Kevesen merészkedtek ki a Régens parancsa ellenére a város melletti mezőre. Persze ez is csak olyasmi volt, amik az emberek elvártak világi vezetőjüktől, de betartását maguk sem vették komolyan. Annak ellenére, hogy az idegeneket szigorúan távol tartották az épülő faszerkezetektől, lelátóktól és bódéktól, a városiak, és köztük a dologtalan gyerekeik, csak egy újabb lehetőséget láttak benne a kitölthető élettérre. Utóbbiak ezen belül játéktérre.
A felnőttek éppen szünetet tartottak és kedvtelve nézték az elegyengetett földes részen játszó fiaikat és lányaikat. Azok, mert tudták jól hol állnak, egymás között mímelték a hetek múlva ugyanezen a helyen lezajló nagy lovas csatákat. Egy szélfogó roncsát sorompónak használva alig három-négy lábnyiról futottak egymásnak úgy, hogy a társuk nyakába ültek és fafegyvereikkel püfölték egymást, ahogy csak tudták. Mintha csak a tornával kacsolatos reményeik megvalósulását hozhatnák közelebb.
A tér másik oldalán egy nagyobb csapat feszes bőrlabdát űzött az egyik félkész tribunustól, a másikig. Vidám kiáltásaik összevegyültek a munkások és az uraik ebédjét hozott asszonyok kacarászásával. A bőrlabda kiszámíthatatlanul pattogott egy-egy heves rugás után keresztül a téren, egy alkalommal leverve az egyik önjelölt lovag fejéről a sisaknak hitt vödröt, ami nagy elégedettséget váltott ki a felnőttek seregéből, kik a közeledő délutáni nagy melegtől való félelemtől már neki is álltak sörrel és borral űzni el a testük fáradtságát a következő órákra.
Amikor azonban a Kosfejes által megszállt labda az egyik hosszú fa asztalra pattant és eltört két üveget és egy kupát is egészen más fogadtatása lett a rúgásnak. Rövid időre hangos jajveszékelés, majd szitkozódás és perlekedés hangjai váltották fel a vigasságot, aztán ki-ki a maga gyerekét jól elverte, mert persze önkéntes nem volt, aki vállalta volna a bűnös tettet. Kicsit szipogtak ugyan, de a játék lehetősége sokkal erősebb volt és minden folyt tovább az eddigi kerékvágásban.
Talán csak a rúgások lettek pontosabbak, de végülis így fejlődik az ember. Mikor a bőrgolyó túl közel került volna a felnőttek játéktalan világához a gyerekek együttes erővel ugrottak és futottak utána, hogy ne kerüljenek bajba. Csapatszellem is kell. Majd a labda egyszer a másik irányba gurult, de nem elég látványosan ahhoz, hogy ráfigyeljenek, s nem is elég közel a játéktérhez, hogy érdemes legyen utána menni. Csak egyikükben égett mégis akkora láng, hogy ügyetlenül utána kocogjon.
A labda valószerűtlenül pattogva gurult be a lelátó árnyékába, amiről még több deszka is hiányzott még. Megállt egy már kész merevítő oszlop tövében és várt. A fiút bátortalanul lépett be és annak ellenére, hogy egy fénysugár jól láthatóan megvilágította a bőrgömböt óvatosan lépkedett az elszórt fadarabok, itt hagyott szerszámok és fűrészpor félhomályában. Idebent melegebb is volt talán, mint odakint a mezőn. Idegesen körbenézett és a labdáért iszkolt.
Az árnyékok között moccant valaki vagy valami. A fiú hevesebben kapkodta a levegőt és nézte, hogy a homályból lassan kibontakozik egy idegen … egy valódi, városon kívüli idegen arca, kezei és majd az egész alakja. Hosszú hullámos barna haja volt, fehér inge és barna bőrnadrágja. Mellette az oszlopnak támasztva egy gyönyörű nyakú lantot látott az idegen kezében pedig egy fekete kalapot, amit álmosan pörgetett a kezében. Szakállát simogatva méregette a gyereket.
– Talán kicsit korábban érkeztem – sóhajtott északi akcentussal beszélve a közös nyelvet – de ugye itt lesz a Nagy Lovagi Torna és az a város ott a szomszédban ugye Roxen?
– Igen, uram, igen – válaszolt a fiú, egy pillanatra maga is elbizonytalanodva a válaszán.
– Akkor jó – hagyta rá az északi és fekhelye mellől egy kecses kardot emelt fel, hogy az övére tűzhesse – most gondolom majd elrohansz és szólsz valakinek, akik majd tömegben jönnek meglincselni és megverni engem … ugye?
– Nem, uram, nem – hüledezett a fiú és arra gondolt, amit aztán ki is mondott – A nemes úr látja a jövőt?
– A jövőt? Hmm – gondolkozott el egy kicsit az idegen – igen, azt hiszem ismerem a jövőt … legalábbis egy részét … egy lehetséges jövő fontos fejezeteit … igen. Jós vagyok.
– Mit rejt a jövőnk? – kérdezte félve a fiú és láthatóan el is feledkezett a labdáról már.
– „Zöld mennydörgés hasítja majd át az eget délről,
a Vörös Sárkány öröksége tíz lelket emészt majd el.
A Havas Szentek ajándékkal és vérért jönnek le a hegyről,
Öt halál csillapítja Antoh szomjúságát.
Békére talál végre a Veszett Vad,
felébred álmából a Fehér Oroszlán,
s a Koboldrejtek sem őrzi többé már a titkát.
A Sakálkirály sírja betemetve marad,
Égbe emelkedik az Elveszett Erőd,
S visszatér az is, aki a nap sebében eltűnt.
Elherdálják majd a Dúlás Kincsét is,
mire testvér lesz a Róka és Kos megint.
Legyőzőre talál a Sólyomszívű angyal,
kinek barátját a néma hegy nyelte el.
Utoljára kinyílik a Romlás Kapuja,
S megkezdődik majd a Sárkányok Smaragd Háborúja.
Mire a kilenc haláltalan temploma szétszéled,
megmutatkozik végre a Kék Sík Ura.”
– átszellemülten mondta mindezeket, majd kérdőn a fiúra nézett – Ennyi elég?
A fiúnak alig akadt ideje válaszolni, mert mögötte megjelentek társai, akik már aggódtak, hogy merre jár és türelmetlenül várták a játék folytatását. Helyette sikítottak fel az idegen láttán és rohantak ordítva a szüleikért. A fiú ösztönösen felkapta a labdát és magához szorította, ijedten nézett az idegenre, hogyan fog reagálni, de az csak fáradt sóhajjal a fejébe nyomta a fekete kalapot magában motyogva.
– Nekem sem lehet mindig igazam. Jól jegyezd meg, amit hallottál, fiú! Te tudtad meg először – legyintett és a fiú elrohant, ő pedig kilépett a lelátó alól, hogy lássa a távolban gyülekező embereket és a szavaival megterhelt gyereket feléjük futni – Az istenfélő lelkek imádják a próféciákat. Na, ez már egy igazi lincselős tömeg … – integetni kezdett a közeledők felé – ÜDV NÉKED ROXEN JÓ NÉPE!