John Castle: Lelkek (2. részlet) – Angyalok

Caleb d’Avrem életútja sokkal inkább zajlott a Krónikák mitológia hátterében eddig. Bár szinte a honlap minden inkarnációján megjelent belőle egy-egy darab, kalandmodulok terén is inkább a hangulatkeltőkben volt róla szó korábban. Ez az írás még sohasem látott napvilágot és kora ellenére megőrizte őt grafit színeivel az archívum sok-sok éven át. Így mondhatni ez a premierje az elveszett részletnek a Lelkek című regényből, ami ilyen darabokban, szinopszisban áll több mint egy évtizede.

Az előzményekről: P.sz. 3660-as években, az Északi Városállamok, Lammo városában két Iker fejvadász rejtőzködik a közelgő Zászlóháború vihara elől. Kemyron, az oroszlán viszont eltűnik és Caleb, a Farkas magára marad az idegen terepen, ellenséges kultúrák gyűrűjében. Jobb híján maga próbál a barátja nyomára akadni, de próbálkozásai sikertelenek. Kemyron utána jött ide, ahová olyasvalaki elől rejtőzött, aki a lagossnál is mélyebb sebet hagyott benne.

D’Avrem felfogad egy kalandozócsapatot, kétes, szél által összehordott tagokból. Egy becsületét vesztett korg barbár, egy száműzött gnóm mechanista, egy a városban láthatóan ismerősen mozgó veterán falanxharcos és egy titokzatos őszhajú ilanori bárd, aki úgy tűnik többet tud a Farkas származásáról, mint ő maga. Dolga végeztével az újdonsült felhajtó visszaindul rejtekhelyére, hogy felkészüljön elveszett klántársa keresésére…

***

Tudtam, hogy üldöznek. Amikor úgy érzed minden szem rád szegeződik és egyedül maradsz, akkor minden árny idegennek, minden arc ellenségesnek látszik. Hideg volt. Nedves, nyálkás köd ülte meg az utcákat. Fáztam, de melegített a gondolat, hogy üldözőimnek sincsen könnyű dolguk. Egyetlen esélyem az volt, hogy elérjek a menedékbe, a búvóhelyre, ahol már nem találhatnak meg. Végigrohantam az utcán, nem érdekelt ki vesz észre. Ha a köd nem rejt el előlük, akkor minden rejtőzködő tudományom kevés ahhoz, hogy élve eljussak célomig. Pedig még messze jártam tőle.

Az üres utcákon rohanva elgondolkoztam, hogy vajon ki próbál ezúttal elintézni. Ellenségeim listája hosszabb volt, mint barátaimé, de csak magamnak köszönhettem ezt az aránytalanságot. Mégis az isteneket átkoztam szorult helyzetemért. Ironikus, hogy akkor mégis egyikük, az Egy Isten háza felé siettem lélekszakadva. Az egyetlen hely ahol nem keresnének egy hozzám hasonlót egy imahely vagy templom. Arra pedig, hogy egy székesegyházban húzzam meg magam senki sem gondolna, még én magam sem. Ezért volt ideális rejtekhely.

Egy szűk sikátoron szaladtam végig, mikor az elsők beértek. Két oldalról közeledtek, kezükben acél, szívükben gyilkos indulat. Mindkét fegyvernemben otthonos voltam, mind a vívásban, mind a gyűlölködésben. Náluk mindenképp jobb voltam. Az első szemből rohant nekem, kardját döfésre készen maga előtt tartotta, hallottam a másik közeledő lépteit a hátam mögül. Az elölről jövő támadást ösztönösen védi az áldozat és így nincs módja védeni a második csapást, ami hátulról érkezik és a legtöbb esetben halálosnak bizonyul.

Ismertem a cselt és az ellenszerét is. Egyenesen a kard felé rohantam, anélkül, hogy lassítottam volna. Futtában kioldottam köpenyem szíját. Ahogy belekapott a szél hangos csattanással lobbant mögém. Reméltem ez megzavarja orgyilkosomat annyira, hogy ne láthassa, hogy mi történik előtte. A kardos ekkor már veszélyesen közel került, de nem lassíthattam. Hirtelen oldalra léptem, az utolsó pillanatban mielőtt még az acél átjárhatta volna a testem és a falhoz szorítottam a hátamat. Támadómnak nem volt ideje lassítani, egyenesen belerohant a kibontott köpenyembe. Talán föl sem fogta hogy kitértem az útjából, olyan lendülettel rohant el mellettem. Vadul átdöfte az éjszínű vászont, s mikor visszahúzta kardját sötét vér borította a pengét. Ekkor döbbent rá, hogy hibázott. Felém fordult, egyenesen a rám nézett, láttam a szemében a meglepetés, az ijedtség és a harag keverékét mely minden halálraítélt szemében fellobban az utolsó pillanatban. Tudta hogy meghal, én is tudtam. Nem volt érdekem, hogy helyreálljon a lelki békéje. Keményen az arcába tenyereltem és a szemközti falhoz csaptam a fejét. Tompa, nedves reccsenést hallottam, s a kezemen csillogó meleg vérből tudtam, hogy betört a koponyája. Egy rántással magam köré parancsoltam köpenyemet. Mögüle egy kétrét görnyedt alak vicsorgott rám. Véres nyál buggyant ki a száján. Kezével kétségbeesetten szorította sebét a mellkasán. Szemében nem láttam haragot, csupán értetlenséget. Nem értette, hogy a saját társa nyársalta föl. Nem hibáztattam ezért. Tűrtem pillantását, míg az megüvegesedett. A hörgés elhalkult, majd megszűnt. Idegesen a nadrágomba törültem a vért a kezemről, magamban átkozódtam. Ha lett volna időm nem kellett volna meghalniuk. Nem számít, elég értelmetlen halált és időm az nem volt.

Hátat fordítottam a vérmocskos sikátornak és teljes erőmből futni kezdtem. Hogy az üldözők, önmagam vagy a fiú tekintete elől, nem tudom. Csak azt tudtam, hogy ismét el kell tűnnöm a fürkész tekintetek elől. Legalábbis meg kell próbálnom. Az utcára érve behúzódtam egy kapualjba. Körülfolyt a némaság és a magány. Nehezen vallottam be magamnak, de hiányzott valami. Évekig voltam egyedül és élveztem, hogy senkire nincs szükségem. Aztán megismertem őt.

Más volt mint bárki akivel valaha találkoztam, nem ismerte a gőgöt, az emberi gyengeségeket. Drágakőként ragyogott ebben a sártengerben és fénye utat talált hozzám. Pillantása ígéretet hordozott, szavai őszintén szóltak és én menthetetlenül beleszerettem. Hibát követtem volna el mikor engedtem a szívemnek? Bűn az, hogy szerettem őt? Igen, és ezért a válaszért száz magányos, hideg éjszakával fizettem.

Hol hibáztam el? Hogy megfeledkeztem a jelenről, megfeledkeztem önmagamról. De ezt a hibát többé nem követem el. S lám a sors alkalmat ad, hogy ezt bizonyítsam. A sarkon ekkor tűnt fel egy újabb páros. Mit sem sejtve közeledtek a félhomályos beugró felé ahol én gubbasztottam. Nem vagyok kárörvendő típus, de amilyen gyanútlanul lépkedtek önkéntelenül is elmosolyodtam. Éreztem a vér dobolását a halántékomban, megnyugtató volt ahogy elöntött a régi, ismerős érzés. Ujjaim lassú ütemet játszottak a markolaton.

De hát az élet sosem olyan egyszerű mint ahogy azt reméljük. A mögöttem lévő ajtó hirtelen vágódott ki, hatalmasat taszítva rajtam. Elvesztettem az egyensúlyomat és kizuhantam az árnyak közül. Az utcakövekre estem, éles fájdalom hasított a homlokomba. Kábán tápászkodtam föl, szemeim előtt elhomályosult az utca képe. Láttam ahogy két torz árnykép egyre közelebb ér. Ösztönösen kirántottam az egyik kardomat és védekezően magam elé emeltem. Az első csapást reflexszerűen kivédtem, de éreztem, hogy a fogásom túl görcsös volt és a rövidkard csendülve ugrott ki a kezemből és szikrát hányva vágódott a macskakövekre.

Kétségbeesetten ugrottam hátra, hallottam, hogy apró acélhegyek csendülnek körülöttem a simára csiszolt utcaköveken. Íjászok gubbasztottak a tetőn. A helyzetem egyre szorultabbnak tűnt, az is volt. Egy pillanatra átfutott az agyamon hogy meghalhatok. Dicső halál volna, férfihoz méltó, hogy harcban essek el, ilyen túlerővel szemben. Nem volt soha semmim amit magaménak mondhatnék. Kemyronra gondoltam, hű barátomra, aki nélkül már rég megszabadítottam volna a világot magamtól. Mióta megismertem társam volt minden harcban és küzdelemben. Ő volt az, akire számíthattam, csak előtte nem kellett szerepet játszanom.

Hiányozni fog.

Láttam, ahogy a félhomályos kapualjból újabba alakok özönlenek elő. A kardom végtelennek tetsző távolságban hevert a földön. Előttem már ott állt az a kettő amelyiket az utcán közeledni láttam. Ujjaim rászorultak az egy megmaradt kardom markolatára…

Ő vajon mit szólna?

Összeszorítottam a fogamat, lábaimat támadóállásba lassan előrecsúsztattam, szabad kezemmel megragadtam a köpönyegemet.

Érdekelné hogy egyáltalán meghaltam?

Számítana neki bármit is?

Az íjászok nem lőttek, túl közel álltak hozzám a saját társaik. Támadóim, pont egy tucatnyian, félkört alkotva közeledtek felém.

Ejtenél értem egy könnycseppet, Ashmia?

Üvöltöttem, kardom a kezembe ugrott, a legközelebbi támadók mozgásba lendültek. Egyszerre csak hárman támadtak rám hogy ne akadályozzák egymást. Nem egyszerre értek oda hozzám, hiba. Kivédtem egy mellkasomra célzott vágást és ugyanazzal a mozdulattal visszavágtam. Fájdalmasan felhördült, szabad kezemmel a kardot tartó keze után kaptam. Megmarkoltam, majd csavartam rajta egyet. Újabb fájdalmas nyögést hallottam és a kard kifordult a kezéből, de nem ért földet. Ekkor értek oda a társai. Még épp tudtam védeni a lapos vágásaikat. Nem volt esélyük betalálni, ismét két karddal vívhattam. A hátrébb állók rájöttek, hogy együtt kell legyűrniük, ők is odarohantak.

-Szeretsz te engem?- meglepett a kérdés, kérdőn néztem a lányra, aki az ágyon feküdt. Az ablakon beszűrődő fénysugarak nem világították meg az arcát, megpihentek hófehér vállán. Szeme azonban élesen világított a félhomályban. Viszonoztam pillantását, sosem tudtam eldönteni, milyen színű valójában a szeme. A nap fényénél zöld színben játszott, de ahogy csökkent a fény kékes derengés jelent meg tekintetében, lidércfény gyanánt vonzva engem. Karcsú alakja kontúrjai élesen kirajzolódtak a félhomályban, de lehet, hogy csak én láttam őt úgy, hogy mindig gyönyörűnek tűnt. Túl szép volt, túl tökéletes.Elfordulva az ablaktól, az ágyhoz léptem.Tekintetével minden mozdulatomat követte, a szemei összeszűkültek, ahogy arcom egyre közelebb ért az övéhez. Nem tudtam mire gondol, nem voltam képes rájönni. Kezemmel végigsimítottam gesztenyebarna fürtjeit, majd a tenyeremet a szívére helyeztem. Forrónak éreztem a bőrét, szinte égette a kezem. Szívének lüktetése megnyugtatott, erőt adott, hogy tovább álljam tekintetét. Karját gyöngéden a vállamra helyezte, majd a szívemig csúsztatta. El akartam hátrálni tőle, úgy perzselt mellkasomon az érintése. Aztán olyat tett, amitől mindig a hideg futkosott a hátamon, elmosolyodott. Mélyen szemembe nézett és újra megszólalt:

-Érzed, hogy egyszerre dobban a szívünk?-kérdezte. Éreztem, éreztem akkor is amikor átkaroltam és gyöngéden az ágyra döntöttem.Ő végig a szemembe nézett, csak ennyit voltam képes mondani:

-Most és mindörökké Ashmia!-majd lehunytam a szemem.

Védtem, hárítottam, szúrtam. Halálos acélhálót szőttem magam köré, amin nem voltak képesek túljutni. Próbáltak egyszerre támadni, külön-külön is, de nem értek célt. Csupán újabb sebeket szerezhettek maguknak. Az egyikük, amelyik már kapott egy csinos vágást az arcára, parancsokat ordibált, de harcosai egyre vonakodóbban teljesítették azokat.

Az egyikük ekkor rám vetette magát. Ez nem szabályos támadás volt, egyszerűen nekem ugrott, hogy testsúlyával kibillentsen a védekező pózból. Idejében mozdultam és az ugró elé tartottam mindkét pengém. Csatakiáltásából sikoly lett, majd hörgés. Társuk halála végképp elvette a maradék kedvét az egyenlő harctól. Láttam a szemükön, hogy nem szívesen támadnának már rám. A sebhelyes is látta ezt. Felkiáltott. A kör egyre tágult, hirtelen nem értettem miért. Mikor az első nyíl a vállamba fúródott már tudtam, csak utat nyitottak az íjásznak. A fájdalomtól elvakulva a legközelebbi támadó felé rohantam. Megpróbálta utamat állni, megpróbáltam védeni a csapást. Neki nem sikerült megállítani, de én sem védtem ki a vágást. Szúró fájdalmat éreztem az oldalamban, nem tudtam futás közben megállapítani milyen súlyos, de pokolian fájt.

A köd kezdett felszakadozni. Tőlem tíz lépésre megpillantottam egy hídlábat, majd ahogy közeledtem a másikat. Valahol a folyónál jártam, ha sikerül átjutnom a hídon megúszom. Kiáltásokat hallottam magam mögött, nyilak csapódtak be körülöttem, az oldalam kegyetlenül fájt, a vállam nem kevésbé, futnom kell.

Elértem a hidat, fölkacagtam volna, ha nem tudom milyen fájdalommal jár. Már a közepén jártam, amikor megpillantottam a túloldalt. Több tucat sötét köpenyes alak közeledett futva felém. Tudtam, hogy mit kéne tennem, de nem éreztem magamban hozzá elég erőt. Ott álltam egy hídon, mely két ködbe vesző partot köt össze a higanyként csillogó folyó felett. Hátamat a híd korlátjának vetettem, megnyugtatott a hideg fém érintése. Már a közeledők lépteinek a hangját is hallottam, tompán és messziről, de azért mégis. A saját kardomat visszalöktem hüvelyébe, a másikat a földre ejtettem. Nem várhattam tovább, megfordultam és átlendültem a korláton. Karaszoltam a híd szélére, kinyújtott karommal markoltam a korlátot. A szél belekapott sötét köpenyembe, lehunytam a szemem, de hallottam a csattogását. Éreztem a szél simogatását az arcomon, lassan a szívverésem is lelassult, a külvilág megszűnt körülöttem létezni. Mély levegőt vettem, majd ismét kinyitottam a szemem.

A látószögemet teljesen betöltötte a hömpölygő víztömeg. Sötét volt a színe, nem láttam át a vízfelszínen. Mögöttem felhangzottak üldözőim kiáltásai. Most. Elengedtem a korlátot, kitárt karral borultam előre, lábammal az utolsó pillanatban taszítottam el magam a hídtól. Behunytam a szemem, zuhantam.

– Mást szeretek! – a kijelentés lebénított. Értetlenül néztem rá, szemében kerestem a választ, de az kiismerhetetlenül, idegenül csillogott vissza rám. Lehunyta a szemét, kibújt az ölelésemből. Nem voltam képes megmozdulni, nem voltam képes gondolkodni. Elhátrált, majd újra rám tekintett. Szólásra nyitottam a szám, de nem voltam képes hangot kiadni magamból. Ashmia mereven engem nézett, várta, hogy mit válaszolok. De ahogyan nézett az is átfutott az agyamon, hogy élvezi szenvedésemet. De nem voltam képes megszólalni, sem akkor, sem azután, hogy elment. Az ajtócsapkodás kizökkentett a révületből. A meglepetés átadta helyét egy új érzésnek, melynek neve: fájdalom. Ott a padlón görnyedtem össze, kezemet ökölbe szorítottam, éreztem, hogy körmeim belevájnak a húsomba, markomból apró vérpatak szaladt ki. Némán üvöltöttem, amíg csak levegő volt a tüdőmben. Nem tudom meddig szenvedtem ott, agyamban üvöltő démonok seregével küzdve, de azt tudom, hogy mikor végül talpra küzdöttem magam, a mosdótálba nyomtam a fejem, hogy megszabaduljak a rémálomtól, mert ez nem lehet más. Fölnéztem és megláttam magam a tükörben. Hatalmas üvöltés kíséretében sújtottam le a tükörre, millió szétrepülő szilánkja millió apró képben tükrözte vissza dühtől eltorzult arcomat.

A víz jéghideg volt, első pillanatban attól féltem, hogy elvesztem az eszméletemet, de tudtam, hogy most nem tehetem. A vízfelszín alatt már láttam is, ha nem túl messzire, de arra épp elég volt, hogy tájékozódni tudjak. Köpenyemet leoldottam és az övemtől is meg kellett válnom, mert túl nehéz volt, akadályozott volna az úszásban, sajnáltam, remek kard volt. Elkezdtem úszni arrafelé, amerre a túlpartot sejtettem. Két percig bírtam, a tüdőm égett az oxigénhiánytól, föl kellett mennem levegőért. Reméltem, hogy valahol a híd alatt lehetek és üldözőim nem látnak meg. Szerencsém volt.

A híd tartóoszlopa mellett bukkantam fel, az érdes falhoz küzdöttem magam. Csak most éreztem, hogy mennyire fáj az oldalam és a vállam. Összeszorítottam fogam, hogy ne üvöltsek fel, nehezebb volt, mint hittem. A fal mentén oldalazva elértem a híd szélét. Nem reméltem, hogy megelégszenek avval, hogy láttak leugrani a hídról. Az az ijesztő érzésem támadt, hogy ezek ismernek, ismerik a szokásaimat és tudják, hogy mit csinálok. De nem tudhatják, ha tudták volna már nem élnék. Ebben maradtam, de ahogy sanyarú helyzetemet felmértem elgondolkodtam vajon nem győztek-e le mégis, hiszen lefegyvereztek, megsebeztek és menekülésre kényszerítettek. Nem ez lehetett a céluk? Nem volt szabad ilyen gondolatnak engednem, csak esélyeimet rontotta. Összeszedtem minden erőmet, majd a part felé kezdtem úszni.

Valahogy megnyugtattak a bazilika kapui. Minden alkalommal mikor áthaladtam rajtuk, meghatottak az ájtatos angyalszobrok, s bár szemük kifejezéstelenül meredt rám, arcuk túlvilági melegsége mindig mosolyt csalt a számra. Akkor mégsem voltam képes örülni ismerős pillantásuknak. Átázva, véresen, lefegyverezve haladtam át közöttük. A folyótól idáig nem találkoztam az üldözőkkel és örültem ennek, nem lettem volna képes megküzdeni velük. Ziháltam, a vérveszteségtől kábán kapaszkodtam fel a harangtoronyhoz vezető csigalépcsőn. Réges rég nem szólaltak már meg a harangok Domvik dicsőségére így a toronyszoba üresen állt, amíg én be nem költöztem. Senki nem merészkedett az elhagyott székesegyház közelébe, be még kevesebben mentek. Pár évtizede a város lakossága az új tanok hatására meglincselte az egy Isten térítő papjait, de templomukra nem mertek tüzet vetni. Más dolog, az úr szolgáit leölni és más dolog házát lerombolni.

Szerettem ezt a helyet, otthonomnak neveztem. Sokszor órákig ültem a kihalt főhajóban, bámulva a művészi gonddal kifaragott szobrokat. Az alkotóik már réges rég megtérhettek isteneikhez, de műveik még mindig hirdették elkötelezettségüket és vak hitüket. Most azonban nem volt módom, hogy szépségükben gyönyörködjek, minél előbb fel kellett jutnom a szobámba, ott majd összeszedem magam, bekötözöm a sebeimet és felkészülök a harcra. Lesből, orvul csaptak le rám, de most én jövök.

Mikor felértem a szobához és benyitottam az ajtón, már vár engem. Talán hallotta a kapu becsapódását, vagy a templomkő lapjain kopogó lépteimet, nem tudom. Ott volt és rám várt. Gyönyörű volt, számomra mindenképpen az. Nem reméltem, hogy valaha viszont látom, de azt reméltem, hogyha mégis akkor nem így. Nem tudtam, csak éreztem, hogy az acél nyílhegy a szívemre céloz. Ujját lazán a számszeríj ravaszán pihentette. Szeme kiismerhetetlenül csillogott, akár az angyalszobroké a bejáratnál, deaz arca nem melegséget sugárzott, hanem könyörtelenséget. Ruganyos teste vonalát tökéletesen követte asötét bőrruha, feszesen tapadt mellkasára, így tudtam, hogy egyenletesen lélegzik, sosem vesztette el a hidegvérét, akkor sem.

Annyira meglepett a látvány, hogy szólni sem bírtam. Számára ez nem jelentett problémát. Ujja megfeszült és udtam, hogy végem. Lelassult az idő, láttam ahogy a nyíl pörögve kivágódik a foglalatából és én nem tehettem ellene semmit. Mikor az acélhegy belém mart, a testemet elöntötte a kín. Térdre zuhantam, kezemmel őrjöngve próbáltam kitépni magamból a lövedéket, de az egyre beljebb fúrta magát. Élő fém, realizálódott bennem. Ashmia semmit nem bízott a véletlenre. Tudtam hogyha az apró fém féreg eléri a szívemet, akkor vége. Tudtam, de nem tehettem ellene semmit. Szenvedtem, de a fájdalom ködén át láttam őt és mosolygott. Kecsesen odalépett hozzám, leguggolt és elfátyolosodó tekintetembe nézett. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, tisztán hallottam gúnyos kérdését:

-Szeretsz te engem?

2004.