.

Az utópia elveszett. Az emberek egy idegen faj, a khortok elnyomása alatt élnek rejtőzködve, vagy rabszolgasorban. A hajdan volt metropoliszok helyét csak romok jelzik, a természet lassan visszahódítja magának a városok, falvak és autópályák kusza hálóját. Ebben a világban csak a legrátermettebbek élnek túl, akik nem félek szembenézni bármely veszéllyel, ami útjukat állja.

Hogy jobb belátást nyerhessetek a világra, előre megírt karakterekből lehet válogatni, melyek D20 rendszerre készültek, egyedi karakteralkotás alapján. Ha mégsem sikerülne olyat találni köztük, ami tetszik, lesz lehetőség saját kari megalkotására is. A történet az Azután világának egy kis szeletét járja körbe, de a karakterek által a világ más aspektusaiba is bepillantást nyerhettek. Maximum öt játékosnak lesz hely.

A következőkben a karakterekhez tartozó hangulatkeltőket olvashatjátok.

Klón mesterlövész

Valaki a neveden szólít. Folyamatosan, ritmusosan ismételgeti, monoton, dallamos hangon. Régóta próbálsz már megmozdulni, de nem vagy ura a tagjaidnak. Végül sikerül kinyitnod a szemed, de ettől csak rosszabb: lüktető fájdalom kezdi hasogatni a fejed. Levegőért kapkodnál, de lélegezni sem tudsz! Elönt a pánik. Kétségbeesetten kapálózol magad körül, ám minden irányban falakba ütközöl; egy szűk helyre vagy bezárva, nem tágasabb egy koporsónál. „Mi történik velem?!” -kérdezed magadtól és kiáltanál is, de nem jön ki hang a torkodon; nem engedi az a valami, ami a szádba van tömve. Óráknak tűnő percek telnek el ebben a kiszolgáltatott helyzetben, az idő kilökött magából. A saját könnyed és izzadtságod elviselhetetlenül marja a szemed; ahogy próbálod kipislogni a felesleges folyadékot, kissé lenyugszol, majd körülnézel. Börtönöd falát vastagon pára borítja és valószínűleg átlátszó, mivel kívülről vörös fény világítja meg, ami gyenge és villódzó. Még most is hallod a hangot, ami felébresztett, de nem a nevedet ismételgeti: felismered a riadósziréna ismerős szólamát. Vérfoltos képek öntik el az agyad: hullahalmok a por és törmelék lepte utcán; tankok hajtanak át rajtuk, mit sem törődve velük. A tiszta lövésre vársz, de nem tudod, mire tüzelj, az osztagod többi tagja halott, a megfigyelő szétroncsolódott mellkassal fekszik melletted, kicsavarodott pózban.

Vergődve próbálsz kitörni és sikerül! Felemeled a „koporsó” fedelét és kitéped az alkarodból kilógó kábeleket, aztán a csőtől szabadulsz meg, amit a légcsövedből rántasz ki. A padlóra zuhansz, a fájdalom közel elviselhetetlen, de teljesen eltörpül a felismerés okozta sokk mellett, mert már tudod. Miközben a múltad emlékei kivehetetlen gyorsasággal pörögnek a szemed előtt, te tudod, hogy mindaz, amire emlékszel, sohasem történt meg veled. Nem tehetsz mást, ordítasz, ahogy a torkodon kifér, hiszen épp most születtél újjá.

Magányos farkas -ember

Tegnap éjjel szörnyű vihar tombolt, letörte a fák ágait, leszaggatta leveleiket és eláztatta a mezőt. Bokáig érő vízben kell majd gázolnod, órák hosszat. Nem is akarod elhagyni a kényelmes barlangot, ahol az elmúlt négy napot töltötted, de Czarny sietteti az indulást. Azt mondja, meg kell néznetek azt a helyet, ahova tegnap becsapott a villám. Persze igaza van: ahova villám csap, ott lehet fém és ahol fém van, ott gyakran talál az ember hasznos holmikat. Lehúzod a csizmádat és feltűröd a nadrágod szárát. „És, ha idegenekbe ütközünk? Az veszélyes lehet!” –próbálkozol lebeszélni a társad, de ő már döntött: „Nem lehetsz ennyire betoji! Nőj fel végre!” Kénytelen-kelletlen egyet kell értened Czarnyvel. Tizenkét éves vagy, itt az ideje, hogy a saját lábadra állj! Mikor Levica meghalt, megígérted neki. Bár, nem az igazi anyád volt, de születésed után magához vett, pedig sorsodra is hagyhatott volna. Ő tanított mindenre, amit tudsz. Nehéz megszokni, hogy már nincs veled, hogy nem ölel magához, mikor fázol és esténként csak a szelet hallgathatod az ő csodálatos történetei helyett, de ez az élet rendje. Most már csak Czarny és te vagytok egymásnak, immár az ötödik holdtölte óta. Különös, hogy éppen azóta kezdted el megérteni, hogy mit mond. Levica említette, hogy az ő fajtájának is saját beszéde van, de azt nem tudtad, hogy meg tudja tanulni az emberek nyelvét is. Néha, mikor egész nap fecseg, azt kívánod, bárcsak még mindig a régi lenne, de tény, hogy a tanácsai nélkül, most nem lennél itt; ő segített túlélni.

Megsimogatod Czarny oldalát és útnak indultok. Ő egy vakkanással nyugtázza, hogy vége a hisztidnek és csaholva szalad előre, futnod kell utána, de nem bánod: fogócskával gyorsabban fog telni az idő.  Ráadásul még a nap is kisütött; talán estére föl is szárad…

Unitas pap -ember

Szent küldetésben jársz, mellyel maguk az Istenek ajándékoztak meg. Néhány nappal ezelőtt még elveszettnek hitted magad: a családod elfordult tőled, a mestered a halálodat kívánta. Mindezt te okoztad magadnak, hiszen nyilvánosan megkérdőjelezted az Istenek hatalmát. A legnagyobb szégyent hoztad a fejedre, ami egy leendő papot érhet: hitetlennek bélyegeztek. Kényszerű száműzetésbe menekültél hát, a falubeliek haragja elől, de a vadon számodra ismeretlen veszélyekkel teli, szentségtelen, elburjánzott föld, ami fel akarja falni a lelkedet. Mikor végre találtál egy biztonságos menedéket, nem akartad elhagyni azt. A barlang belsejébe húzódva szíved megtelt félelemmel, mely rettegéssé hízott az éj sötétjén lakmározva és többé nem voltál képes kilépni a fényre sem. Több nap telt el így, mígnem szenvedésed megtérült. Maga Nox, a halál és sötétség ura jött el hozzád és elfogadta vezeklésed. Eztán hitvese, Anima jelent meg előtted, gyönyörű, fényből szőtt köntösben, langyos, tavaszi szellőből formált szarvasán ülve -ami a békés szándék jele- és leheletével visszaadta az erődet. Mézédes hangja nem vert visszhangot a barlangban, szavai beleégtek a szívedbe és az eszedbe egyaránt:

„Hogy méltón térhess vissza Hortusba teljesítened kell küldetésemet. Útra kelsz és haladsz, míg meg nem találod fiam, Caligo birodalmát, az árnyak és a múlandóság földjét. Mikor odaérsz, meg kell keresned Fur, a tolvaj koponyáját, melyet ő maga rejtett el ott, miután ellopta népedtől az Ősi Tudást. Ha a koponya, és vele őseid elorzott öröksége a birtokodban lesz, nyugodt szívvel állhatsz a hortusiak elé; bizalmuk a tied lesz újra és örökkön.”

Nomád harcos -ember

Fél esztendeje már annak, hogy utoljára havat láttál, még a Stor Morkebla csúcsai között, amikor elhagytad az otthonodat. A fagyos szeleket és a zuzmós mocsarakat kellemesen hűs éjszakákra és sűrű erdőségekre cserélted. Élelmed mindig akad bőséggel és harcolnod sem kell érte annyit, mint azelőtt. Mégsem vagy elégedett, egyre csak hajszolod a célt, ami idáig hozott. A testvéreid gyengének tartottak; atyád, a törzsfőnök Kesäbarn-nak – „nyári gyereknek” nevezett. Mikor eleged lett és bejelentetted, hogy elhagyod a törzset, senki sem próbált megállítani. Ostoba disznók! Ostobák, mind, mert nem hisznek benned; de te majd megmutatod nekik. Megküzdesz annyi harcossal, amennyit csak találsz, megölöd az erdők legrettegettebb fenevadjait és mikor már nem marad ellenfeled, megkeresed az Égi Harcosokat és őket is megölöd. Győzelmed napján az összes törzs téged fog ünnepelni, az ősi ellenség elpusztítóját. Véget vetsz a bujdosásnak, a menekülésnek. Tisztelni és félni fognak, ahogy mindig is elképzelted.

Alig várod, hogy végezz a következő ellenfeleddel, máris a szádban érzed az emberhús édes ízét és a harcos erejét, ahogy szétáramlik a testedben. Ellenőrzöd a fejszéd élét: bármilyen csontot könnyedén kettéhasítasz vele. Nincs könyörület annak, aki legközelebb fegyvert fog ellened!

Lázadó –neo-khort

Házak romjai között sétálsz, rozsdás csonkok lógnak ki a kisebb-nagyobb betontömbökből, amik mellett elmész. Az ilyen helyek mindig rossz érzéssel töltenek el. A hajdan volt Éden pusztulásának mementói. A harmónia, a béke és a barátság mind odalettek akkor. Bárcsak emlékeznél rá, bár éltél volna azokban az időkben, amikor emberek és khortok egymás mellett éltek harmóniában. Egy pocsolyához érsz, ahogy elcsendesül a szél, meglátod benne a tükörképed. „Ki vagyok én?” Kérdezed magadtól. „Khort? Nem.” Abból a közel száz évből, mióta a magad ura vagy, több időt töltöttél emberek között, mint a szülővárosodban. Az emberek mellett harcolsz, közöttük élsz; most is épp miattuk vagy úton. Elhagytad a tábort, hogy még több katonát toborozz a véget nem érő háborúba.  A khortok elnyomják az embereket, rabszolgaként, állatokként tartják őket, megfosztva jogaiktól, földjeiktől, elzárva előlük a saját tudásukat. Azt vallják veszélyesek a bolygóra és a tóvdch’á-ra. Közben elfelejtik, hogy ez az emberek világa és ők csak jövevények, vendégek itt. Évekig igyekeztél beleplántálni a látásmódod csíráját saját fajtádba, de csak azt érted el vele, hogy újra és újra elbizonytalanodtál te magad is. Végül a távozás mellett döntöttél, bár nem tudtad, mire számíthatsz a kinti világban. Hála a felkészültségednek, fél évtizedbe telt csak, hogy eléggé kiismerd magad idekint ahhoz, hogy megtaláld a lázadókat. Főleg emberek, néhány khort és neo-khort alkotják azt a csoportot, ami a szabadság és egyenlőség háborúját vívja –ahogy kiderült- a kezdetek óta. Büszkén csatlakoztál hozzájuk, végre biztos lehettél benne, hogy ez csakis a saját akaratodból történik. Egyetlen csatában sem harcoltál az elmúlt negyven év alatt, de ezreket gyűjtöttél a seregbe, szövetségeket kötöttél és tanítottad a felnövekvő generációt. Ez a mostani is csak egy olyan út, mint a többi. Még nem tudod, hogy kettő, vagy kétszáz fővel térsz majd vissza, de abban biztos vagy, hogy minden egyes ember megéri a fáradtságot. És ki tudja, ha elég kitartó vagy talán egy nap még láthatod az új Éden születését.

Bea / Egérfogó – Azután (Saját világ)

Vélemény, hozzászólás?