Új-Pyarron úgy ragyogott a kora őszi fényekben, mint amilyennek a bárdok dalában is szerepel: végtelen nyugalommal, türelemmel, az elpusztíthatatlanság szimbólumaként. A parti fák tövében aranyszín volt a lehullott avar, a szél és eső elleni ponyvák együtt táncoltak a magas tornyokon lobogó zászlókkal. A város örökkévalósága együtt változott az időjárással, s úgy tetszett minden évszakban a legjobb arcát mutatja. Egy otthonét, amiért érdemes meghalni.
A lovag az erkélyen állt, mögötte tovább folyt a délutáni fogadás. Köpenyes alakok nevetgéltek és szőttek magasztos terveket. Olykor felé néztek vagy mutattak nyájas mosollyal és ő mindig ilyenkor bíztatóan feléjük emelte a poharát és biccentett, ami láthatóan elégedettséggel töltötte el őket. Díszvértjét viselte, mert elvárták tőle, pedig a mosolyon túl úgy érezte valahol fullasztja ez az öltözet. De viselte, ahogy az előző napok megpróbáltatásait is a beszédekkel, a szónoklatokkal.
Ahogyan az azt megelőző éveket is tűrte: vándorlással, önmegtartóztatással és nélkülözéssel. Egyik erődből a másikba utazott folyton változó társasággal és egyre csak apadó barátokkal, harcostársakkal. Végül mindenkiben csupán vetélytársat látott és egyik torna után a másikon bizonyította, hogy előbbre valók náluk. Ütközeteik persze sportszerűek voltak, valódi virtusuk méretett meg: de végül minden őszinte gesztuson felül kerekedett az a kényszeres mosoly.
Ezt várták el tőle: hogy példa legyen azoknak a közembereknek, akik valószínúleg sohasem kerülnek közel az ő helyzetéhez, nehézségeihez, magányához. Lemondott sokmindenről, ó, igen. Néha bevallotta, hogy valahol út közben saját magáról is. Az Örök Város eszméje kedvéért. Ebben a pillanatban is a régi hit harcosai odabent ünnepelték sikerüket, hogy a militarista politika támogatóival ellentétben az ő bajnokuk indulhat az Örök Város lobogója alatt Roxenbe.
Milyen álságos győzelem ez … Nem aggódott. Azokban a messzi erődökben a legjobbaktól tanulta a kopjatörést. A Dúlás veteránjaitól, északi mesterektől, shadoni renegátoktól és néhány kifejezetten furcsa szerzettől is. Tudta, hogy ott messze, a Déli Városállamokban módja lesz a kontinens elgjobbjaival sorompóba állni. Egész életében erre készült és, nos, úgy érezte valóban nincsen félnivalója. Már csak pár óra és ismét megbízható paripája nyergében lesz, úton. Pár nap és kopjával a kezében bizonyíthatja a világ előtt, hogy ő az Örök Város Bajnoka.
Nevét harsogja majd a tömeg és képmását csókolják majd az emberek … mert így szokták. Asszonyok ajánlkoznak majd fel neki, de ő nem él majd a lehetőséggel. A lakomán visszafogott lesz és ha módja van rá az asztalról és tányérjáról a legjobb falatokat a legközelebbi koldus kölyökkel fogja megosztani. Mert ezt várják el tőle, mert ez az élete, mert ő az Örök Város Bajnoka. Sohasem volt másként és talán, ha Dreina is úgy akarja soha nem is lesz. Persze, mindehhez, előbb meg kell nyernie a közeledő tornát…
Lenézett a városra, ami ugyanakkor felnézett rá. Odaképzelte a délceg alakjáról mintázott kis szobrokat a piacra, szonettjei nyomtatott formában sokszorosított köteteit friss leányok keblére szorítva. Hagyta, hogy szalmaszőke hajába kapjon a szél és beszívta az Új-Pyarron felett tomboló ősz illatát és lehunyta a szemét. Igen, megéri … a győzelem keserű íze a nyelven, a heves szívdobogás, a tomboló tömeg és az ellenség fájdalomkiáltása. Bajnok lesz.