Tagadhatatlanul van egy hangulata annak, amikor egy csatakiáltással vetődünk a peronról távozni akaró vonat után a csomagunkban az előző napon megjelent legújabb M.A.G.U.S. regénnyel, hogy részt vegyünk egy távolban tartott szerepjátékos alkalmon. Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy igazán megtettünk mindent az adott pillanatban kedves hobbinkért. Azért a három órás magányos utazást egy fülkében a mai napig nem vagyok képes megszokni.
A Keleti Városban éppen tíz éve zajló rendezvénysorozat alkalmain kisebb hézagokkal vettem eddig részt, de minden alkalommal eszembe jut az első, amit a helyi Vörös Oroszlánban rendeztek meg (azóta megszűnt a hely). A klub alapítói, Rhea és Lord Rufus nevével fémjelzett Mentálcsavar egynapos találkozókkal (~versenyekkel) és nyári táborokkal tűzdelt történelme folyamán szinte mindig máshol zajlottak a játékalkalmak.
Egy eseménydús utazás után (amit mások velem ellentétben inkább a modernebb autós applikációkkal abszolváltak) és egy utolsó esti felkészülést követően a csapatom előtörténetéből és a kalandmodulból a reggel kilencre kiírt kezdés előtt jutottunk el az újabb helyszínre. Ezúttal a kifejezetten jól felszerelt és tágas Ifjúsági ház adott otthont a Mentálcsavar résztvevőinek, ahol zavartalan, nyugodt körülmények között zajlott az esemény.
„… mert az éj sötét és tele van amundokkal!!!”
Az udvaron álló színpadon elterülve olykor a játék szünetében választhattunk a helyi büfé kínálatából kávé és szendvicsek terén, előbbi pedig alanyi jogon járt a kalandmestereknek (sajnos még mindig nem iszom). Eközben a magasban valahonnan váltakozó Kraftwerk és Pink Floyd művek keverékei szóltak, de azért a megnyitó előtt illő módon metálzene töltötte meg az egymás után érkező csapatokkal töltődő teret.
Nyolc csapat mérkőzött meg ezen a napon a MCS által nyújtott kihívással, amit részben a KM, részben pedig az Öt tengerre öt feleség kampányt lezáró kalandmodul biztosított Lord Rufus: Átkos asszonyok című írása képében. A megnyitót követően a mesélőknek kiosztásra kerültek a díszes pecséttel lezárt névre szóló meghívók és a Nem Játékos Karaktereket illusztráló kártyák. A rendezvény során egyébként minden résztvevő kapott egy saját készítésű sárkányt mintázó nyakláncot is a folyamatos ásványvíz és chips ellátmány mellé, ami kedves gesztus volt. A helyiek mindig is jó házigazdák voltak.
„NEM HAGYOM!” – Hushimi Haiboken reakciója ágyasa sikeres asztrálpróbája láttán
Csapatom, a Harakiri Haiboken egy enoszukei család írmagjának tagjaiból állt, akik becsületük és hazájuk dicsőségének visszaszerzésének reményében eredtek a Gyémánt Harang nevű ereklye után és a kampány fejezeteit összekötő szélhámos kalóz, Aligar kincsei között remélték meglelni azt. Az erős koncepciót előzőleg hangulatos háttértörténetekkel támasztották alá, amik között egy személyes novella is volt, mely kedvemre való adalék a mindenkori felkészülés során ilyen alkalmakra (és a három órás utazás okozta sokkot is enyhítette valamelyest …).
A játékidőt tarkító ebédszünetben volt alkalmam a környék megváltozott gasztronómiai lehetőségeinek feltérképezése mellett a régen látott klub tagokkal is beszélgetni az eseményekről, akik pontozóbíróként vettek részt az alkalmon, viszont a kalandmodul ismeretével a tarsolyukban (!!!). Így érdemben tudták értékelni mindazt, amit a különböző csapatoknál tapasztaltak és valóban arra koncentrálhattak, hogy a játékosok szerepjátékos tudását és felkészültségéről képet alkothassanak.
„Előbb engedelmeskedem, aztán gondolkodom.”
Túl azon, hogy a Dobran Team tagjaiból álló játékosaim merész és komoly koncepcióval érkeztek, belefutottak abba a nehézségbe, hogy a választásuk hordoz magában … nehézségeket. Egykor a kecskeméti GoatRiders alkalmon én magam is tagja voltam egy pária szuke család viszontagságos sorsának így miután a csapat tagjai egymás után vesztek oda a kaland során várható volt, hogy a szoros családi és erkölcsi kötelékre épülő koncepció magával húzza majd a többieket is.
Előbb a viharos és jeges vízbe nyíló térkapu csapdájában gyengült el a Haiboken családfő ágyasa, majd később ő maga is leszédült a part menti sziklafal megmászása közben és arájával együtt halt hősiesen romantikus halált. Végzetüket látva pedig a csávából kikerülve megmaradt slan tanító a csapat elnevezéséhez méltóan vetett véget életének önkezével és utolsó hű fejvadászukat felkérve a rituálé és a küldetésük bevégzésére ért véget a történet. A magányos szuke esélyeit az ellenséges Tuggar-szigeteken inkább nem latolgattuk feleslegesen … de az ő sötét titkának feltárása után méltó befejezést kapott ez a ballada is.
A játék hat óráig tartott és még csak nem is mi fejeztük be elsőnek, sem utolsónak. A helyi szokások szerint az értékelőlapra rótt jeleket egy mesélői megbeszélésen egészítettük ki tapasztalatainkkal, melyeket így elvegyítettünk a pontozóbírók ítéleteivel és így alakítottuk a díjazottak sorrendjét demokratikusan. Az eljárás ismert volt előttem, hiszen nem első alkalommal vettem részt meghívott mesélőként, s csak annyi hiányérzetem maradt, hogy a KM-ekről szóló véleményeket nem ismerhettük meg ismételten, ami értékes reflekció volna a fejlődés szempontjából.
„- Most sokkal tovább tartott megölnöd őket.
– A fiatalabbak egyre ügyesebbek, vagy én öregszem.”
Amire azonban az utóbbi években kevesebb alkalom nyílt, miszerint a csapattal részletesebben megtárgyalni a történteket, ez alkalommal kimerítően sikerült ameddig az eredményhirdetésre vártunk az udvaron elheverve a színpadon. Ez legalább olyan fontos része a játéknak, mint maga az asztalnál töltött idő vagy (amit sohasem tudok eléggé hangsúlyozni) az azt megelőző időszak, amikor a karaktereket és koncepciókat egyeztetik, egységesítik és kialakítják, melyet aztán az előtörténetbe foglalnak.
Végül eljött a várva várt pillanat és kihirdetésre kerültek a XX. Mentálcsavar Találkozó helyezettjei, melyek a következőképpen alakultak ezalkalommal:
Legjobb játékosok
- helyezett: Gönczi Balázs
- helyezett: Nagy Péter
- helyezett: Simó László
Legjobb csapatok
- helyezett: Harakiri Haiboken
- helyezett: KAP 2 TÁP
- helyezett: Makka Team
Különdíjasok: Derzsy Dávid / Fagyal Bence /László Tibor
Palinszky Díj: Trapp Anikó és Nagy Andor (Harakiri Haiboken)
Legjobb mesélő: Györfiné Mester Vivien
A díjak között egyébként a Mentálcsavar klub hagyományos egyedi, kézzel készített és kreatív ajándékai mellett az előző napon megjelent Arató Halál című regény is kiosztásra került írója, Dörnyei Kálmán felajánlásaként, aki a találkozó ideje alatt Budapesten (a „nagyfaluban”) dedikálta művét az idei könyvfesztiválon. A Krónikák felajánlása pedig az ünnepi alkalomra egy fizikai, nyomtatott példány volt az Aranytenger, avagy az Amundok Könyvéből, mellyel a legjobb szerepjátékost díjazták.
Az eredményekhez ezúton is gratulálunk a díjazottaknak. Jó érzés volt egyébként a szünetekben egyeztetni a kalandmesterekkel, illetve a végén megbeszélni, hogy kinek milyen csapata volt és mire jutott velük. Egészen frappáns és túlzás nélkül eposzi esetekről lehetett hallani (a „hókuszpók” boszorkánymester és goblin szolgájának in-game vitatkozása konkrétan a sumér irodalomban is rendelkezik előképpel; a játéktechnikailag kirívó 00-ás kiegészítő támadást egy alattomos köpésre felhasználni pedig … maga a stílus).
Az ünnepi eredményhirdetés után a Mentálcsavar Klub mindenkit elvárt egy tortaszeletelős, pezsgőbontogatós alkalomra, tekintettel az elmúlt tíz év eredményeire és a közösségre, amit a szerepjáték is vadkeleten összehozott. Emellett elhangzott, hogy nyári táboruk meg lesz tartva, de egynapos rendezvényük egy bizonytalan-jó-előre nem látható időre szünetel majd. Ennek okairól is lehetett kérdezni a frenetikus záró bulin az alapítókat és szervezőket. Ezúton is gratulálunk és köszönjük sok éves munkájukat, hasonlóan az eredményhirdetés végén felszólaló Surprise Buttsex csapat tagjához, amit a közösségért folytattak.
„Elintézted, hogy újra kinyissák a JAZZ-t? Bármit megadnék érte.” – óda egy smaragd-limuzinból
Sajnos én ezen az utolsó közös ünnepségen nem tudtam részt venni személyes okokból (mert valahol várt rám is egy üveg pezsgő és egy torta) így végül csak másnap, de technikailag aznaposan vágtam neki ismét egy immár rövidebbnek ígérkező hazaútnak (de csak a hortobágyi „pincepörkölt” után). Tény, hogy visszafelé, mindig könnyebbnek érződik, annak ellenére is, hogy a kiírt menetidővel ellentétben ismét csak három órásra nyúlt a vonatozás. A Város aurája azonban már csak ilyen és ha ez az ára azoknak a kalandoknak, amiket ott átéltem … legyen.
Kissé letargikusra sikeredett ez a beszámoló. Talán még a nosztalgikus jelzőt is hozzádobhatjuk 😉
Múlt idéző hétvége volt. Nosztalgikus leszámolás a 20asokkal!