Száraz Halál

hang1Körös-körűl pisszegés -mintha az egész erdő arra próbálta volna rávenni, hogy maradjon csendben. Ogroj Mokan a páfrányok alatt hasalt, és próbált rájönni, hogy mi is az a nesz, amit a szél sodor felé. A fenyőerdő egy rég kihűlt, vulkanikus lejtő vékony talajrétegébe kapaszkodott. Tűlevelek, lehullott tobozok és vastag, puha moharéteg borították a sötétbe borított talajt. S talán ami a legjobban idegesítette, hogy itt semmi nem mozdult. Se rágcsálók, se madarak, se egy szarvas vagy farkas, semmi. Csak a fenyőágak libbentek időröl időre. A fenyőfák árnyékában sűrű félhomály honolt. Ogroj húsz lábnyit kúszott előre egy sor elszáradt vörös áfonyabokor irányába, amik most csontvázszerűen meredtek ki a talajból, torz memoárt állítva egykori életüknek. A lábszárára rongyokat és bőröket csavart, hogy védje magát a szúrós tűk ellen. Íjja felajzva, hátán keresztbe vetve pihent, és próbált úgy mozogni, hogy a fűrészes levelű növények a lehető legkisebb kárt tegyék benne. Időröl időre megpihent és ellenőrízte fegyverét, tüzetesen áttnézte az ideget, foszlás után kutatva, és az íj testet is, repedést vagy egyebeket keresve…

Halk roppanásokat hallott. Mozdulatlanná dermedt, majd lassan egy vesszőt fektetett az idegre, és hosszasan, fokozatosan megfeszíve célra emelte azt. Valami mozgott a sűrűben, tőle jobbra, valami megroppantotta a talajt borító kisebb ágak egyikét. Ügyesen mozgott, hihetetlenűl ügyesen. Lejjebb eresztette az íjat. Ez a valami túl közel van már, az íj pedig csak hátráltatná, ha valami rá vetné magát. A fegyvert egy nagyobb páfrány tövében hagyta, gondosan elrejtve, majd előhúzta a tőrét. Gyepvasércből kovácsolt, matt felületű, primitív kinézetű eszköz volt, repedéseit kiemelte a beléjük száradt vér, és most torz érrendszerként hatottak az érc felületen. Elhátrált egy nagyobb fáig, ami jó leshelynek bizonyult. Még három lépés, kettő, egy… előre vetődött, és csak az utolső pillanatban fordította el a pengét.

Erihu felkiáltott, és hanyatt dőlt a páfrányok közt…

– A szellemek vernének meg! Majdnem megöltél! – szitkozódott hangosan.

– Igen meg. Már azt hittem, valami nagy vad vagy – mondta nem túl meggyőzően, majd jobbját nyúltotta társának. – Találtál valamit?

A másik elfogadta  kinyújtott kezet, és gyorsan talpra rántotta magát.

-Nem! Semmi. Sem a folyó mentén, sem a tisztásokon, de még a barlangnál sincs semmi. Olyan mintha tényleg eltűntek volna a vadak.

Néhány napja kezdődött az egész, mikor az első vadászcsapat zsákmány nélkűl jött vissza. S azóta senki nem tudott vadat ejteni, két napja a halak és a madarak is eltűntek, s ez kilátástalanságba sodorta a törzset. Ha nem találnak zsákmányt, rövid időn belűl kiürülnek az éléskamrák, és akkor az egész nép éhen fog veszni.

Ezért a törzsfő őket kűldte ki, ők voltak a legjobb vadászok a környéken -ennek töbször is hangot adott az öreg-, és annak ellenére hogy klánjuk kitaszítottként élt, a törzs most mégis a segítségüket kéri. Ez a tudat most önkéntelenül is mosolyt csalt az arcára. és arra ösztönözte. hogy példátlan erőfeszítéseket tegyen az ügy érdekében.

Együtt haladtak tövább, fűrkészve a talajt, a levegőt, a neszeket, mindent. Ha valami él is itt, az biztosan nem tud majd elrejtőzni a két férfi elől.

-Várj! -szisszent fel Erihu. Majd lehajolt, és egy apró valamit vett fel a földről. A dolog első ránézésre talán bagolyköpet lehetett, de ahogy tüztesebben megvizsgálták, rájöttek, hogy egy apró mókus az. Illetve csak a teteme, apró szemei eltűntek a gödrükből, szőre megőszűlt, bőre pedig olyan szárazzá vált, mint a tüzelni való rőzse. Ahogy hozzáértek szinte azonnal kisebb darabok tőrtek le belőle, és omlottak porrá. Némán álltak, tenyerükben az apró testtel. Egyikük sem látott még csak hasonlót sem, bár legendákban hallottak ilyesmit, de azok meg csak legendák. Erihu épp mondani akart volna valami szitkot, de társának keze a szájára tapadt. Így csak egy erőtlen, elfojtott nyögésre futotta. Ogroj némán a szája elé tette az ujját, majd a füléhez intett hogy „csend és hallgasd”. Némán füleltek, a pisszegés mellé valami más hang is keveredett, mit most a szél egyenest hozzájuk fújt. Fura sivító, sziszegő hang, amitől a levegő furcsán kezd vibrálni. Ala helyzetben nem is lenne feltűnő senkinek, de Ogroj legendásan éles füle kiszúrta az idegen zajt, és most a keleti vízmosás irányába intett. Erihu néma biccentéssel követte társát, aki még előbb az íjáért ment, majd néma csendben osonva, mint egy igazi szellem, elkezdtek araszolni a vízmosás felé.

Talán tíz percet haladtak mikor sikítás hasított az erdő csendjébe. Összenéztek. Ezer közűl is felismerték volna ezt a hangot, egyik társuk Kataha Nári hangja volt. Mostmár rohanva haladtak a vízmosás felé, ágat, bokrot letörve, félresöpörve a páfrányokat, kidőlt fákat átugorva, lejtőn csúszva, és nem törtődve azzal, hogy meghallhatják őket. Nárit a vízmosás alján találták meg, egy kiszáradt bokor takarásában. Bőre akár a száraz irha, porló, gyűrött ráncok leple volt csupán, hajdan csodás ébenfekete haja most deres fűre emlékeztetet, bájos, bár talán kissé pufók arca pedig akár egy sírból kihantolt hulláé. Íja a test mellett hevert eltörve, tőre kissé távolabb, a földe döfve pihent.

Ogroj dühösen pördűlt meg. Szerette Kataha Nárit, a kiváló vadászt, a csinos, pimasz külvilágit, ki talán viszont szerette őt. Ki még kislányként kerűlt a törzshöz, és kivel majdnem hogy együtt nőtt fel. Most pedig így látni, felért egy tőrrel a szívében. Könnyek gyűltek a szemébe. Hol van az az átkozott bestia ki ezt művelte? Saját kezemmel veszem el életét! Eszelős vigyorral az arcán rántotta elő íját, és kereste célpontját. Erihu kicsit magasabban vett fel lőállást, és most társát figyelte. Tudta jól, hogy Ogroj nincs jól, ez látszott a mozgásán is, kevésbé volt már légies, darabossá, nehézzé és erőt sugárzóvá vált.

Majd a szikák mögűl előlépett valami. Torz, hófehér jelenés, ami körűl vibrált a levegő, és emiatt olyan hangot keltett, ami pattanásig feszítette a csontokat, és az idegeket egyaránt. Csápjai kicsaptak, egyenest Ogroj felé.

-Vigyázz! -üvöltötte, majd gondolkodás nélkűl a fenevadra lőtt.

A nyílvessző fegyelemre méltó sebsségel száguldott átt a levegőn és csapódott egyenst a lénybe. A lénybe, kiben szemmel láthatóan semmi kárt nem tett.

hang2A másik férfi macskaügyességel táncolt félre a tapogatózó csápok elől, s bár csak a véletlenen múlott, de nem ért hozzá. Újabb nyílvessző érkezett Erihutól, de az előzőhöz hasonlóan ennek sem volt eredménye. Ogroj a vízmosás lankás fala irányába rohant, és már mászni is kezdett. Csupán egy karnyújtásnyira volt társától, mikor ez a valami megragadta a lábát és egy könnyednek tűnő mozdulattal lerántotta, és átt hajótotta a vízmosás túloldalára. A férfi feje hatalmasat koppant a sziklán és a halántékából vér szivárgott a folyó kristálytiszta vizébe. Erihu idegeit gúzsba kötötte a félelem, majd a pánik. S mint tehetelen rágcsáló a macska ellen, ő is az egyetlen ésszerű megoldást választotta. Menekűlt. Gyáván, áruló módon, de elmenekűlt. Közben próbált lelkét nyugtatni, hogy ezt csakis a nép érdekében teszi, mert valakinek figyelmeztetni kell a falut a démonra, ami az erdőben él, de közben egyfolytában Ogroj Mokan kétségbeesett arca lebegett előtte. Ahogy rá emeli tekintetét, és ahogy elszáll belőle a remény.

Megrázta a fejét, és rohant. Ahogy csak bírt, arcát összevissza szúrkálták a tűlevelek, ruháját pedig megszaggaták a nagyobb ágak. Talán három órát futhatott, mikor a fáradtság erőt vett rajta és ájultan esett össze az erdőben…

Warp tollából

X. Vándorkrónikák M.A.G.U.S. tábor és találkozó – 1. Hangulatkeltő

Vélemény, hozzászólás?