrát rajzoljon a lovag elé. Két egymással szemben ágaskodó ménesen ülő páncélos alak, kezükben hosszú kopjákkal vadul egymásnak rontanak.
– Igen, hát persze … a TORNA. Takarítsátok el innen a szemetet és hozzátok a következőt.
A lovag elmosolyodott, ahogy a képet nézte. Szemében felismerés csillant és nevetni kezdett. Közelebb lépett a jelenéshez és kezével könnyedén intett a földön összecsavarodott állatbőrökre.